Amikor 2012-ben megjelent a Journey, sok játékos felhördült – egy részük csodálatukban, más részük felháborodva. Mert a néhány óra alatt végigjátszható program meditatív hangulatával és a felfedezés örömével próbálta megfogni a játékost, egészen minimálisra szabva a játékmechanikát. Inkább volt spirituális élmény, mint videojáték, de a szakma imádta: a következő BAFTA-n öt kategóriában is nyert, és azóta is hivatkozási alap, ha sikeres indie címekről van szó.

A napokban megjelent Abzû című játék az új Journey, és ezzel minden jót és rosszat elmondtam róla, legfeljebb a hangsúlyokon lehet kicsit még rugózni. Persze mit várunk egy olyan játéktól, amit a sumér mitológia édesvízi őstengeréről (magyar írásmóddal: Apszú) neveztek el és amit egy Giant Squid Studios nevű csapat fejlesztett, ami ráadásul a Journey vezető grafikusa, Matt Nava új cége? Sok mélázást és kevés feladatot.

Innentől kezdve egyéni ízlés és a kazuár–hardcore-tengelyen való elhelyezkedés kérdése, hogy ki mennyire szereti az Abzû-t. Én bírom ezeket a pszeudojátékokat, de azért hajlamos vagyok a szemenszedett hipszterség kategóriájába sorolni őket, ha túlzásba esnek (mint a tavalyi Her Storyt – ne vicceljünk már). Gyanítom, hogy az Abzû-t csak az mentette meg nálam, hogy vízben játszódik, én pedig nagyon, de nagyon szeretek búvárkodni (bár sajnos ritkán nyílik rá alkalmam).

Naváék ugyanis egy nevenincs, sárga-fekete búvárt tettek meg főhősnek, akinek végig kell úszkálnia a játék helyszínein, és közben mindenféle állatfajokkal találkozik (sőt, jó néhányat ő enged szabadon). Mindezt végigkíséri egy néhány megrendezett jelenetből és pár szimbólumból összerakható sztoricska is – amiben nagyon gonoszul villogó, gépszerű tetraéderektől kell megmenteni a vízi világot –, de a játék fő erőssége a környezet marad. Egyrészt mert nagyon változatos, másrészt mert a minimalistán is tetszetős dizájnú halak, teknősök és egyéb tengeri herkentyűk nagyon szépen, életszerűen animálnak. Persze virtuális leopárdcápával együtt úszkálni nem olyan jó, mint igazival, de az utóbbi túl ritkán adatik meg az életben.

A Journey nem mutatott ilyen színes világot (konkrétan egy sivatagban játszódik a zöme), mégis játékszerűbb volt. Szintén teljesen egyszerű játékelemekre épült, de nem felejtett el közben elmesélni egy történetet, és a végére valahogy jobban összeállt az egész, mint az Abzû. Nava érezhetően inkább grafikus, mint játéktervező: az Abzû a Journeynél is jobban elhanyagol a látványon kívül minden mást, gyakorlatilag csak a rajzolt tengerrel akarja megfogni a játékost; a sok felkutatható vízi jószággal meg pár többé-kevésbé elrejtett helyszínnel, ahol valami összegyűjthető tárgy vagy meditációra alkalmas szobor található. A játékmenet viszont mindentől lecsupaszítva csak annyi, hogy megyünk egy eléggé lineáris pályán, és néha megnyomunk egy kapcsolót, hogy tovább tudjunk menni. Ráadásul az Abzû talán még rövidebb is kicsit, mint a Journey, két órán belül végigjátszható, és 20 dollárért kicsit kevésnek tűnik.

Ettől még azért a víz azúr, az Abzû-t nagyon sokan fogják szeretni, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg díjat fog nyerni, jövőre pedig elvisz pár BAFTA-t is. És igazából jó kikapcsolódás volt nekem is két igazi játék között, de nem véletlen, hogy az ezoterikus őstengerből kimászva első dolgom volt, hogy kipörgessek pár kaszabolós küldetést a Witcher III legutóbbi kiegészítőjében.