2014 egyik nagy meglepetése volt a South Park: The Stick of Truth, aminek sikerült a szinte lehetetlen. Vagyis az, hogy csináljanak egy tévésorozaton alapuló videojátékot, ami száz százalékig olyan, mintha mi magunk is éppen egy epizódban lennénk. Nyilván elkerülhetetlen volt a folytatás, a Magyarországon is szép kis reklámkampányt kapó South Park: Fractured But Whole. Mint játék, köröket ver az elődjére, de mint South Park, sajnos pont annyira kezd ellaposodni, mint a nemrég véget ért 21. évad.

Utólag belegondolva kicsit érthetetlen, miért érte annyira váratlanul az embereket a legutóbbi South Park-játék sikere. Az Ubisoft gondozásában arra az Obsidianra bízták a fejlesztést, akiknek a nevéhez megannyi remek szerepjáték fűződik a Neverwinter Nights 2-től a Fallout: New Vegas-on át olyan egészen friss remekművekig, mint a Tyranny vagy a Pillars of Eternity. Pedig ezekkel ellentétben az Obsidiannak érezhetően sokkal jobban megvolt kötve a keze, ami pont a szerepjátékos részeken érződött leginkább. A Fractured But Whole pedig ezen sajnos semmit sem tudott javítani, cserébe maga a harcrendszer ezerszer jobb lett.

Szuperhősök, szuperhősök mindenütt

Egészen durva belegondolni, hogy a South Park már 20 éves, és milyen utat tett meg a seggbe ültethető földönkívüli adóvevőktől a PC-kultúrát kifigurázó kőkemény társadalomkritikáig. Éppen ezért az ember joggal várja el, hogy egy játékban is ugyanezt kapja vissza, és ez remekül működött a 2014-esben is.

Egyszerűen fantasztikus, hogy a rajzfilmsorozat még mindig kezdetlegesnek kinéző grafikáját sikerült ennyire tökéletesen ráhúzni egy videojátékra, aminek nem csak az átvezetői néznek ki úgy, mint egy új epizód, hanem konkrétan minden pillanata felér akár egy évadnyitóval. Látni, hallani minden pillanatában, hogy ez az egész ugyanúgy Trey Parker és Matt Stone munkája, szó sincs alibiről, oda nem illő viccekről, pont olyan mennyiségben kapjuk a beteg tartalmat az arcunkba, mintha ledarálnánk két évadot.

Annyi a különbség, hogy most a srácok nem a Gyűrűk urát, hanem a modern filmipar szuperhősfétisét parodizálják ki, és az egész játék erre a poénra épül. Persze ez sem újdonság, a Coon-trilógia óta ismerjük, milyen amikor a szereplők szuperhősnek állnak, csak most ezt kibontják egy közel 30 órás megaepizódban.

A gond csak az, hogy sajnos megcsinálták az előző játék alapját újra. A fiúk társasága két frakcióra oszlik, nekünk, a különleges képességgel (értsd hatalmasakat tudunk fingani) megáldott új srácnak pedig a különböző küldetéseket kell teljesíteni, hiszen mi vagyunk az új srác a városban. Ez konkrétan teljesen ugyanaz az alaphelyzet, mint a három évvel ezelőtti játékban, és őszintén szólva a játék első harmadában ez annyira komoly gondot okoz, hogy én 1-2 hétre le is álltam az egésszel.

Amíg három éve még újdonságként hatott, hogyan csinált szépen bejárható, interaktív világot az Obsidian a South Parkból, addig ennek a varázsa gyorsan eltűnt a mostani kiadásnál. Ezerszer haladunk el mindig ugyanazok a házak előtt, az egyébként vicces NPC-k egy idő után magukat ismétlik, és hiába gyűjtögetjük szorgosan a Craigről és Tweakről készült homoerotikus mangarajzokat (yaoi), egy idő után az istennek sincs kedve megint végigcaplatni Cartman házától az iskoláig, hogy aztán az öt különböző ellenféltípus egyikével kelljen harcolni.

Kicsit kihagyott ziccernek tűnik, hogy nincsenek igazán választható döntések, nincsenek opcionális párbeszédek vagy akár több válasz, és a küldetéseknek sincs többféle megoldási módja. Lehet, hogy alapvetően ez egy open world játék, de igazából pont annyira lineáris az egész, hogy alig éri el a szerepjáték definíciót.

