26 éve már, hogy az Atari 2600-ra megjelent a legelső Pókember-videójáték. Azóta a szórakoztatóiparban történt pár dolog Pókember-fronton, kezdve a '90-es évek népszerű rajzfilmjeitől a Sony sokadik mozifilmjein át egészen addig a pontig, hogy a filmóriássá váló Marvel is újragondolta a karaktert a moziban. Játékok tekintetében évtizedek óta megkerülhetetlen a franchise, pár évente megjelenik egy új pókemberes játék, azonban a mostani, szimplán csak Spider-man nevet kapó PS4-exkluzív játék a legjobb, amit valaha gyártottak.

Egyre többször teszik fel a kérdést, hogy amikor a Disney és a Marvel dominálja a filmes és tévés piacot, miért készülnek rosszabbnál rosszabb telefonos játékok a világ legnépszerűbb szuperhőseiről. A Marvelnél is érezhették, hogy itt az idő, és a Marvel Games megkereste a Sonyt, hogy egy új éra kezdeteként belekezdjenek az AAA-s videójátékok gyártásába is. Nem véletlen, hogy a mostani Spider-Man az első olyan játék, ami megkapta az intró elejére a hivatalos Marvel-logót, amit a filmek előtt is szoktak mutatni, sőt, még egy Stan Lee-cameo is belefért, ezzel is jelezve, hogy ez most nem valami időpocsékolás okostelefonokra.

Ráadásul olyan stúdiót választottak, ami több mint 20 éve gyárt alapvetően platformer akciójátékokat. Az Insomniac leginkább a Ratchet & Clank-sorozatról ismert, de négy évvel ezelőtt is dobtak egy nagyot, amikor az Xbox One megjelenésének idején kizárólag erre a platformra kihozták a Sunset Overdrive-ot - ami ugyan nem lett világsiker, de kifejezetten egyedi, látványos játék lett. Ebben a játékban csúcsra fejlesztették az open world világban való közlekedést, ezért tényleg tökéletes frigynek tűnt, hogy egy nyitott világban játszódó Pókember-játékot rájuk bízzanak.

Ugyanis az új Pókember-játék legeslegjobb része pont az, aminek a legeslegjobbnak kell lennie:

A játék helyszíne természetesen New York, azonban a korábbi játékból már evidenssé kellett válnia, ha a hálón himbálózás nem kényelmes, akkor semmi értelme egy Pókember-játéknak. Úgy kell megcsinálni egy open world játékot a mai világban, hogy ne legyen unalmas, hogy a nyüzsgő New Yorkból alapvetően semmit sem látunk, hiszen 70 méter magasban himbálózunk A-ból B-be. A készítők viszont nem csak a mozgást csinálták meg tökéletesre, hanem arra is figyeltek, hogy bizony a házak tetején is lehet élet, New York nem csak az utcán sétálva lehet lenyűgöző, hanem majdnem a felhők között is.

Éppen ezért az első kb. 10 órám azzal telt a játékkal, hogy minden kis apró vackot összeszedtem a pályán, annyira fantasztikus érzés közlekedni a házak között. Ennek viszont az lett a következménye, hogy hamar kiderült, sajnos ez a játék is szenved az open world szindrómától, vagyis attól, hogy egy óriási térképen annyi aktivitás meg összegyűjthető kis bizbasz van, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Hiába állati jó lengedezni a felhőkarcolók között, ha pár órán belül ötödjére mentesz ki embereket egy csomagtartóból, vagy állítod meg tizedjére pont ugyanúgy, ugyanazzal a mozdulatsorral ugyanazt az elszabadult autót, csak más pontokon. Sajnos hiába érezni az igyekezetet, a mellékküldetések és úgy általában minden fősodron kívüli cselekvés tölteléknek tűnik, és úgy általában a játéknak nem sikerült a már jól bevett open world húzásokon túli megoldásokat kitalálni.

