Aki gyerek- vagy fiatal korában matatott legalább egy kicsit flippereken vagy játéktermi videojátékokon, az az Arcadiára belépve úgy érezheti magát, mint kisgyerek a cukorkaboltban. Ezt rögtön igazoltuk Huszti fotós kollégával, amikor jóval a hivatalos sajtóbejárás előtt, péntek délelőtt 11-kor megérkeztünk a Dürer Rendezvényközpontba, aztán egyszer csak délután kettő lett, nyitott a kiállítás, és elözönlötték a gépeket a látogatók.

Az ember teljesen elveszíti az időérzékét az Arcadián, ahogy jönnek elő az emlékek régi szocialista hotelek halljaiban vagy balatoni játéktermekben látott gépekről. És úgy általában a külvilágot is elég jól ki lehet zárni, amikor az a cél, hogy az 1943-ban annyira felturbózzuk a repülőnket, hogy az ellenfelek 100 százalékát lelőjük (az első pályán még nem jött össze, a másodikon már igen) vagy amikor a Golden Axe-ban Tyris Flare-rel (naná, hogy vele, neki van a legerősebb mágiája) gyalogsárkány hátára pattanva osztjuk a gonosz Death Adder (ejtsd: death adder) pribékjeinek a halált okozó testi sértést. És pontosan ez a gondtalan flowélmény az, amiért érdemes az Arcadiára járni.

Arcade-háziak, szevasztok

Az Arcadiát harmadszor szervezi meg a Flippermúzeum, ami csak pár évvel idősebb a rendezvénynél: 2014-ben alapította egy flippergépgyűjtő, Pálfi Balázs. A szűk öt év alatt a múzeum Budapest egyik turistalátványossága lett, teljesen megérdemelten: Európában, de még a világon is nagyon kevés olyan hely létezik, ahol koncentráltabban lehet átélni a játéktörténelemnek azt a részét, amiben a kijelzőn felpittyenő „multiball!” üzenet felér egy szépen csengő templomi zsoltárral.

De az Arcadia három napra pont ilyen hellyé változik, mert nemcsak a múzeum pakolja ki a gyűjtemény javát, hanem Pálfi néhány, hozzá hasonlóan megszállott gyűjtő barátja is. Így az idei rendezvényen már eggyel több terem kellett a gépeknek, mint tavaly. A bejárattól jobbra megbújik egy helyiség, csupa nyolcvanas évekbeli (vagy még régebbi) játéktermi videojátékkal, a szintén berendezett előcsarnokból jobbra nyílik egy szoba csak flipperekkel, és akkor még ott a nagyterem is, ahol aztán van mindenféle kuriózum, ami kipattant a flipper- és játékipar mérnökeinek fejéből. „35 tonnát mozgattunk meg, hogy berendezzük az egészet. Száz flipper van itt, 175 videojáték és 25 egyéb játéktermi gép. Ja, meg hátul a ReGamex asztalainál még egy csomó régi konzol is” – mondja Pálfi olyan mosollyal, ami azt üzeni: szólj haza a családnak, hogy ma nagyon későn érsz haza. Az előző két Arcadián kétezer, illetve háromezer látogató volt, a főszervező a harmadikra még több embert vár.

Idén a nagyterem színpadját is jobban kihasználják a szervezők, mert az Arcadia összecimbizett az egyik legrégibb underground gémerrendezvénnyel, a PixelConnal. Így a pixelconosok szokásos játékfejlesztő versenye, a Grand Pix döntője is az Arcadián zajlik idén mindenféle egyéb játékversennyel és előadással együtt, a sztárvendég pedig szombat este Ian Livingstone lesz, a nyolcvanas években indult, itthon Kaland, Játék, Kockázat néven ismert, lapozgatós interaktív kalandkönyv-sorozat egyik alkotója.

Flippery road

Minden Arcadián kitűnnek csak ott látható vagy először ott bemutatkozó különlegességek. Idén az egyik fő attrakció a Budapest tematikájú flippergép, ami valójában a Stern gyártócég 1977-es Rawhide gépe, csak a múzeum szervizesei szép új ruhát adtak rá, Parlamenttel, Halászbástyával, Lánchíddal. A Rawhide az egyik utolsó mechanikus flipper volt, a számlálója nem pittyen, hanem csodaszépen klattyan, amitől olyan érzésem van, hogy ez a gép eleve patinával született. De ennél is szívmelengetőbb, hogy a „pálinka bónusz” kilövése után balra Buda, jobbra pedig Pest felé küldhetjük meg a golyót.

