A Ubisoft a világ egyik legfontosabb videojáték-kiadója, olyan sikeres brandekkel, mint a Tom Clancy-játékok vagy a Rayman, de most nagyon nehéz időszakon megy át. A cég gyakorlatilag a Guillemot család vállalkozása, ami jó nagyra nőtt, tőzsdén is jegyzik, nyilván – és épp ezzel van a gond. Az elmúlt években ugyanis sok részvény került egy másik vállalat, a Vivendi kezébe, és nehéz lenne tagadni (a Vivendi azért megpróbálja), hogy ellenséges felvásárlás zajlik. A Vivendinek éppen a részvények 27 százaléka van a kezében, és a francia törvények értelmében 30 százalék fölött már a vállalatirányításba is beleszólhatna.

 

Hogy a Ubisoft ennyire sikeres (gyakorlatilag most vannak a csúcson, idén sorra döntötték saját részvényárfolyam-rekordjaikat), abban nagy szerepe volt a november 13-án tizedik születésnapját ünneplő Assassin's Creed sorozatnak. A széria a cég talán legerősebb márkája lett a 2010-es évekre, pedig az alapötlete annyira bugyuta, hogy egy B-kategóriás sci-fiből kifütyülnék: a jövőben létezik egy gép, ami előhívja bárkinek a genetikai emlékeit, és ezzel a géppel rég halott orgyilkosok leszármazottait kezelik, hogy megtudják, hogyan orgyilkoltak nyakra-főre a világtörténelem során. Persze az egésznek játéktechnikai szempontból volt értelme: a genetikai emlékekkel rengeteg játékmenetbeli mechanizmust (például az állásmentést és -töltést) meg lehetett magyarázni, illetve a jövőbeli szál adott egy keretet, ami összefogta a különböző korokban játszódó részeket. A lényeg viszont mindegyik Assassin's Creedben ugyanaz volt: egy marcona csuklyás alakkal – egy középkori aszaszinnal – akrobatikusan ugrálni falakon és pattogni háztetőkön, és a nagy pozőrködések közben elvenni pár (száz) életet, jellemzően az orgyilkosokra vadászó templomosokét.

Az asza színre lép

A cégnek már a 2007-es első rész megjelenésekor nagy tervei voltak a sorozattal, de a start kicsit döcögős volt. A játék grafikája mindenkit lenyűgözött, a parkour-orgyilkos mozgása remekül működött, bármire felszaladt, megkapaszkodott, továbblendült, a keresztes háborús helyszínek pazarul pompáztak, a világ nyitott, a szabadságélmény pedig mámorító volt – csak éppen játékot nem nagyon tettek alá a készítők, ahogy annak idején kritikámban is fogalmaztam. Az első Assassin's Creed csodaszép Szentföld-szimulátor volt, de nem tudott elmesélni egy jó történetet, és a küldetései unalomba fulladtak. Nem csoda, hogy a producert, Jade Raymondot háttérbe tolták, és ezután inkább a sorozat fő rendezője, Patrice Désilets reprezentált a játékexpókon.

A folytatásra két évet kellett várni, és nagyon megérte: a reneszánsz idején játszódó Assassin's Creed II lett az a program, ami az első rész akart lenni, jól megtervezett küldetésekkel, izgalmas sztorival és a sorozat legjobb főhősével, a VI. Sándor pápára fenekedő Ezio Auditoréval. Ezio fel is tűnt a két következő folytatásban, a 2010-es Brotherhoodban és a 2011-es Revelationsben. Az előbbi szerintem konkrétan a legjobb Assassin's Creed, ami valaha készült; behozott egy nagyon szórakoztató multiplayer módot, orgyilkoshaverokat, és ebben a részben forrt ki igazán az a recept, amire azóta is épülnek az Assassin's Creedek. A Revelations viszont gyengébben muzsikált, és ekkor már sejteni lehetett, hogy talán nem jó ötlet minden évben új Assassin's Creedet kitolni a futószalagról, mert a gyors fejlesztés középszerű folytatásokat hozhat (a Revelations nagy újítása a gránátozás volt, na bumm).