De nagyjából ennyi, ami komolyan zavart, ezen kívül szinte minden másban hibátlan a játék. A történet a képregények és a filmek kombinációja, Peter Parker most egy diplomára készülő huszonéves, aki egy laborban végez tudományos munkát, és már évek óta hordja a Pókember-jelmezt. Mary Jane-nel egy ideje szakítottak, nem dolgozik már a Daily Bugle-nek, és ebben a világban is ugyanúgy van Avengers és más Marvel-utalás, mint a filmekben. A jól ismert főgonoszokat és karaktereket is kicsit átvariálták, de a játékrendszer szempontjából érthető, miért. 

A Batman: Arkham-sorozat a Christopher Nolan-féle filmtrilógiához hasonlóan megmutatta, hogy a szuperhősös műfaj a játékokban is lehet több, mint sima pénzkeresés egy ismert márkával. Láthatóan az Insomniac is sokat merített ebből a sorozatból, ha például a harcrendszerről beszélünk. Az Arkhamhoz hasonlóan itt is baromi egyszerű rendszerre alapul a harc, egyik gombbal ütünk, a másikkal a hálót használjuk, a harmadikkal elugrunk, a negyedikkel meg ugrunk, és később jönnek majd különböző látványos kombinációk. Közben Pókember (és ezért fontos, hogy itt Parker nem fotós, hanem tudós) folyamatosan fejleszti a felszerelését, amitől minden harc egyre intenzívebb lesz, illetve a harcok előtt van arra is lehetőség, hogy lopakodva, villanyoszlopról figyelve cserkésszük be az áldozatainkat, ahogy ezt Batman is tette, csak mi most jóval több rugalmassággal.

Talán pont a rugalmasság, ami megkülönbözteti egymástól a két játékot. Pókember képes másodpercekig lógni a levegőben, de ha éppen olyan kombókat raktunk össze, képes hálóval liánozni a pályán, tárgyakat vágni az ellenfélhez, vagy éppen hozzáhálózni a rosszfiúkat a falhoz, ami még 40 óra játékidő után is szórakoztató. Elképesztő, hogy mennyiféle harcmodort és stílust találhatunk ki magunknak, és a fejleszthető ruhákkal és kütyükkel teljesen a saját játékmódunkhoz alakíthatjuk Pókembert. A bántóan alulírt mellékküldetéseket is csak az menti meg, ha van egy kis harc, mert ennyire a God of War óta nem élveztem a verekedést.

Szóval az a nagy helyzet, hogy a PS4-es Spider-man tényleg nagyon közel van ahhoz, hogy hibátlan legyen. Azért csak közel, mert sokszor ad, más helyen meg elvesz. A zene például egészen fantasztikus, igazi hősies filmzene, ami alkalmazkodik az akcióhoz. De közben rengeteg karakternek meg nem sikerült túl jó szinkronhangot találni, legyen szó Peter Parkerről vagy J. Jonah Jamesonról. A történet emberi része, például Peter és MJ kapcsolata nagyon személyes és szépen van megírva, de közben egy rakás ismert főgonosz fel sem bukkan, vagy ha igen, akkor alig-alig jut nekik szerep. Imádom, hogy el van rejtve 55 táska a városban, mindben egy kis plusz háttér Pókember sztorijához, de amikor az 55 összegyűjtött táskáért mindössze egy PS-trófeát kapok, az eléggé le tud lombozni. Ahogy az is, hogy az ismert karakterekhez köthető mellékküldetések sokszor egyhangúak, súlytalanok, és néha befejezetlennek tűnnek, mint például Black Cat esetében. Miközben a bossfightok annyira intenzívek és kreatívak, hogy inkább lehetett volna ezekből több, és kevesebb "találj meg 12 galambot" vagy "fotózz le 13 plüssmacskát" típusú pótcselekvés.

