Az online játékok világhódításának közepette, kvázi utolsó bástyaként a Sony még tartja magát, és sorra ad ki jobbnál jobb egyjátékos módra tervezett játékokat Playstationre. Ott van a megasiker Spider-Man, a God of War újraindítása és a szintén pazar Horizon: Zero Dawn. Ezek után ha nem is óriási, de elég nagy csalódás lett a hasonló vonalvezetés mentén készült zombiapokalipszises Days Gone, ami pár évvel lekésett arról, hogy valódi siker lehessen.

Ennek egyetlen oka van: mire a Bend Studio kiadható szintre fejlesztette a játékot, az annak gerincéül összerakott ötleteket már mind elsütötték több helyen is. A hatalmas, nyitott világban játszható Days Gone részben Assassin’s Creed Odyssey, részben Far Cry 5, részben pedig Last of Us – utóbbi viszi be egyébként neki a végső ütést, mert ahol annyira sok eredeti ötletet hozott be az a játék, ott elég sematikus lett a Days Gone. Ami egy teljesen átlagos zombitörténetet tesz elénk, amiben ugyan ide-oda rohangálhatunk a küldetések miatt, mégis gyorsan az az érzése lesz az embernek, hogy egy küldönc szerepében tetszeleg, aki a nagyobb halaktól leeső kisebb feladatokat oldja meg a térkép egyik-másik szegletében.

Ezek a feladatok nagyjából mindenhol pont ugyanazok, maximum 2-3 típus váltogatja egymást, amitől marha gyorsan nem hogy unalmassá válik az egész, de inkább olyan lesz, mint egy monoton munka – most épp esőben, egy sziklás hegyoldalban, aztán nappal, egy vasúti töltés oldalán kell ugyanazt megismételni.

A küldetésekkel vagy a fő sztorit visszük előre – célunk, vagyis a karakter Deacon St. John célja, hogy rájöjjön, mi is okozta a két évvel korábbi járványt, amitől romba dőlt a világ. Vagy a tanyánk szomszédságában levő két nagyobb tábornak csinálunk kisebb munkákat, amivel nő a velük kiépített bizalmunk,aminek köszönhetően jobbnál jobb fegyvereket és motorfelszereléseket engednek vásárolni. Az egyiket egy félig szektavezérnek tűnő fegyverőrült vezeti, aki szerint az egész vírus és a világvége megelőzhető lett volna, ha lazábbak a fegyverviselési törvények az országban, a másik pedig egy zombipusztító hippikommuna, amit egy korábbi börtönparancsnok nő vezet – eleinte mindkettő üde színfoltnak tűnik, de hamar veszítenek az érdekességükből, amikor kiderül, hogy sokkal több egyik oldalban sincs.

A főszál és mellékszálak vonalán elég nehéz követni, hogy pontosan milyen rendszerben állnak a dolgok, a játék hosszú időre parkolópályára tesz egy mondjuk 63 százalékon álló sztorivonalat, és semmit nem mond róla, mit kell megcsinálni hozzá, hogy folytatni lehessen, csak random más teljesítés után pörgethetjük tovább.

Egyébként a játék hangsúlyozottan nem zombinak, hanem freakernek hívja a tucatszám grasszáló lényeket, mert hogy állítólag nem halottak (ezt erőltették a demó bemutatóján), de legalább olyan ostobák, mint mindenhol máshol a zombik, úgyhogy teljesen felesleges őket külön néven említeni.

Sokat a fertőzött állatok sem dobnak a dolgon, farkas, medve, egyre megy, le kell teríteni. Még a viszonylag kevés játékidő után a semmiből egyre gyakrabban előkerülő zombihordák adta páni félelem is hamar elmúlik – pedig ilyesmi eleinte azért van rendesen, amikor egy töksötét barlangban felkapcsolja az ember a zseblámpát, és 50 horrorlény szempárja mered vissza rá.

Itt van egyébként egy eléggé zavaró hiányossága a játéknak, ami fokozatosan szépen mindent a szánkba rág, hogy mivel hogyan érdemes megbirkózni, de arról alig – és azt is inkább a játék legvége felé – kapunk információt, hogy mit lehet kezdeni 50-100 darab lénnyel. Nekem meg elég sok időmet elvette, mire az elfutáson/elmotorozáson kívül hatékony megoldást találtam. Onnantól viszont, hogy ez a megoldás megvan, a zombihordák kiirtása nem több egyszerű ujjgyakorlatnál.

A rendszeres zombi-tömeggyilkosság miatt azért érezhető, hogy nem a gyenge lelkűeknek van kitalálva a játék, de elsősorban nem emiatt nehéz teljes mértékben azonosulni a fő karakterrel. Hanem azért, mert Deek a zombivilág közepén elvesző gyerekkel is simán nekiáll üvöltözni, ahogy terrorizmusnak is simán beillő lépéseket is simán bevállal a végcél érdekében.

Hogy ne csak a rosszról

Cserébe viszont gyönyörű világot kapunk, igazi élmény a zombikkal fertőzött Oregon hegyei között motorozni hegyi utakon és a megmaradt, kocsironcsokkal telerakott főúton. A fejlesztők a motorozás élményét nagyon jól elkapták, kis gyakorlással már a sima farolások is mennek, pár fejlesztés után pedig a leszakadt hidakon átugratás lesz az egyik legjobb érzés a játékban.

Ebben szerepe van annak is, hogy Deacon mellett főszereplővé lép elő a motor is, ami legalább olyan karakteres, mint mondjuk a Witcherben a ló. Törődni kell vele, folyamatosan fejleszteni, és mivel folyton szerelésre és tankolásra szorul a gép, elég hamar elkezd hozzá kötődni az ember. Utóbbi azért sem árt, mert csak a motor közelében lehet gyorsan helyszínt váltani egy-egy korábban megtisztított pályarészre, illetve menteni is csak a motor mellett lehet küldetések között. (Remek ötlet, hogy minden játékmegállításkor kiírja, hány nap telt el a fertőzés elszabadulása óta.)

A tankolás egyébként külön energiákat emészt fel, nem annyira tanácsos egy esős estén az erdő közepén kifogyni üzemanyagból, mert a zombik ekkor a legaktívabbak, és egy benzineskannával az erdőn át osonva nem különösebben harcra kész az ember.

A helyzet némileg javul az első nagyobb történetszál befejezésekor, az ekkor megnyíló újabb területtel a küldetések, a hangulat és a nem játszható karakterekkel való viszonyunk is plusz réteget kap, amitől kicsit kevésbé lesz unalommal átitatott a történet pörgetése. De a Days Gone-t sajnos ez sem menti meg attól, hogy egy kihagyott ziccerként emlékezzünk majd rá jövő ilyenkor. Már ha egyáltalán emlékezni fogunk rá.