Pedig innentől nem volt megállás: 2015-ig évente jöttek az újabb epizódok, és akkor a kézikonzolos mutációkról még nem is beszéltünk. 2012-ben érkezett a XVIII. századi Amerikában zajló Assassin's Creed III , ami lassan indult be, de amikor végre kinyílt, szédítően sok lehetőséget és tennivalót zúdított a játékosra (és ezek egy része sajnos alibizés volt). A játék tengeri csatáit a 2013-as Assassin's Creed IV: Black Flag hasznosította újra és gondolta tovább fényes sikerrel: a négyes sorszámú rész sokak kedvence, bár főleg hangulatépítése és a kalózos környezet miatt, mert a teljesen-szabadon-de-azért-küldetések-és-csomó-mellékes-teendő-mentén-gyilokhatsz játékmenet ekkorra már beolajozott gépezetként működött.

A futószalag átka

A 2014-es év rögtön két részt is hozott a sorozat főszálába. Az Assassin's Creed Rogue az éppen elköszönő PS3-as, X360-as konzolgenerációnak volt egy búcsúajándék a Ubisoft szófiai stúdiójától. Érezhetően kevesebb pénzből készült, mint az előbbi két játék, így nem is volt olyan szép, de a történet ezt kicsit ellensúlyozta: egy aszaszinból lett templomos ritkította a volt kollégáit. Az Assassin's Creed Unity a sorozat debütálása volt Playstation 4-en és Xbox One-on, és az időgépbe ezúttal az 1790-es évek Párizsának adatait táplálták be. Mai napig az egyik legszebb Assassin's Creed, de a premiert rengeteg bosszantó bug árnyékolta be, a fejlesztéskor pedig túlságosan a multiplayer akció lebegett a készítők szemei előtt, így az egyszemélyes móka kicsit üres lett.

Hasonlóan felemás fogadtatása volt a 2015-ös Assassin's Creed Syndicate-nek is, ami a viktoriánus London bandái közé keverte a játékost. Szép volt, de önismétlő, és nem sok újdonságot hozott – én ennél a résznél már leginkább arra figyeltem, hogy a Ubisoftnak sokat dolgozó magyar Digic milyen pazar trailert rittyent a játékhoz. Be kellett látni, hogy az Assassin's Creed elfáradt, és a Ubisoft ezt be is látta – 2016-ban olyan történt, ami 2008 óta nem: abban az évben NEM jelent meg új, saját fejlesztésű rész a brandhez.

A sorozat átgondolására a történelmi keretek feszegetése miatt is szükség volt. A sorozat haladt előre az időben, de a viktoriánus kor után már elég nevetséges lett volna pengékkel nyiszatoló orgyilkosokat irányítani Normandiában vagy a vietnami háborúban. 2016-ban az Assassin's Creed nevet a hasonló című (és egyébként bűnrossz) film tartotta a köztudatban, amire a Ubisoft reklámköltségként tekintett. Közben pedig készült az új, Origins alcímű rész, ami mindennél korábbra tekint vissza – az ókori Egyiptomba –, és ami hozzá mert nyúlni a széria pár alapvető játékmechanikájához. Hamarosan tesztet közlünk róla.

Az Assassin's Creed hullámvölgyei ellenére kétségtelenül korszakos jelentőségű a videojáték-iparban, és a Ubisoft identitásának fontos része lett. Így Guillemot-ék ezt a brandet is védik, amikor a Vivendi ellen harcolnak. Nem kizárt, hogy sikerülni fog nekik az ellenállás: éppen arra készülnek, hogy cirka 240 millió euróért visszavásároljanak pár millió részvényt, és ezzel a családon belül tartsák Eziót és a többi gazembert is.