Idén sem fagyott be a pokol, novemberben megjelent az aktuális év Call of Dutyja. Egész pontosan idén rögtön két játék jelent meg ezen a címen: egy új, nem olyan hű de jó, meg egy régi, ami viszont még mindig üt.

Kezdjük a régivel: ha elég pénzt fizetünk a boltban (vagy még annál is többet a Steamen), megvásárolhatjuk minden idők legjobb CoD-jának, a 2007-es Modern Warfare-nek a felújított, és egy icipicit újraszabott változatát is. Elsőre talán fura, hogy ezt írom, de tényleg: megéri újrajátszani az első és utolsó olyan Call of Duty-t, ahol az esztelen hentelés és a pátoszos hősiességben vastagon megmártott történetszál pont a megfelelő arányban lett adagolva. (Egy apró tipp: az egyik pályán még a történelmet is megváltoztathatjuk, ha a célszemély helyett valaki mást lövünk le.)

Jujj, de jó, puff, puff, jujj, de jó

És azért érdekes ez az egész, mert az idei Call of Duty, a végtelen háború, minden pozitív előjel és jól odarakott kisebb összetevő ellenére megint pont ugyanolyan, mint bármikor máskor, csak most már picit unalmas is.

Pedig a játék alapsztorijának egész jó hangulata van, a Naprendszert szépen lassan belakó, és a külső bolygókon a földiek ellen fellázadó kolóniák végre hoznak valami újat a már unalomig ismételt náci-orosz-terrorista vonalon túlról is. Na, azért ez a terrorista-dolog nagyon messze nem szalad, van bombaövben felénk futó, öngyilkos merénylőből bőven a játékban.

Sőt, az év legkevésbé polkorrekt dizájneleme díjat is a CoD fejlesztői kapják. A sztorimód közben lehetőségünk van meghekkelni az ellenség sorai közt harcoló robotokat. Két módon lehet ez jó: az egyik, hogy elkezdjük lelövöldözni az eleinte még mit sem sejtő ellenség-társainkat, a másik pedig, hogy keresünk egy helyet, ahol jó sok ellenség áll, és ott

Én leszek az utolsó, aki valaha is felhozza egy gyilkos ámokfutó (vagy épp a körúti robbantó) mentegetésére, hogy biztosan a gonosz videojátékok miatt követett el erőszakos bűncselekményeket, de azért van egy kis fura mellékíze annak, mikor keresgéljük a jó zsíros célpontokat, hogy az önmegsemmisítő bombánkkal cafatokra robbanthassuk őket.

Ez azonban még az érdekesebb rész, a különleges jövőbeli fegyverekkel együtt, mint a súlytalansággránát meg a szellemirtók sugárfegyvere. A baj az (és ez nagyon látszik, ha újra beülünk a Modern Warfare sztorimódjába), hogy a csatajelenetek hiába a végletekig megkoreografáltak és szkripteltek, ha sokszor egyszerűen nem látjuk, hogy ki van velünk, ki ellenünk, merre kell mennünk és egyáltalán, hol van bárki, akire lőni kell. Erre persze mondhatnánk, hogy hát baszki, a háborúban sem szokták nagy piros nyíllal mutatni, hova kell lőni, de nem is azzal van bajom, hogy nem életszerű, hanem hogy nem szórakoztató.

Nesze sánta, itt egy űrrepülőgép-hordozó

A készítők próbálták amúgy feldobni a játékmenetet mindenfélével, például ránk bízzák a földi űrhajóflotta zászlóshajójának irányítását is, de ez igazából nem sokkal jelent többet annál, hogy kapunk néhány közepesen izgalmas mellékküldetést. Ennél sokkal jobb móka, mikor beülhetünk az F–35-ösbe oltott űrvadászgépbe, a Jackalbe. Az első csata kifejezetten izgalmas, a másodiknál felfogjuk, hogy oké, a célbefogó számítógép segít nekünk csalni (ami nem is olyan elképzelhetetlen egy olyan korban, amikor a Jupiter egyik holdján titkos katonai bázis van), a harmadiknál meg simán csak puffogunk, hogy oké, ez már volt.

Tulajdonképpen az egész játékra érvényes ez, most már sokadik éve. Érezhető, hogy próbálkoznak valami újat adni, és ez itt-ott sikerül is, de annyira ugyanazt kapjuk évről évre, hogy már csak nagyon nehezen lehet elütni a dolog élét azzal, hogy helló, ez ilyen stílus. Nem, stílusa az, hogy a Bad Religion összes száma ugyanolyan, mégsem unja meg az ember. A Call of Duty simán csak önismétlő, másképpen fogalmazva unalmas.

Ez nemcsak a nagy egészben látható, hogy már megint megyünk és megmentjük a világot (és aki most felhorkan, annak jusson eszébe Paul Jackson őrmester a Modern Warfare-ből), hanem az olyan kis dolgokban is, hogy a legizgalmasabb lövöldözésekben is ijesztően sokszor történik tökugyanaz, mint akár néhány másodperccel korábban. Kiosztunk egy fejlövést az ellenségnek, de nem hal meg, csak lerepül a sisakja. Oké, történjen ilyen, de ne mindig. Lelőjük az ellenséget, az a földre rogy, de nem hal meg, hanem az egyik könyökére feltámaszkodva még lövöldözni kezd a pisztolyával. Oké, ez egy tök jó skill a neten, de a játékban minden pályán hét-nyolc ilyen, az már nem vicces.

A neten a haverokkal

Az online multi is maradt a régi, és ez persze gusztus dolga, de az idei mezőnyben mindenképpen alul marad a CoD: IW többjátékos módja, és nem csak a szintén nem tökéletes Battlefield 1-gyel, de a Titanfall 2-vel vagy épp az Overwatch-csal és a Battlebornnal szemben is. Fura ez, de se kompetitív játéknak nem igazán jó a multi (mert túl sokat kell benne tanulni, de közben nem olyan élvezetes, mint az Overwatch), és heti két órában mókázni (nincsenek meg a plusz mókák, amik a Battlefieldet vagy a Titanfallt feldobják az olyanoknak is, akik amúgy tök bénák, de lelkesek).

Ha ehhez hozzáveszem, hogy 15 ezer forint a pécés alapváltozat, a felújított MW-s változatért pedig 19 ezer forintot kérnek el a boltban, egyszerűen nem tudom nyugodt szívvel javasolni az idei CoD-ot, legalábbis teljes áron semmiképp. Szép, van benne tartalom is, és a CoD-októl megszokott dimenzióban izgalmas és mozgalmas is, de megint csak a neve viszi előre, és megint nyolc érdektelen dolog jut két jól eltalált újításra. És ami a legrosszabb: ugyanez a nyolc érdektelen dolog jutott már két-három évvel korábban is a jó ötletekre.