Tegye fel a kezét az, aki ne szeretett volna egész életében egy olyan játékot, amelyben egyrészt eleve minden legóból van, másrészt ami nincs ott, az szabadon megépíthető legóból. A Lego Worlds nagyjából ilyen játék, ennek ellenére nincs sok értelme.

Szóval a Lego Worlds egy játék valahol a Minecraft és a No Man's Sky között. Minecraft, mert minden kockából van és bármit meg lehet építeni, és No Man's Sky, mert egy lerobbant űrhajóval zuhanunk le az első percben, és utána másból sem áll a játék, mint hogy véletlenszerűen generált bolygókra szállunk le. A baj az, hogy a Lego Worlds ezen túl egyesít mindent, ami a két említett játékban általában nem tetszik az embereknek.

A játékban egy űrhajóval fogunk ide-oda repkedni, de csak akkor, ha a megfelelő mennyiségű arany építőkockát megtaláltuk. Ilyen kockákat kaphatunk küldetések teljesítéséért cserébe, illetve találhatunk a véletlenszerűen előbukkanó kis szörnyecskéknél is, akiket némi futkározás után le kell terítsünk a földre. A lényeg, hogy az aranykockák gyűjtögetése a játék lényege, a szabadságunk is attól függ, hányat találtunk meg. Részleges szabadságot 20, 50 és 80, majd végül száz kocka összegyűjtésekor kapunk, és valójában nem is az sok idő, amíg ezeket összegyűjtjük, hanem hogy a véletlenszerű világokban sajnos nagyon hamar ismétlődni kezdenek az amúgy sem túl bonyolult feladatok.

A lehetőségek nem túl széles körűek, pedig tényleg egy csomó eszközt kapunk. Az első eszközzel a világokban látott figurákat, építményeket, járműveket, időnként házakat olvashatjuk be a memóriába, és aztán onnan bármikor előrángathatjuk őket. Van olyan is, amivel a körülöttünk lévő világ földrajzi jellemzőit formálhatjuk át, van, amivel átfesthetünk dolgokat, van, amivel nagyobb mennyiségben tüntethetünk el eleve létező kockákat, és így tovább. A feladatok jobbára ezek használatából állnak össze, teremtsünk egy gazdának pár malacot meg tehenet, hozzunk fel valakit a gödörből úgy, hogy átalakítjuk a felszín formáját, fessünk át valamit világítós rózsaszínűre, és persze sokszor építenünk is kell: nyalókát, karámot, ilyesmit. A dolog úgy megy, hogy a küldetést adó figura megadja, milyen építőelemet kell használni, és hát igazából mindegy, hogy építünk-e valamit, vagy csak lepakoljuk a cuccot egymásra, ha eleget teszünk le, beadja a jutalmat.

És itt kötök át a másik problémára: hogy az odáig rendben van, hogy szeretnénk egy játékot, amelyben bármit lehet építeni legóból, 

Persze, tudom, hogy vannak olyan ügyes emberek, akik nem a papírt használják, mikor összerakják a készletet, sőt, eleve nem is a készletet rakják össze, ahogy Minecraftben is vannak a szent őrültek, akik megépítik az Enterprise-t a Star Trekből, meg Móriát a Gyűrűk urából. De ezek az ügyes emberek kevesen vannak, az átlag valójában egy helyre sportautót nem tud összepattintani, mert mindig elcsúszik valami, ami miatt egy dragracerbe oltott markoló lesz a végeredmény. És ehhez adjuk hozzá, hogy eddig arról beszéltünk, hogy valaki a valóságban ül végtelen mennyiségű legókocka tetején, nem pedig egy játékban.

A Lego Worldsben a végtelen lehetőségek nyomasztó terhe mellett meg kell küzdeni azzal is, hogy a billentyűzet nyilai és az egér, vagy épp egy kontroller áll a rendelkezésünkre az építés irányítására a kezünk helyett. A megfelelő elem kiválasztása önmagában nem kínkeservesebb, mint kikeresni a dobozból egy bizonyos hatszor hármas, szélén lecsapott, jobbra néző sötétszürke elemet lyukakkal, de mire bepozicionáljuk, beforgatjuk és lerakjuk, elég sok idő elmegy.

