Közepes a buli, de legalább mindenki itt van
További Godmode cikkek
Ha valaki kicsit is követi a mangákat, az tutira tisztában van azzal, hogy a rajongók órákig képesek vérre menő vitákat folytatni arról, ki a legerősebb karakter az összes közül. Ennek persze nagyjából annyi értelme van, mint azon összeveszni, hogy Michael Jordan vagy LeBron James a valaha volt legjobb kosaras, de a videojátékoknak hála a vitatkozás mellett kontrollert ragadva is be lehet bizonyítani, hogy a Fist of the North Starból ismert Kenshiro igenis simán összecsukja a Dragon Ball Gokuját.
A Jump Force nem az első kísérlet arra, hogy összehozza a Sónen Jump legnépszerűbb figuráit – a 45. évfordulóra például készült egy nagyon hasonló játék –, most azonban a fejlesztők egészen máshogy közelítették meg a témát. A játék az én várakozásaimat végül jócskán túlszárnyalta, de az ostoba sztori, a furcsa grafika és a monoton játékmenet miatt valószínűleg csak azok fogják igazán élvezni, akik tényleg rajonganak a játékban feltűnő karakterek nagy részéért.
Én csak erre jártam
A Jump Force már az első indításkor meg tudja lepni az embert, bármiféle menü helyett ugyanis rögtön a dolgok sűrűjébe hajít: egyből végig kell néznünk, hogy a Dragon Ball egyik főgonosza, Frieza megjelenik New York Cityben, amit természetesen egyből a puszta földdel akar egyenlővé tenni. Nem meglepő módon feltűnik a színen Goku is, de azt már nem tudja megakadályozni, hogy Frieza szétlézerezze a környéken álldogáló egyetlen civilt.
Az már ebből is látszik, hogy még a – nem a mély mondanivalójukról ismert – sónenekhez képest is teljes debilség a játék sztorija. És ezt lehet még tovább fokozni: a véletlenül ott álldogáló ember életét csak úgy lehet megmenteni, hogy hőst csinálnak belőle, rögtön ezután pedig kiderül az alapkonfliktus, miszerint
a Jump mangavilágai összekapcsolódtak a valódi világgal, valaki pedig a gonosz emberekből csinál magának hadsereget mágikus kockák segítségével.
Erre válaszul jön létre a Jump Force, ami a mangák hősei mellett azokat az embereket tömöríti egybe a valódi világban, akiket a kockák segítségével sikerült megmenteni. Igen, ez pont annyira értelmetlen, mint amennyire annak hangzik, és ugyan megpróbálták mindenféle csavarokkal feldobni az egészet, így is alig várja az ember, hogy vége legyen.
A koncepció egyébként eléggé hasonlít a kiválóan sikerült Dragon Ball Fighter Z sztorijára, de ott egy meglévő univerzumra kellett építkeznie a fejlesztőknek, míg itt tizenhat teljesen eltérő manga karaktereit kellett volna összehozni, ehhez pedig nem biztos, hogy érdemes a játékos ilyen szintű bevonásával hozzálátni. A Jump Force-ban még az átvezető videók és a szereplők interakciói sem igazán működnek, mert
- egyrészt semmi nem tartja össze őket a teljesen értelmetlen sztorin kívül,
- másrészt a játékban egészen érthetetlen módon minden korábbi hasonló alkotással szembemenve realisztikusan próbálták meg ábrázolni a mangák karaktereit.
Erről érdemes külön is szót ejteni, mert hiába néz ki jól a játék, egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy az ehhez hasonló játékoknál korábban már számtalanszor bizonyító cel-shadinges, rajzfilmdizájnos megoldások helyett miért kellett műanyag akciófigurákra hasonlító kinézetet adni minden szereplőnek. Ezt a normális arányokkal rendelkező karaktereknél is szokni kell, de a One Piece vagy a Dragon Ball karaktereinél olyan rémisztő torzszülötteket hívott életre, amiket soha életemben nem akartam látni.
Ennél is szomorúbb, hogy általánosan mindenkinek egy darab fa szintjén van az arcmimikája, pedig a legtöbb animében pont azzal lehet átadni az érzelmeket a nézőnek. A végeredmény így aztán egy elnagyolt, lelketlen katyvasz, ami
mindenbe belekap egy kicsit, de közben rendre nem csapja le a szituációból eredő magas labdákat.
Sótlan Jump
A másik probléma, hogy a Fighter Z-vel ellentétben itt az egyes epizódokat sem fogja össze semmi: a játékos az idő legnagyobb részében konkrétan egy pult előtt álldogál, ahonnan elindítja a sztori előremozdításához szükséges küldetéseket, a fennmaradó időben pedig összevissza szaladgál a karakterével a gigantikus főhadiszálláson, hogy megtalálja, kivel kéne éppen beszélni ahhoz, hogy tovább lehessen haladni.