Szintén flipperkülönlegesség a Team Pinball gépe, a Mafia. A háromfős cég Angliában rakta össze a nulláról az elektromechanikus gépet, ami egy 21. századi technikával készült oldschool flippernek tekinthető. A három alkotóból kettő magyar: Kiss János a szoftvert készítette, párja, Pasaréti Otília a projektmenedzser, francia barátjuk, Romain Fontaine pedig elektronikai mérnökként a hardverért felelt (és volt még három külsős besegítő is). „Mindannyian főállás mellett csináltuk, így két év alatt készült el a gép” – mondja Kiss. „Nagyrészt szabvány flipperalkatrészekből dolgoztunk, hogy könnyű legyen szervizelni. Egy egyszerű, de gyors gép lett az eredmény, és ez az egyetlen flipper a világon, amit egy Raspberry Pi miniszámítógép vezérel.” Kissék legfeljebb száz darabot fognak gyártani gyűjtőknek és játékterem-tulajdonosoknak, és mivel mindent maguk csinálnak, akár minden egyes példányt a megrendelő igényeire tudnak alakítani, akár nagyobb átszabásokkal.

És persze a kiállításon megtalálható az összes kötelező flippersláger a terminátorostól az indianajonesosig, az ironmaidenestől a simpsonsosig és újra megtekinthetők a korábbi Arcadiák ritkaságai, például a világ legnagyobb flippergépe, a billiárdgolyót pofozgató Hercules, a flippertörténelem kezdetének számító, 1947-es Humpty Dumpty (ezen jelentek meg először a flipperkarok), vagy éppen a Chicago Coin 1976-os masinája, a Sound Stage, amin Terence Hill ugrált nagy átéléssel az És megint dühbe jövünkben.

A Pong kilép a képernyőről

A videojátékos felhozatalban is akadnak őrült darabok, rögtön az előcsarnokban, a Super Pinball forgalmazócég standján egy 3D Pong, ami dohányzóasztalként és játékgépként is működik. Az első kereskedelmileg is sikeres játékgép, az 1972-es Pong – amit itthon csak TV fociként ismertünk a szocializmusban – újragondolása ez két, fizikai tárgyként létező fehér pálcikafigurával és egy kockalabdával, illetve egy olyan asztallal, ami az elektromágnesességet kihasználva mozgatja a labdát és a figurákat a játékosok mozdulatainak megfelelően. Elképesztően menő, de mivel 3500 eurót kell csengetni érte, én maradok a TV focinál.

Két sarokkal odébb az amúgy virtuális flipperekkel foglalkozó Pirate Games standján látok még olyat, amihez hasonlót még eddig soha: egy kockát, aminek minden oldala ledekkel telepakolt panel, és amúgy az egész egyetlen nagy, mozgásérzékelős labirintus. A pontból B-be kell eljutni, ahogy forgatjuk a kockát, közben kulcsként működő pöttyöket szedegetni, amik a kulcsokkal megegyező színű ajtókat nyitják – zseniális az egész, és nekem több sikerélményt is nyújtott, mint az amúgy még zseniálisabb Rubik-kocka.

Még kicsit elakad a lélegzetem az Indy 800-nál is, ami egy ritka mutáns az Atari korai, kísérletező korszakából: olyan autóverseny, amit egyszerre nyolcan is játszhatnak, és minden egyes játékos saját kormánnyal és pedálokkal irányítja a saját kocsiját. Aztán nagyjából itt válnak zavarossá, sőt nem létezővé a jegyzeteim, mint valami nem euklideszi vidámparkba keveredett Lovecraft-főhősnek. Husztit még a flipperes teremben elvesztem, aztán a feléig elviszem a Pangot, Dhalsim csúnyán megaláz a Street Fighter II-ben, de rutinból robbantok két Halálcsillagot a '83-as Atari-féle Star Warsban, negyedórás halálos bújócskát játszok a Berzerk Evil Ottójával, és amikor a régi konzolokhoz és Commodore-gépekhez érve meglátom a Wizard of Wort, akaraterőm utolsó morzsáit is összekaparva hátat fordítok gémermennyországnak, mert különben soha nem készül el ez a cikk. Holnap muszáj visszamenni a ki nem próbált gépekért – meg azért az édes, pixelmintás flowélményért.