A World War Z elvileg egy könyvből készült, de én pár óra után átláttam a szitán, és inkább azt mondanám, hogy valójában a könyvből készült filmből készült gifből készült. Van az a gif, amikor a rohangálóvírussal megfertőzött halottak úgy másznak meg egy falat, hogy egymás hegyén-hátán bukdácsolnak, mint egy exemberi piramis. Jól ismerem ezt a gifet, mert néha megfordul az Index levelezőlistáján, amikor valaki csokit hoz, és szól, hogy a konyhában lerakta, de siessen mindenki, mert kevés van. A World War Z ezt a gifet dolgozza fel újra, és újra, és újra. Inkább működik, mint nem, de azért hamar elmúlik a varázsereje.

Egy percet sem játszottam a Left 4 Deaddel, de még így is nyilvánvaló volt, hogy a World War Z annak a szinte tökéletes nyúlása. Az online kampány része abból áll, hogy négy különböző városban (New York, Jeruzsálem, Moszkva, Tokió), három összefüggő epizódban próbálunk túlélni más emberek vagy gép irányította játékosokkal, miközben egy csomó kocogó halálgép próbál felzabálni minket. A karaktereink különböző osztályúak lehetnek, az alap a sima fegyveres katona, aztán lehetünk még kaszabolók, gyógyítók, robbantók, felderítők, és így tovább. Zombiknál is megvannak az archetípusok, van az átlagos zombi; aztán a bika, ami felkap, és addig püföl, amíg meg nem halsz; a sikoltozó, ami odaterel hozzád egy csomó sima zombit; van a vegyvédelmis elgázosító zombi, ami mérgező felhőt hagy maga után; és van a lopakodó, ami egyszer csak előugrik a sarokból, és szintén addig püföl, amíg meg nem halsz. Ez utóbbi felsorolás szerintem úgy nagyjából 200 zombis játékra igaz lehet (kapásból a tavalyi State Of Decay 2-re is), szóval remélem, hogy emlékezni fogok rá, és innen fogom kikopizni a szöveget a következő tesztjéhez is.

A zombik ellen vannak fegyvereink, de semmi kréziség: egy maroklőfegyver, egy kicsit mokányabb második, és egy brutális nehéztüzérség fér el a karakterünknél, amit aztán tetszőlegesen lehet variálni a pályákon, bár mindegyik karakter az osztályának megfelelő felszereléssel kezdi. A felszerelést lehet fejleszteni, ahogy a karakter képességeit is, minden pálya végén a World War Z kioszt pár pontot, amit el lehet költeni olyasmikre, hogy például mostantól nagyobbat durrannak a gránátaink, vagy több fér az Uzi tárjába.

A négy város ellenére a World War Z pályái gyakorlatilag ugyanazok, és végigcsinálni őket is szinte teljesen ugyanolyan: egy szint nagy része zárt, szűk, kanyargós helyen játszódik, ahol általában én vagyok az a játékos, aki nem tudja, merre forduljon, és ezért egy árnyékból előugró zombi addig harapdálja, amíg ő maga is zombi lesz, és le kell lőni. Elnézést előre is mindenkitől. Aztán a szűk, kanyargós részekből egy tágasabb, nagyobb helyre jutunk, ahol be kell ásni magunkat, és felkészülni a horda támadására. És aztán jön a horda, és ezek a World War Z legjobb pillanatai.

Jeruzsálam egyik pályáján történik az, hogy a szabadban grasszálunk, a képernyőn feltűnik egy steril visszaszámlálás, egy messzi dombon látjuk, hogy zombik ezrei rohannak teljes sebességgel felénk, és próbáljuk kitalálni, hogyan úszhatnánk meg. Könnyű fokozaton amúgy elég egyszerűen, de a játék megnehezíti azzal a dolgunkat, hogy nincsen például olyan mozdulat, amivel el tudnánk ugrani a zombik elől, vagy legalább egy picit is arrébb gurulnánk. Ugrani csak akkor lehet, amikor a játék is úgy akarja.

A World War Z ostromrészei szórakoztatóak, főleg akkor, ha nem izzadva, ujjunkkal az elsütőbillentyűn várjuk, hogy zombik ezrei próbáljanak meg felfalni minket, hanem kicsit körbenézünk, és betöltjük a mozsárágyút, vagy megnyitjuk az ipari ventilátorok feletti padlót, hogy összeszecskázhatjuk őket. A zombihorda tényleg a játék legnagyobb erőssége, és amíg a Dead Rising-sorozat ezt el tudta hülyéskedni azzal, hogy lehetett a fejükön ugrálni, vagy kajaklapátra szerelt láncfűrészekke evezgetni bennük, a World War Z nem tesz ilyen engedményeket, itt vagy széjjellőjük őket, vagy ők fognak széjjeltépni minket.

És amíg ez az érzés tart, addig a World War Z is érdekes, de ahogy gyúrtam az egyébként pár órás kampányt, úgy lett egyre egyhangúbb és egyhangúbb, mert hiába vagyunk egyszer egy sivatag közepén, egyszer meg egy befagyott tó jegén, a feladat az ugyanaz, és nagyjából ugyanúgy is kell megoldani: kicsit értelmetlen, teljesen felesleges dolgokat gyűjtögető, vagy embert, illetve járművet kísérgető miniküldetésekkel, majd egy nagy ostrom a fináléban. Közben persze ki kell húzni a másikat a szarból, ha ráugrik egy szupergonosz, de akkor sincs semmi, ha nem történik ez, mert egy kis idő és zombifikálódás után kezdhetjük megint.

Már ha a technika nem próbál kicseszni velünk. Második próbálkozásomra a World War Z kapcsolathibák miatt elkezdett csuklani, majd miután összehozta nekem a maradék játékost a küldetéshez, akkor többször a pálya utolsó métereiben dobott be a mészárlásba. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy le tudtam lőni egy zombit, majd vége lett, és nyertem. A győzelemért járó bónuszt megkaptam, de ezt szívesen feláldoztam volna a hosszú töltési idők oltárán, arról nem is beszélve, hogy ha nem elölröl kezdődik egy küldetés, akkor rendesen meg lehet kavarodni, hogy mi, merre, hogyan, hova kell lőni, mit kell összeszedni, merre kell nézni egyáltalán, és míg a többiek már a pályán felnyalt, bikább fegyverekkel kaszabolnak, mi a kezdőszettel szerencsétlenkedhetünk.

A PvP, azaz játékos játékos ellen módokban ugyanazokat a pályákat lehet végigjátszani, mint a kampányban, annyi különbséggel, hogy értelemszerűen az élőkre kell lövöldözni, annyi nehezítéssel, hogy néha a hordák itt is feltűnnek. Én maradtam a kampánynál, mert elég az, ha több száz zombi próbál meg széjjelszaggatni, mint hogy még arra is figyeljek, hogy honnan lopakodik valami kelet-londoni tinédzser egy távcsövessel. Mert hát oké, a zombiapokalipszisban mindig az emberek a legnagyobb gonoszak, de belőlük nem jön egy egész cunami.