A harcok ezt a monotonitást ugyan megtörik, de nem sokáig, hamar rá lehet unni ugyanis arra, hogy megint el kell menni valahova, ahol megint meg kell menteni valakit úgy, hogy közben az égvilágon semmit nem tudunk meg róla. Ezen az sem segít, hogy a nehézség egyik pillanatról a másikra változik állandóan, de nem azért, mert okosabb lesz a gép, hanem mert
hirtelen annyi szinttel lesz fölöttünk, hogy két ütésből leveszi a fél életünket.
A különféle küldetések után egyébként itt is kapunk pénzt, amiből cuccokat, meg új képességeket vehetünk a karakterünkre, és passzív képességeinket is fejlesztgethetjük. Ez talán az egyetlen dolog, ami egy kicsit feldobja a sztori módot, a karakterünket ugyanis mind kinézetben, mind harcstílus terén addig lehet tuningolni, míg a kedvenc mangahőseink tökéletes kombinációja lesz belőle. Kiábrándító megkötések persze itt is vannak:
- a karakterünk csak háromféle pusztakezes harcmodor közül tud válogatni,
- olyan képességet pedig egyáltalán nem lehet használni, aminek eredeti tulajdonosa átalakul, megnő, vagy egy külön entitást használ. Úgyhogy hiába van két karakter is a JoJo's Bizarre Adventure-ből, a saját avatárunknak nem lesz egyedi standje.
Ez persze a legkisebb probléma, és annak legalább lehet örülni, hogy ugyan kardozni nem fog tudni a karakterünk, legalább a kardokat használó képességekhez hozzáférünk átmenetileg előhívott energianyalábok segítségével.
ZA WARUDO!
Ezek után könnyű azt hinni, hogy a játék teljesen élvezhetetlen, pedig erről azért szó sincs. A fejlesztő Spike Chunsoft csavart egyet a formulán a 45. évfordulóra szintén általuk készített J-Stars Victory VS-hez képest, és ezúttal a Dragon Ball Z: Budokai Tenkaichi-sorozatra hajazó stílus helyett a Naruto Ultimate Ninja Storm-sorozat harcrendszerét vették át.
Pont emiatt alapvetően nem túl bonyolult az egész: van egy gyenge, meg egy erős támadás, egy dobás, ezen felül minden karakternek van négy különleges képessége, amiket egy aktív töltést igénylő erőforrás ellenében lehet használni. Ez tipikusan az a játék, ahol a haverok ellen azzal is eredményes lehet az ember, ha csak a gyenge támadást nyomkodja egész végig, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy a ránézésre limitált rendszer ellenére a műfajhoz képest meglepően sokféle kombót lehet összehozni.
Némi plusz mélységet az is kölcsönöz neki, hogy
- ha elég jók az ember reflexei, akkor akár át is lehet teleportálni az ütéseken,
- minden mozdulatnak megvan az ellenszere, így egyáltalán nem érződik igazságtalannak az egész,
- a csaták pedig háromfős csapatok között zajlanak, így az éppen az arénán kívüli karakterek menedzselése is bejön a képletbe – üröm az örömben, hogy a három karakter egy életerőcsíkon osztozik, úgyhogy sokat nem lehet taktikázni ezzel.
Az biztos, hogy minél nagyobb Sónen Jump rajongó valaki, annál tovább fogja élvezni a játékot, mert az elmúlt ötven év krémjét gyűjtötték össze a játékban, ráadásul a ma is rendkívül népszerű Naruto, Bleach és One Piece mellett olyan kevésbé ismert mangák is bekerültek, mint a City Hunter, vagy a Black Clover. A meglévő karakterekhez később egyébként másik kilenc is csatlakozik majd, de ha hinni lehet az adatbányászoknak, egyelőre minden új karakter a már meglévő mangákból kerül ki.
Valószínűleg a látványos csatákat is ők fogják a legjobban értékelni, mert hát hiába néznek ki baromi jól a speciális támadások, egy idő után már csak akkor tud őszintén örülni valaki annak, hogy Dio az animéhez teljesen hűen megállítja az időt, aztán ráhajít egy úthengert az ellenfelére, ha egyébként is szereti a JoJo's Bizarre Adventure-t.
Alapvetően persze nyilván a rajongók voltak a célközönség egy olyan játéknál, amiben a legnépszerűbb sónenek karaktereivel lehet összeverni egymást. Ha valaki az, akkor tutira élvezni fogja a Jump Force-ot, mert minden hibája ellenére látványos és szórakoztató csatákat lehet benne vívni egy csomó ikonikus karakterrel. A Fighter Z tavalyi sikere ugyanakkor megmutatta, hogy mennyit ki lehet hozni egy hasonló játékból, emiatt pedig különösen kiábrándító, hogy ebben az esetben ez végül nem igazán sikerült.