Amiben eléri, az a harcrendszer, a fejlődés és a társaink használata. A legutóbbi, inkább a japán RPG-ktől lopott rendszer most kiegészült egy inkább az X-Comra hasonlító, négyzetekre bontott pályával, amin már tudunk mozogni, számít a pozíciónk és százszor több taktikai lehetőség közül választhatunk, mint legutóbb. Én is meglepődtem, de ez a játék legjobb része, rengeteg képesség közül választhatunk, ezeket cserélgethetjük, ráadásul tíz osztálytársunk áll rendelkezésünkre a játék közepétől, így

Nem is tudom, mikor játszottam ennyire kreatív, izgalmas körökre osztott játékkal, arról nem is beszélve, hogy a nagyobb főellenségek néha egészen különleges kihívásokat jelentenek, és mind nagyon egyedi a maga módján. Most az, hogy van crafting meg lehet különböző ruhákat hordani, annyira sztenderd 2017-ben, hogy külön talán ki sem kell emelni, még egy South Park-játék esetében sem.

Fingós viccek és genderpolitika

Hazudnék, ha azt mondanám, nem röhögtem hülyére magam a játékon. Viszont a Fracture But Whole (fractured butthole=kirepedt segglyuk) alcímet olyan szinten komolyan gondolták, hogy az egész karakterünk arra épül fel, hogy állati nagyokat eregetünk mindenhol, és őszintén szólva ez a poén akkor válik rohadt fárasztóvá, amikor az ezredik alkalommal fingok bele szegény, cukorbeteg Scott Tenorman szájába, aki ettől szupererős lesz.

Az ismétlődés nagy hibája a játéknak, minden poén üt elsőre, de hetedik-nyolcadik alkalommal már annyira nem vicces, hogy a hatodikosok szeretik a csöcsöket, a nindzsák pedig úgy beszélnek, mint az eladó a sarki kínaiban.

Én viszont az vagyok, és különösen értékelem a rengeteg visszautalást olyan szereplőkre vagy epizódokra, amik ma már 15-18 évesek. És mivel ugyanaz a gárda írta a történetet, a színvonal végig ugyanolyan, vagyis mielőtt a karakterünk neméről, vallásáról, szexuális orientációjáról kell döntenünk, egy sztriptízbárban öreg férfiak ölében kell hülyére fingani magunkat. Ez a kemény társadalomkritikával kevert debilség sajnos kicsit már fáradtnak tűnik még úgyis, hogy Stan, Kyle, Cartman vagy Kenny ugyanannyira cukik, mint korábban.

Viszont éppen a sorozat rajongójaként nehéz nem észrevenni, hogy a Trump-kormányzás milyen hatással volt a baloldalt és a jobboldalt ugyanannyira rühellő Stone-Parker párosra. A most véget ért 21. évad lapos volt, fókuszát vesztette, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy kvázi egy South Park-paródia lett az Egyesült Államok elnöke. Ezt érezni a játékon is, ami egyik pillanatban igyekszik visszaadni a mai 10 évesek világát, a másik pillanatban arról döntünk, hogy melyik szülőnket öljük meg, a harmadik pillanatban meg azt vesszük észre, hogy épp a modern politikát és popkultúrát figurázzák ki ismét. De nincs egy átfogó narratíva, nincs egy nagy fókusz azon túl, hogy manapság mindenki azért akar szuperhős lenni, hogy aztán az ötletét eladja a Netflixnek.

Félreértés ne essék, a Fractured But Whole alapvetően egy jó játék. Tökéletesen autentikus grafika egy remek harcrendszerrel, jó és kevésbé jó poénok tömkelege, de közben a sztori és a világ kezd ellaposodni nagyon hamar, és ezen az sem segít, hogy még a legnagyobb nehézségi fokozaton is hamar könnyűvé válik a játék. A végjátékról nem is beszélve, ami olyan volt, mintha három epizód óta várnád a finálét, de még mindig nem az következik, hogy aztán úgy érjen véget, mintha egy kis részt egyszerűen kivágtak volna belőle, hogy aztán DLC-ként adják el plusz pénzért.

Kicsit rossz belegondolni, de lehet, a South Parkban pont ennyi van, és nem több. Persze, vicces, ahogy újra előjön a Gay Fish, a Ráknépség, vagy ahogy Butters mexikói vendégmunkásokkal végezteti el a piszkos munkát, de ennyi időt (nekem simán jó 30-35 óra volt az egész) már nehéz belefeccölni egy olyan játékba, ami kizárólag arra apellál, hogy vicces és jó benne harcolni. Szerepjátéknak kevés, de South Park-élménynek majdnem hibátlan a Fractured But Whole, ami abszolút kötelező minden rajongónak, de azoknak, akik mondjuk egy fasza Obsidian-játékot várnak, talán csalódni fognak.