Meg vagyok róla győződve, hogy a modern játékipar (különösen az RPG-k) egyik legnagyobb problémája, hogy nem igazán tudják új, izgalmas világba helyezni a történeteket. Az elmúlt 10 évben alig akadt olyan ismertebb próbálkozás, ami ne a zombik-vámpírok-posztapokalipszis-scifi-klasszikus fantasy vonalon próbálkozott volna. Ezért is volt annyira kellemes csalódást 2014-ben a Banner Saga, ami voltaképpen az Oregon Trail és az X-Com kombinációja egy északi mitológiára épülő világban. A nagy sikerű játéknak nemrég megjelent a folytatása, ami semmi mást nem csinál, csak kicsit finomít az első rész nyerő formuláján. És ezzel nincs semmi baj, mert a Banner Saga 2 ugyanannyira lélekromboló, feszültséggel és érzelmekkel teli, mint két évvel ezelőtt.

A Banner Saga rendszere alapvetően egy rakás ismert játéktípusból áll:

• a klasszikus Oregon Trailt idéző karavánmenedzselésből,
• a Kaland-Játék-Kockázat-könyvekből is ismerős döntéshozásokból,
• némi RPG-ből
• és az X-Com-nak hála reneszánszát élő körökre osztott stratégiából.

Az egész játék alaphelyzete, hogy a világ a pusztulás szélére került, miután hatalmas számban bukkant elő egy gonosz és sötét faj, ami sáskaként pusztítja végig az emberek és hatalmas, fejükön szarvat növesztő harcos nép, a varlok világát. Mindenki menekül amerre lát, nekünk pedig két karavánon keresztül mutatják be a készítők, hogy mekkora szívás több száz emberrel erőltetett menetben menekülni, miközben úton-útfélen meg akar támadni, ki akar rabolni vagy át akar verni valaki.

A Banner Saga egyike azoknak a sikeres Kickstarter-kampányoknak, amik nem csak sokkal több pénzt tudtak összeszedni, mint a tervezett, de cserébe még az ígéreteiket is maximálisan betartották. A játékot gyártó Stoic Gamest három olyan ember alapította, akik évekig dolgoztak együtt a a Star Wars: Old Republic MMORPG-n. Aztán fogták magukat, és inkább kiléptek a Bioware-től, hogy valami olyat csinálhassanak, amit ők is élveznek. Ebből lett a Banner Saga, 2014 egyik legnépszerűbb indie játéka, aminek a folytatásához már nem is kellett a készítőknek közösségi finanszírozás.

A varázslatos elit alakulat kalandjai a jeges északon

A Bioware hatását le sem tudnák tagadni, hiszen a Banner Saga is használja a Baldur's Gate-től a Mass Effecten át a stúdió összes játékéra jellemző képletet:

• a játékosnak ne csak az akcióba, de a történet alakulásába is legyen beleszólása,
• a főhős mellé adjunk egy rakás érdekes karaktert
• és a játék végén rakjuk el a mentést későbbre, mert még jól jöhet.

Ez mind megvan a Banner Sagában, csak még kicsit tuningoltak is rajta. Alapból két szálon fut a történet, így két főhősünk, akiknek saját karavánt vezetnek, és saját társaikból kell mindig kiválasztani azt a hatot, akikkel harcolni indulunk.  Mivel a Banner Sagában olvasni kell a szöveget, így szinkronszínészektől függetlenül találhattak ki akármennyi aktív mellékszereplőt. Ezt annyira komolyan kell venni, hogy a Banner Saga 2 kétharmadánál 14-16 harcos jutott mindkét hősömnek, és ha egyikükkel nem lettem volna direkt egy rohadt szemétláda, akkor lehet még ennél is több jutott volna. Pont ezért jó befektetés a Banner Saga, mert a rengeteg apró döntéssel olyan következmények járhatnak akár egy játékkal később, ami szinte kötelezővé teszi az újrajátszást. A falut mentsem meg vagy a társamat? Támadjak én vagy küldjek katonákat, esetleg meneküljünk mind? Együnk abból a világító gyümölcsből vagy éhezzünk tovább, és nézzük végig, ahogy étel híján napról napra hullanak az emberek a karavánunkban?