Fontos leszögezni, hogy ha az ember maximalistaként túl sokat pöcsöl a fősztorin kívüli dolgokkal, akkor jobban kiütköznek a játék hiányosságai, viszont mellékes cuccok nélkül nehezebb eszközöket, képességet és ruhát fejleszteni. A főtörténet nem csak küldetések szintjén lenyűgöző, hanem nagyszerűen meg is van írva, és olyan karakterek köré épül, akik nem egydimenziós rosszfiúk, hanem órákon át épített főszereplők, akiknek a motivációira csak később derül fény. Norman Osborn, Wilson Fisk, Martin Li vagy Otto Octavius nem csak kiegészítik Peter Parker személyiségét, hanem saját jogon is bonyolítják a sztorit, hogy ne csak egy lineáris dolog legyen a jók vs. rosszak világában.

Az itt-ott gyengécske grafikát, az üres mellékküldetéseket, és pár kihagyott főgonoszt leszámítva a Spider-Man már most az egyik legjobb szuperhősjáték, amit valaha gyártottak, mert lehet, hogy a körítés nem mindenhol stimmel, de maga a lényeg, vagyis Pókember minden kis részlete tökéletes lett benne a béna humorától a liánozáson át a sajátos harcmodoráig. Ha ez működik, nagyon elrontani már semmit sem lehet.

És a végére pár apró érdekesség a játékról:

• J. Jonah Jameson rendszeresen saját podcastben jelentkezik be, és kommentálja a játék eseményeit, természetesen Pókember ellen uszítva. A fake newsra, konteókra és uszításra hajlamos Jamesont egyértelműen Alex Jonesról mintázták, bár találhattak volna három fokkal karcosabb hangú szinkronszínészt is hozzá
• A játék nagyon finoman, de sok helyen utal más Marvel-szereplőkre, például van Avengers-torony New Yorkban, ahogy megtalálható Dr. Strange vagy Daredevil otthona is. Az X-Menre viszont semmi utalás nincs.
• A puzzle-ök pont kellően bonyolultak, de megoldhatók.
• Van vagy 25 féle pókruha a játékban, majdnem mind saját képességgel.
• Egyértelműen utalnak arra a játék végén, hogy lesz folytatás. Black Cat része pedig DLC-n érkezik majd.
• Nincs egy deka lootbox vagy miktrotranzakció sem a játékban, ezt egészen nehéz még most is elhinni.
• Mindössze egy olyan karakter bukkan fel, aki nem a Pókember-holdudvar része. Se Vasember, se Amerika Kapitány nincs, az Avengersre csak utalgat a játék.
• A New York-iak mindig reagálnak rád, néha megtapsolnak, lepacsiznak veled, néha meg szidalmaznak és beszólnak.
• Nem csak az utcák, hanem az épületek teteje is tele van élettel. Egészen fantasztikus például, amikor a nagy lengedezésben egy tetőparty közepére zuhansz.
• A Harry Osbornhoz köthető küldetések magasan a legkiábrándítóbb baromságok, amiket videójátékos missziók közül valaha láttam.
• Nem csak Peter Parkerrel, hanem Mary Jane-nel, illetve egy meglepetés harmadik karakterrel is tudunk játszani, bár ezek mindig lopakodós részek. A lopakodós részek pedig meglepően nem frusztrálóak.
• A gonoszak bázisaival kapcsolatos miniküldetések (főleg Martin Li emberei) egy idő után állati repetetívek, amin az sem segít, hogy Li esetében ugyanabban az egy épületben kell ötször-hatszor verekedni, pedig elvileg különböző helyekről van szó.
• Érdekes módon a játék nehezen tud dönteni, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek szól, és hangulatában inkább az Andrew Garfield-féle filmekhez lehetne hasonlítani.
• Kicsit szőrszálhasogatás, de lehet, érdemes lett volna ezt a játékot inkább nyáron kiadni. Tökéletes lett volna az uborkaszezonra, mert nem Év Játéka-esélyes, viszont jóval nagyobb lett volna a hype, mint egy héttel az új Tomb Raider, vagy két héttel az új Assassin's Creed előtt.