A 2008-as Braid óta a játékfejlesztők hajlamosak úgy érezni, hogy egy platformjátékban nem elég ugrálni, hanem kell bele egy nehezen összerakható, szimbolikus, ezoterikus, lehetőleg homályosan megfogalmazott történet is, ami a világ nagy összefüggéseire reflektál, vagy annyira melankolikus, hogy az ember szíve szakad bele. De ha bárki megkérdez engem, nem ezek a kétezres évek legjobb platformjátékai, hanem azok, amik nem törődnek ezzel: a Super Meat Boyban nemhogy sztori, de még ráció sincsen, a Rayman Origins/Legends annyira alapfokú, hogy abba senki sem fog belezavarodni, a Cuphead meg annyira nehéz, hogy ott úgyis tönkretesszük a kontrollert egy idő után.

Az Unravel 2 viszont a művészeti, és nem az ugrászati iskolát követi: akárcsak az első részben, itt is egy fonálmukival játszunk, aki a testéből ki tud engedni hosszú fonalakat, amikkel lasszózhatunk vagy lenghetünk, miközben a háttérben homályos alakok előadnak egy történetet. Az első részhez képest a legnagyobb újítás az, hogy a fonálmuki kapott magának egy partnert is, akit egyedül játszva felváltva, ketten viszont egyszerre is tudunk irányítani. Vele már kicsit máshogy kell gondolkodni, amit az Unravel 2. kicsit lóugrásban próbál megtanítani, de ha ráérzünk, akkor már nagy gondot nem okoz. Az meg külön segítség, hogy nem folyamatosan két karakter között kell váltogatni, ha egyedül vagyunk, hanem az egyik a másik nyakába ugrik, ha nincsen szükségünk mindkettőre.

És ez szuper újítás, mert folyamatosan át kell kattintani az ember agyát hozzá. Az ösztön az, hogy mindent egyedül oldjunk meg, hogy mindent az elsődleges figurával ugorjunk át, aztán amikor már sokadszorra sem megy, akkor esik csak le, hogy itt egyedül képtelenség boldogulni. Pedig az Unravel 2 egyáltalán nem teszi magasra a lécet, csak valahogy nekem a Lost Vikings óta nem megy az, hogy egyszerre két karakterrel tudjak kombinálni.

Szóval az a léc: majdnem a játék feléig kell gyömöszölni az Unravel 2-t, hogy egyáltalán valamennyire nehéz legyen, addig sajnos inkább szép, mint izgalmas vagy érdekes. Ellenfelek nem igazán vannak, pár mocorgó parázs, és hőkövető rakétaként viselkedő szikra az, amitől megéghetünk, a többi akadály mind a pályába van építve. De ezek az igazi komoly akadályok is inkább a sztori felénél bukkannak fel, amikor a bukolikus erdőből eljutunk a gyártelepig, ahol már égő katlanok és gőzgépek mellett kell lavírozni a fonálemberrel. Addig pedig majdnem hogy sikerül elaltatni azzal, hogy egy sétálószimulátor, aminek a hátterében megy a homályos történet. Már kétszer írtam le, hogy homályos, de azért, mert a szó átvitt és konkrét jelentésében is értem: miközben mi az előtérben sétálgatunk, addig hátul zajlik a cselekmény, és hiába játszottam végig az Unravel 2-t, egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez egy hatékony módja a történetmesélésnek. Fura egyszerre két síkra figyelni, és azt érzi az ember, hogy valami folyamatosan elkerüli a figyelmét – még ha a sztorisabb részeket olyan részekre rakták, ahol pont nem akar megégetni egy kóbor szikra.

Ahol viszont meg akar égetni minket egy kóbor szikra, ott erőre kap az Unravel 2, és platformjátékként is végre érdekes kihívás lesz. Habár az akció és a puzzle-feladatok nagy részét nem is a fő sztoriba, hanem a különböző, trükkös módon megtalálható challenge-pályákra rakták. És a fősztori végén nem éreztem egyáltalán, hogy akkor hajrá, legalább van még húsz challenge, ami rám vár. De amikor tényleg beindul a gőzgép, és tényleg nehéz lesz az Unravel 2, akkor a legjobb. Csak tényleg kevés ilyen van benne.

Amiből viszont sok, az a gyönyörű grafika. Az Unravel 2-ben van az egyik legszebb környezet, amit videojátékban láttam, egy csodálatos, mesés, teljesen immerzív erdő, mező, ipartelep, folyópart, a finoman zoomolgató kamera pedig közel hoz minden apró részletet – ezekért majdnem megéri játszani, mert mintha egy mesefilm játszódna a szemünk előtt, egy olyan világról, ami létezik is, meg nem is. Nem tudok hirtelen esztétikailag szebb játékot mondani az Unravel 2-nél idénről, kár, hogy jobbat viszont igen.