Pár éve még csak annyit tudtunk a mesterlövészekről, amit a nevük is sugall: baromi pontosan tudnak lőni. Ennyit mutattak róluk az akciófilmek, meg hát nem nagyon volt mai értelemben vett mesterlövész-képzés a honvédségnél. Mára valamennyit bővült az, amit tudunk arról, milyen is mesterlövésznek lenni egy modern hadseregben: a célpont eléréséhez kilométereket gyalogló, aztán akár napokig egy helyben, jórészt mozdulatlanul fekvő katonák ők. Akiket ráadásul csak részben jellemez az, milyen pontosan lőnek, és sokkal fontosabb egy halom más képességük, például hogy bírják a nyomasztó monotonitást vagy ivás nélkül a forróságot.

Idén két komolyabb mesterlövészes játék is megjelenik, melyekben a készítők igyekeztek a valóságot valamelyest beépíteni a programba. Na, attól azért nem kell félni, hogy az utasszállító-szimulátorok szintjét érik majd el a mesterlövészes akciók, mert nem lenne túl kifizetődő három-négy órás kúszás-mászással induló küldetésekre üzleti modellt építeni, de tény, hogy lopakodnunk kell majd, méghozzá sokat.

Első menetben a Sniper Elite 4 jelent meg (a másik majd a Sniper: Ghost Warrior lesz), ami a sorozattól megszokott módon a második világháborúba visz el minket, annak is az olaszországi szövetséges partraszállás előtti-közeli időszakába. Olaszország kiváló helyszín lenne amúgy is, megszokott látvány a templomtorony meg a hegy, ami ugye elkerülhetetlen kelléke egy mesterlövészről szóló játéknak, de ráadásul festői kis falucskákban, kikötőkben és szigeteken lövöldözhetünk majd, méghozzá óriási pályákon.

Mert a negyedik rész tulajdonképpen ebben más, mint az előző három: óriási pályákat kapunk, összetett feladatokkal, több kulcsfontosságú helyszínnel. A játék lényege, hogy végrehajtsuk a küldetést, ami általában egy-két kulcsfigura megölése lesz, olyan mellékfeladatokkal, mint az információszerzés vagy épp a lehető legnagyobb járulékos kár okozása, főleg robbantásokkal.

Egyáltalán nem feladat viszont az, hogy mindenkit kinyírjunk, aki az utunkba akad. Eszközünk és lehetőségünk éppen lenne rá, és sokszor meg is próbáljuk majd a dolgot. A Sniper Elite 4 az a játék, ami elméletileg a tervezésről, a megfigyelésről, a türelmes várakozásról és a sebészi pontosságú akciókról szól. Ez a valóságban úgy néz ki, hogy egyesével iktatjuk ki az őröket,

míg az utolsó olyan katonát le nem lőjük, aki meghallott minket (vagy a miattunk félrevert riadót). Ha elfogynak a gyanakvó nácik, kezdődhet az elejéről minden: csöndben osonunk, szellemként gyilkolunk.

Az óvatoskodást a korábbi részekben egy mutató segítette, ami azt modellezte, hogy a menet közben csapott zajjal mennyire kockáztatjuk a lebukást. Most ez nincs, helyette van egy életszerűbb rendszer.

1. Ha láthatók vagyunk, meg is fognak látni minket.
2. Ha hangoskodunk, minél közelebb áll valaki, annál jobban gyanakszik majd.
3. Ha elég sokáig vagyunk hangosak, akkor is tudják majd, hol vagyunk, ha amúgy nem látnak minket.

A lényeg tehát az, hogy ha osonni akarunk, tervezni, várni, óvatoskodni kell. Ez nem megy, ha nem használjuk a játék lehetőségeit: nem akkor lövünk, mikor zaj van a környéken, nem azt lőjük le, aki a legnagyobb veszélyt jelenti ránk, nem fogadjuk el, hogy lesz náci, akit egyszerűbb kikerülni, mint megölni.

Persze nehéz ezt elfogadni egy olyan játékban, aminek komoly mókafaktora, hogy nevetségesen túltolja az általunk okozott sérülések részletezését. Egy-egy jól elhelyezett lövés (vagy épp késszúrás) esetén a kamera követi a röppályán a lövedéket, és amint az áldozat közelébe ér, átvált röntgenmódra, hogy megnézzük, milyen pusztítást végzünk egy tüdő-, gyomor-, fej- vagy herelövés esetén. És tuti lesz, akinek most esik le, hogy

jaaa, ez az a játék, ahol herén lehet lőni Hitlert!

Igen, ez az. Annyira ez az, hogy még most mondom mindenkinek: ne azzal kezdje, hogy az előrendelőknek járó DLC-ben rögtön herén lövi Hitlert, mert ha megteszi, elég sokat csökken a játék értéke.

Nem azért, mert nem jó a kampánymód, sőt, pont azért, mert a kampánymód első küldetése vízválasztó is egyben. Aki azt élvezi, az az összeset élvezni fogja, és pontosan ugyanúgy játssza majd végig a többi pályát is, ahogy az elsőt tette. Mert az egy dolog, hogy a készítők szerint sunnyogni kell, de valójában kinek van ideje arra, hogy perceket kushadjon egy bokorban egyetlen gyalog leütéséhez a nagy sakktábla szélén. Pláne akkor, ha van egy küldetés, ahol személyesen a titkos tengeralattjáró-bázist megtekintő Adolf Hitlert lehet lelőni.

Ráadásul ez a küldetés nem egylövetű, mert ugye egyrészt kinyírhatjuk Hitlert mindenféle válogatott módon, fejlövéssel, gyomorlövéssel, tüdőlövéssel, májlövéssel, és ha igazán szeretnénk, igen, herelövéssel is - de lehetőségünk lesz ennél eggyel körmönfontabb módon kivégezni, például úgy, hogy a lábára ejtünk egy tengeralattjárót. Hoppá, spoiler, vagy mi.

A baj csak az, hogy ha ezzel (na jó, vele) végzünk, már nem biztos, hogy lesz kedvünk visszamenni a sima küldetésekhez. Pedig jól kitalált, jól felépített, izgalmas, és valóban sokféleképp végigjátszható pályák ezek, amelyek még az előző három részt végigjátszó veteránoknak is tartogatnak meglepetéseket, nemcsak a sorozattal most ismerkedő újoncoknak. Lehet persze fanyalogni, mert például a sorozat védjegyévé vált, undorító sebcsatorna-videók ugyanúgy unalmassá válnak kétórányi játék után, mint az előző részekben, és a játékmenet tényleg csak addig olyan, mint amilyennek eredetileg tervezték, míg a legapróbb homokszem bele nem kerül a gépezetbe. De ettől még tény marad, hogy a Sniper Elite kifejezetten jó játék, ha a helyén kezelik.

Nyilván nem tökéletes, például a netes multinak eleve nem sok értelme van,

Az alapsztori sem nagy durranás, és a mesterlövészet, mármint a céllövészet rész is csak akkor domborodik ki, amikor elkezdünk nehezebb fokozatokon játszani, és bejönnek az olyan fogalmak, mint a röppályaív, meg az oldalszél. Addig viszont nagyjából annyi köze van a rendszernek az igazi céllövészethez, mint a játékoknak a valósághoz úgy általában. Teljes árú játékként talán túlzás a Sniper Elite 4, de mindenképpen mellette szól, hogy kilóg a tucatszám érkező lövöldék közül, és annak ellenére sem idegesítő vagy idejétmúlt, hogy tulajdonképpen nem hoz újat, csak amit elvárunk tőle.