Annak ellenére, milyen nehezen lehet leprogramozni a síelést, tulajdonképpen a számítógépes játékok hajnala óta mindig volt pár évente legalább egy csapat, aki nekifogott a lécek alatt surrogó hó bitekbe öntésének. Ebből volt, ami jól sikerült, volt, ami nem – például a Ubisoft egyszer már nekifutott a dolognak, amikor Shaun White Snowboarding néven kiadott egy játékot, melyről talán mindent elmond, hogy bár három millió darab ment el belőle, a legsikeresebb platform a Wii volt.

Na, de ami a lényeg, hogy a Ubisoft most megint nekifutott, és ha már nekifutott, akkor rögtön nem is állt meg egy sima snowboardos játéknál: a Steepben ugyanis hódeszka mellett sílécet is csatolhatunk, siklóernyőzhetünk, és ami talán a legjobb, madárruhát is ölthetünk.

Az első három dolog viszonylag érdekes csak, ha az ember igazán ki akarja próbálni, megteheti. Ellenben a madárruhás repülés (tudják, mikor az emberek külső fenyegetettség nélkül is leugranak magaslatokból úgy, hogy a széttárt kezük és lábuk között lévő extra lebernyegek légellenállásában bízva szeretnének minél tovább a levegőben maradni), na az valami olyasmi, amit a legtöbben élőben nem próbálnánk ki.

Ezért gyorsan elmondom, hogy igen, a Steepben a két síelés tök élvezetesre sikerült, a siklóernyőzés meg nem annyira, viszont a madárruha. A madárruha az, ami miatt ez az amúgy elég könnyen egysíkúvá váló játék akár hetekig is kitarthat. Egyszerűen eszméletlen, milyen jól sikerült ez a rész, sebességérzet van, meg repülés, meg adrenalin, mikor a fenyőfáktól, sífelvonóktól és kiálló sziklaperemektől alig néhány centire húzunk el. Először még csak tanuljuk. Aztán nekiállunk jaszkarizni a fenyőfák között. Aztán már próbálgatjuk, milyen messzire tudunk eljutni. Aztán megtaláljuk a romos tornyot az ablakkal, és két órán keresztül azzal szórakozunk, hogy valahogy úgy alakítsuk a szomszédos hegycsúcsról indított ugrást és repülést, hogy pont az ablakon száguldjunk keresztül. Tucatnyiszor placcsanunk szét a torony, aztán az ablak különböző részein, százalékosan úgy 70-30 a megoszlás aközött, hogy röhögünk, mert olyan durván elszámítjuk az ugrást, vagy anyázunk, mert olyan kevés hiányzott a sikerhez. Aztán végül összejön, és akkor még 20 percet eltöltünk a visszajátszással, meg kreálunk kihívást, hogy mások is szívhassanak.

Amúgy a játék egy nyílt világú téli extrémsport-szimulátor. A cél az, hogy a játékteret adó hatalmas hegységet felfedezzük, az ott talált mindenféle kihívásokon és versenyeken elinduljunk, és ha lehet, nyerjünk is. A játék szép, a hegy egészen természetesnek tűnik, és valahogy úgy van megcsinálva, hogy mindig előbb untam meg a semmibe síelést, mint hogy az eredeti elhatározásnak megfelelően lejutottam volna az aljára. A végrehajtható trükkök kicsit talán szegényesek, és az irányítás a katasztrofális és a „ja, hogy így kell” között mozog folyamatosan – nem is hívnám tanulási görbének, inkább a megszokás csigavonala lehet a megfelelő kifejezés arra, hogy is síelünk a Steepben. Sajnos a képen előttünk síelő sportoló kinézetét csak picit befolyásolhatjuk, szóval ha valaki a ruházkodásban lelné örömét, az ne itt próbálkozzon.

A játékot azonban nem az ilyen apróságok miatt nem tudom jó szívvel ajánlani a mostani, teljes áron, hanem mert még jóval azelőtt unalmassá válik, hogy kifutnánk a tartalomból. Van mit csinálni, de sokszor ugyanazt. Azt csinálhatunk, amit akarunk, de azzal nem jutunk egyről a kettőre. Ha mégis egyről a kettőre jutnánk, nem igazán számít, (egy-egy különleges versenyt leszámítva) pont ugyanazt kell csinálnunk, mint korábban. A nyílt világ ugyanis tök jó ötlet, de azért valami célt, legalább egy közepesen csúszósat jó lett volna belerakni a játékba, mert ha csak a síelés-repülés élvezete miatt játszunk, az hamar elillan.

A négy játékmódból a siklóernyő tök fura, a két síelős egész jó, de csak a madárruha hoz olyat, amiről másnap mesélünk a haveroknak, szóval várjunk, hátha lejjebb megy az ár a felére-harmadára, és akkor pont a pénzünknél is leszünk.