Emlékszem még az Another Worldre. Amikor a platformjátékok a PC-n még a Commander Keent vagy a Dangerous Dave-et jelentették, megjelent egy francia játék, ami hirtelen úgy nézett ki, mint egy film, nem adott semmi segítséget, hogyan kell játszani, nem rágta a szánkba a történetet, és főleg: minden egyes képernyőjén legalább egyféleképpen meg lehetett halni. Az Another World még ma is olyan, mint egy elfelejtett francia elektropop-album, lehet másolni (Flashback), továbbfejleszteni (Heart Of Darkness), vagy kicsit megbuherálni (Oddworld), de soha nem lesz egyik sem olyan, mint az volt. Ha ma adnák ki Éric Chahi játékát, ugyanannyira imádná mindenki.

És valószínűleg olyan lenne, mint az Inside, a Limbo készítőinek gyakorlatilag semmiből feltűnt, de rögtön az év egyik legjobbjának kikiáltott játéka. Abban nem vagyok biztos, hogy az utóbbi teljesen igaz, de abban igen, hogy annyira furcsa érzés játszani vele, annyira gyakran kelt miafasz-érzést, és annyira nagy hatással tud lenni egy képpel, vagy egy hanggal, hogy a top 10-be belefér.

Akárcsak a Limbo, az Inside is egy 2 és fél dimenziós, platform/puzzle-játék, de ezzel nagyjából annyira egyszerűsítettem le, mintha a Monkey Island 2-t klikkelgetősnek hívnám. Egy filmszerű, minden részletében kidolgozott, megtervezett misztérium, ami a végén több kérdést hagy maga után, mint választ. Ami szinte végig néma. És amiben isten tudja miért, hirtelen elkezdhetünk irányítani egy gyereket egy erdő szélén, és csak megyünk jobbra, jobbra, mint egy cápa, ami nem állhat meg, mert azonnal meghal. Senki nem mondja meg, hogy mit kell csinálni, melyik gomb mire való, és hogy hova rohanunk. Az biztos, ha valaki észreveszi a kissrácot, akkor megöli, megfojtja, széttépi, lelövi, és így tovább. Ennyi gyerekhalált rég láttam képernyőn.

Ha nem az életünket veszélyezteti valami, akkor a klasszikus kaland-, és platformjátékokra emlékeztető fejtörőket kell megoldani, amik szerencsére annyira nem agyzsibbasztóak, hogy tíz percnél tovább tartson kitalálni a megfejtéseiket. Én csak egy megoldást néztem meg online, de csak azért, mert valami miatt elkezd izzadni a tenyerem, ha bármilyen videojátékban víz alatt kell ügyeskedni. Az Inside nagyjából egyharmada víz alatt játszódik.

És egy farmon, egy orwelli város háztetőin, vízzel elárasztott laboratóriumokban, és egy bázison, ahol inkább el sem mondom, hogy mit lehet találni, mert egyrészt nem akarok spoilerezni, másrészt pedig az egyik leggusztustalanabb fináléval kínál meg minket az Inside. Minden helyszínen csak megyünk, rohanunk, féltjük az életünket, és próbáljuk kitalálni, hogy vajon mi a fenéről szól ez az egész. Mi ez a szürke világ? Mik ezek a zombiként viselkedő emberek? Miért vannak szocialista hajszárítókra emlékeztető búrák, amikbe belebújva tudjuk irányítani ezeket a zombikat? Miért nem süt a nap? Mivégre van az egész? Mi a nyavalya az a sellőszerű izé, ami riogat minket a víz alatt? Ezekre választ nem nagyon fogunk találni.

De közben irtó furcsán fogjuk érezni magukat, mert hiába látszik az Inside egy Batman Superman ellen-szintű véresen komolyan vett valaminek, valójában vicces. Vicces az, hogy ezerszer, különböző módon meg fogunk halni a főszereplővel, és az, hogy a játék elején ettől elszörnyedünk, a közepétől pedig szinte nevetünk azon, mekkora szemétség is az egész. Vicces, ahogy tényleg semmit nem hajlandó segíteni abban, hogy mit művelünk és miért. Vicces, hogy az összes titkos szobáért visszafele kell menni. És vicces, ami a legvégén történik, bár megfordult a fejemben, hogy leteszem a kontrollert, mert ott a viccből már totális groteszk lett.

Tele van az internet olyan videókkal, ahol elmagyarázzák részletesen, hogy miről szól az Inside, aztán ott van még egy valag olyan videó, amiben elmondják, hogy az előbbi videók rosszak, övék az igazi. Szóval senki sem tudja. És ez a legjobb az egészben, hogy van egy játék, amit megtapasztalunk, de ezerféleképpen értelmezhetünk. Lehet, hogy a keringő elméletek 90 százaléka marhaság, de az is lehet, hogy mind igaz. Ha engem kérdez valaki, akkor azt mondanám, hogy az Inside arról szól, hogyan lesz az egyénből egy homogén massza a civilizációban. Ez mondjuk a motivációt nem magyarázza meg, de akkor sem akadt ki senki, amikor az Another World főhőse bekapcsolta a teleportot.