Sok helyen ez már egy kész játék, de a Banner Saga jóval több ennél. Minden karakterünket, tehát a főhőst és társait is fejleszthetjük attól függően, hogy mennyire nő a hírnevünk. Az első játékban hat különböző részre lehetett pontokat pakolni, a második részre ez mindössze annyiban változott, hogy bizonyos szint után kapunk egy-egy új támadást, illetve egy-egy képességet a kimaxolás után tovább finomíthatunk, illetve még egy varázstárgyat adhatunk minden karakternek. Már az első játékban is az volt az egyik legjobb, hogy saját magam állíthattam össze az egy tucat hős közül, kikkel akarom agyonverni az ellenséget. Ezek a karakterek fejlődnek a harccal, de akkor is, ha esetleg az ellenség legyőz minket. Pont ezért válik olyan nehézzé, amikor egy-egy rossz történeti döntés után meghal, eltűnik, lelép valamelyik hősünk, akibe egy energiát fektettünk. Drága Gunnulf, szívemben örökké megmaradsz :'(

Ezután jutunk el a tényleg harchoz. Maga a Banner Saga játékrendszere voltaképpen csak egy széttuningolt sakktábla. Mint a Wasteland 2 vagy az X-Com, négyzetrácsos területen vannak a mi embereink, és különböző típusú ellenfelek. Egy adott sorrendben mozoghatunk a karaktereinkkel és az győz, akinek nem marad talpon embere. Nem egy túl bonyolult rendszer, a Banner Saga sem fordította a feje tetejére a koncepciót, de még így is állati jó érzés, és nagyon sokat ad a szerepjáték részéhez, amikor egy-egy leölés után látjuk felvillanni az előléptetés feliratot, miszerint karakterünk a harc végén mehet szintet lépni.

Tapasztalt vikingeknek erősen ajánlott

Eddig igyekeztünk azoknak írni a játékról, akik még nem is hallottak róla, de mégis csak egy második részről van szó, ezért érdemes összeszedni miben lett más az elsőhöz képest.

Az egyik legfontosabb, hogy felbukkan egy új faj a játékban, amivel még mélyebbé válik a harcrendszer és a saját díszes kompániánk. Sokkal változatosabbak az ellenfelek, többször hallani rendes emberi beszédet, már térelemek is feltűnnek a harctéren, illetve pár új képességet is szerezhetünk. Ennyi, voltaképpen

Ami azért feltűnt, hogy a sikeres első rész után még mindig bántóan kevés emberi hangot hallani a játékban. Néha van egy kis narráció, esetleg egy-egy dialógusban is megszólal az első mondat, de ez még így is nagyon kevés. Semmi baj nincs a sok olvasással, de a sokszor egyébként is csak egy-egy soros párbeszédeket igazán felmondhatták volna szinkronszínészek.

Az is feltűnő, hogy az első játékhoz képest meglepően többen maradnak életben a csapatomból. Na, itt nem a karavánnal tartó szerencsétlenekre gondolok, akik úgy hullanak, mint a legyek, miután egy rövid pihenő alatt ellopták a teljes ételkészletünket, hanem a nevesített szereplőkre, akik az első játékban úgy hullottak, mint a legyek. Mondjuk lehet, a mentésem volt olyan, hogy a feláldozható szereplőket már az első részben feláldoztam, de egy fokkal tényleg kicsit megengedőbbnek tűnik a játék. 

A zene és a látvány viszont még mindig csodálatos. A Banner Saga alapvetően olyan, mint egy régi Ralph Bakshi-rajzfilm vagy a Darkest Dungeon, utóbbitól annyiban különbözik, hogy szépen meg van animálva minden mozdulat a harc közben. A karaván még mindig lenyűgöző területeken halad végig, ráadásul a történet végre kiszakad az állandó északi fagyból és egészen egzotikus helyeket is bejárhatunk. A zene pedig jobb, mint valaha, tökéletesen illeszkedik mindig az adott területhez. Az egyetlen apró probléma, hogy nem lehet lehalkítani, nincs ilyen csúszka, szóval vagy van zene, vagy nincs, vagy lehalkítunk vele minden mást.

Ugyan lehet rögtön a második résszel kezdeni, de tényleg erősen ajánlott sorrendben haladni. A 2 alig tér el az 1-től, pont ugyanazt a szintet hozza mindkettő, ráadásul az első játékban hozott döntéseink komoly kihatással vannak a második történetére. Máig bánom, hogy az egyik szereplővel akkora seggfej voltam, mert így egy rakás történeti szál kimaradt, ami magyarázatot adnak egy csomó kérdésemre. Ezért is állok neki hamarosan újra végigvinni, mert a Banner Saga hatalmas világában annyiféleképpen alakulhat a történet, ahányszor új játékot kezdünk. Már pedig egy egyedi világban, egyedi grafikával, klassz rendszerek ötvözésével készült játékot mindig élvezet újrakezdeni pláne úgy, hogy az egész lazán elfut még egy 5-6 évvel ezelőtti laptopon is.