Egy játék a magas elvárásokról, híres folkénekesekről, leselkedő árnyakról, űristenekről, hallucinogénekről, függetlenségről, hüllőboltokról és a szabad képzelőerőről.

Nem, az említett hallucinogént nem én vettem be; ezt a szöveget olvastam az Artful Escape of Francis Vendetti című videojáték hivatalos honlapján. Igen, ez a játék címe. És a fejlesztőt Beethoven & Dinosaurnak hívják. A vezető dizájnerük meg egy Johnny Galvatron művésznevű arc, aki korábban novellista és rockzenész volt, de a filmművészetben és a számítógépes animációban is otthon van. Inspirációs források? David Bowie, mint Ziggy Stardust; Stanley Kubrick; a firkálások a régi matekkönyvből; meg a Galvatron együttessel szerzett tapasztalatok.

Az Artful Escape egy történetvezetésű akció-kaland-platformjáték, sok felfedezéssel. Igen, ezt még mindig a honlapról másolom, mert bár végigjátszottam a kiállított demót, még most sem vagyok biztos benne, hogy mit láttam. Ha már látvány: a játék főhőse, Francis Vendetti úgy néz ki, mint egy kivágott papírmasé figura, hogy szép kontrasztot képezzen a realisztikusan bevilágított, de szürreálisan színezett hátterekkel. De ezt leírni nehéz, mutatni könnyebb:

De mi ez? Egyrészt platformjáték, mert balról jobbra haladunk benne, és van ugrás gomb, amit kétszer megnyomva duplát ugorhatunk. Ha nyomva tartjuk az ugrás gombját, a főhős gitárszólóba kezd, és lebeg a pálya fölött. Hát, az biztos, hogy ez nem a Super Mario-féle pixelpontosan kicentizett ugrásokról szól. (De akkor miről?) Egy későbbi snowboardos szakaszon Francis úgy billeg a levegőben, mint az ElastoMania motorjai, de ha azok felborulnak, vége a játéknak. Francis nem borul föl. Neki küldetése van.

Itt jön a képbe a történetvezetés – mert vannak benne szereplők és dialógusok. De sem a Violetta nevű szellemlány, sem a világító fejű szőrös pók, sem a művészetről, stílusról és becsvágyról folytatott interaktív párbeszédek nem kínálnak semmilyen kapaszkodót, hogy miről is van szó, hova megyünk, kik vagyunk, mi elől menekülünk, és mi a célunk. Csak szökdécselünk egyik helyről a másikra, történik valami teljesen kiszámíthatatlan dolog, majd haladhatunk tovább.

És fontos szerepet kap a zene is. Ha nem tudnám, hogy Johnny Galvatron zenebuzi, ez akkor is kiderülne az asztalra tett, a kezelést ismertető kártyáról. A bal analóg karon és az ugrás gombja egyértelmű: a kontroller frontoldalán lévő három másik akciógomb és a két ravasz a hangjegyeket jelöli. Milyen hangjegyeket? – merülne fel a kérdés, de a kis kártyán is csak annyi szerepel, hogy majd megértem. Tényleg?

Tényleg. Némi botorkálás után elérkezem egy pályaszakaszra, ahol egy rózsaszín, világító neonkoponyában ácsorgok, előttem egy szőrös, pókszerű lény áll, akinek a fején öt szem van: ezeknek a felvillanásait kell figyelni, amit mindig egy hang kísér. Ha ügyesen utánozzuk a kombinációt (pszeudo-Guitar Hero), Francis a gitárján lejátssza az adott hangokat. A póklénnyel folytatott beszélgetés után jön a már említett snowboardozás, majd a neonszínű holdfénnyel megvilágított erdőből kiérve óriási tripodok bukkannak fel előttünk.

Miféle lények ezek? Mi ez a játék?

Ezen a ponton véget ér a demó, szóval a megjelenésig ez nem fog kiderülni. Hogy az mikor lesz? A hivatalos álláspont: when it's damn ready.

Mi az istent láttam?

Lassú mozdulattal visszateszem a kontrollert az asztalra.

– Na, tetszett a játék? – kérdezi a székem mögött álló pasas. Félhosszú szőke haj, borosta, felvarrós farmerdzseki. PR-osnak fura figura, de az E3-on látni ennél cifrábbakat is.

Láttam már néhány pszichedelikus szart életemben, de ez a legelbaszottabb mind közül. Nem értem az egészet. El vagyok ragadtatva. De ezt csak magamban gondolom.

– Nagyon. Szürreális élmény volt. Imádtam.

– Nos, igazán köszönöm – mosolyog a pasas. Kezet nyújt.

– Johnny.

– Richard. Örülök, hogy megismerhettelek, Johnny.