Hogy ez mennyire okoz gondot akkor, ha a játékot nagyjából a 6-12 éves korosztályra lőtték be, mindenki döntse el a saját 6-12 éves gyereke mennyire lát jól térben, mennyire képes megtanulni azt, hogy mások szerint hogy kéne látnia térben. Egyetlen szerencse, hogy a játék igazából nem erőlteti, hogy az ember nekiálljon legózni a szó hétköznapi értelmében. Egyszerűen nincs olyan feladat, hogy akkor tessék, építs valamit, mert az jó lesz, a küldetéseket leszámítva, ahol viszont igazából nem kell építeni, csak pakolni. Eleve, nem is nagyon értelme építeni, mert nem késztet minket erre semmi (főleg mert nagyjából fél óra múlva úgyis lelépünk a végtelen számú világok közül a következőbe). Nem vagyunk veszélyben, nem feni ránk igazán a fogát semmi, és még ha el is pusztulunk az éjjel előkerülő csontvázak és zombik miatt, akkor sem történik tragédia. Nincs értelme tehát várat és egyéb végműveket építeni – vagyis itt meg is áll a hasonlóság a Minecrafttel.

Az adott világok felfedezéséhez sincs szükség építkezésre, sőt, sokszor inkább bontani kell, hogy bejussunk a kincsesládákat rejtő barlangokba. Nem indul be semmilyen játékmechanizmus csak azért, mert építünk egy benzinkutat vagy egy csillagvizsgálót, sőt, ha összegyűjtünk mindent, amit be lehet szkennelni, akkor sem történik semmi azon túl, hogy megkapjuk a megfelelő achievementet. Igazából ha valaki azt kéri tőlünk, hogy építsünk meg valamit, általában olyan dolog lemásolására gondol, ami tőlünk 20 méterre ott áll, és a megfelelő eszköz kiválasztásával könnyedén átkopipésztelhető.

A másik lehetőség, hogy ezt az egész építgetős mókát kihagyjuk az egyenletből, és inkább arra koncentrálunk, ami jó a játékban. Mert van ám ilyen is rengeteg. Persze ez nem meglepő, ha valaki játszott már olyan LEGO-központú játékkal, amit a Traveller's Tales rakott össze, akkor nagyjából tudja, mit várhat. Eleve, egy bunyótól nem mentes, de erőszakosságtól és vértől szinte teljesen mentes játékot, ami tele van apróbb és nagyobb poénokkal. De tényleg, az első 10-15 órában

 kezdve a borzlovaglástól, keresztül a trombitaszóra táncra perdülő világon át a (sajnos picit hibásan működő) környezetérzékeny narrációig, egy halom apróság. Erre jön rá, hogy a véletlenszerűen összerakott világok küldetései ugyan nem mindig működnek, de a világok maguk sokkal jobban összeállnak szórakoztató valamivé, mint tették azt a No Man's Sky egy kaptafára készülő, legtöbbször sivár és érdektelen bolygói. Nyilván az alapanyag is eleve más, színes és vidám és gyerekkorunkból (meg a gyerekünk gyerekkorából) ismert dolgokból jobban lehet dolgozni, mint béna alienekből meg aranytömbökből.

Igenis szórakoztató felülni egy delfin hátára, vagy épp kincsesládát találni a víz alatt, vagy lemászni a világ szélén, hogy a mélyben egy barlang bejáratára bukkanjunk, vagy épp felmászni az égig érő paszuly szárán, egész a kastélyig. A játék ráadásul eleve olcsóbb, mint az átlag, hatezer forintért lehet belevágni a kalandba, és így már a fent leírt hibák és nehézségek ellenére is ajánlható, főleg ha valaki a gyerekeinek keres valami olyan játékot, amiben egész biztosan nincs más, mint felfedezés, humor és nyomokban némi kreativitás.