Mindig vicces az, amikor egy bizonyos kultúrterméket csak egy másik inspirált, például itt a Little Nightmares című, 2,5 dimenziós platform/puzzle-játék, ami egy az egyben olyan, mint a tavalyi gigasikeres Inside, csak pepitában. Itt is egy fura ipari környezetben irányítunk egy névtelen, szótlan kisgyereket, akire ezer veszély leselkedik. Itt sem kapunk több sztorit annál, mint amit magunknak összerakunk többértelmű jelek alapján. Itt is végzünk az egésszel pár óra alatt, de míg az Inside annyira furcsa és meghökkentő volt, a Little Nightmares leginkább olyan, mintha valaki nekifutott volna a sablonoknak, és kihozta volna ugyanazt még egyszer.

A Little Nightmares főszereplője egy esőkabátos kislány, aki felébred egy hajó gyomrában, egy látványosan túlméretezett világban, ahol rajta kívül mindenki óriási, és a tereptárgyakat sem rá méretezték. Ezt már a második képernyőn megnézhetjük, ahol egy ismeretlen ember felakasztotta magát, és a lifegő két lába akkora, mint majdnem az egész szoba. Szóval a kislány – a sajtóanyag szerint Sixnek hívják, a játék mondjuk ezt nem mondja el – elindul kifele a hajóból, mindenféle fejtörők megoldásával tör utat magának. Itt egy gombot kell megnyomni, ott egy kurblit meghúzni, amott kicsit liftezni, máshol meg rejtőzködni a szintén óriási, groteszk ellenfelek elől. A groteszkkel nem túlzom, az első komolyabb gonosz, a hajó gondnoka olyan, mintha valaki túl sokáig gyúrta volna Krisztofórót, aztán beöltöztette volna Freddy Kruegernek. Ja igen, és a karjai is akkorák, mint két tűzoltóslag. Aztán még lesz két ocsmány, pontyfejű szakács, egy csomó kabukimaszkos kövér felnőtt, és egy szintén maszkos gésa is. Nekünk meg fegyverünk nincs, csak egy öngyújtó, amivel világíthatunk magunknak, de felgyújtani semmit nem lehet.

Kemény dió a Little Nightmares, mert a története – már amit megértettem belőle – elég kemény: a hajó valójában egyszerre egy húsfeldolgozó és étterem, csak a hús kisgyerekekből jön, a felnőttek meg őket zabálják fel kolbászok és sonkák formájában, megállást és gyomorűrmértéket nem kímélve, valahogy úgy, mint a Chihiro Szellemországban disznóemberei. (Mijazaki rajzfilmje egyébként nem egyszer beköszön a játékban, sajnos sosem lesz annyira jó.) Hogy mi pontosan kik vagyunk, arra talán a végére kapunk választ, de ez a játék nem magyarázgatni szeretni, hanem borzongatni és szórakoztatni.

Ami annyira azért nem sikerül neki. A játék nagy része egy fogócska köztünk és valami óriási figura között, aminek a szokatlanul béna irányításnak köszönhetően az esetek nagy részében ugyanaz a vége: a perspektíva miatt beleütközünk egy falba, vagy nem arra indulunk el lendületesen, amerre szeretnénk, és már jön is Krisztofóró Krueger, hogy a hosszú karjaival elkapjon és megrágcsáljon minket. És ez így megy tovább nagyon-nagyon sokáig, sőt, szerintem a játékidőm nagy része azzal ment el, hogy ordítottam a monitorral, mert sikerült benéznem búvóhely szögét és nekimentem egy asztallábnak, és aztán szó szerint mehettem a levesbe.

Persze, a Little Nightmares világa gyönyörű: minden olyan, mintha Tim Burton legvadabb álmát összekeverték volna Dickensszel, az, izé, Inside-dal. Ahogy megyünk kifele a hajóból, az ipari csarnokokat felváltják a tapétás belsők, majd a végére az ázsiai dekor, és minden tényleg úgy fest, mint valami különösen sötét mesében. Csak ezt a mesét sem nézni, sem átélni nem akkora móka. Azért kétszer megijedtem.