Ha az embernek eszébe jut a third person shooter műfaja, akkor általában olyan jól ismert címek jutnak az eszébe, mint a GTA-, a Gears of War- vagy a Metal Gear Solid-sorozat. Azonban hiába elképesztően népszerű a műfaj az elmúlt 20 évben, egyre kevesebb igazán eredeti produkció jelenik meg, a stúdiók inkább a belső nézetes lövöldözésben látják a jövőt, legyen szó sima akciójátékokról, kalandjátékokról vagy RPG-kről. Aztán szinte a semmiből megérkezett a Control című játék, ami hosszú évek után egy picit felrázza a műfajt.

A Controlt az a Remedy Entertainment fejlesztette, akiknek egyáltalán nem ismeretlen a külsőnézetes játékok világa, elég csak az első két Max Payne-t, az Alan Wake-et vagy a Quantum Breaket említeni (bár utóbbival kapcsolatban azért bőven voltak kifogásaink annak idején). A Control játéktechnikailag az utóbbi játék ötleteit viszi tovább azzal a különbséggel, hogy amíg a Quantum Break egy nagyon szép, nagyon ötletes, de sok helyen elbaltázott próbálkozás volt, addig a Control a maga nemében szinte már kuriózum.

Az egész ott kezdődik, hogy a Control sokkal közelebb áll egy horrorjátékhoz, mint gondolnánk. Ezt én előre nem tudtam, és bizony sok próbálkozás kellett ahhoz, hogy végig tudjam nyomni a játékot, mert kifejezetten irtózom mindentől, ami ijesztő vagy félelmetes. Aztán csak belerázódtam a dolgokba, hiszen mégsem belezős zombihorrorról van szó, hanem annál jóval többről.

A Remedy az Alan Wake miatt nem mozog idegenként az okkult témákban, és a Control gyakorlatilag a stúdió eddigi munkáinak az egyvelege. Van benne rengeteg lövöldözés, fedezékbe menekülés (Max Payne), adag misztikum és horror (Alan Wake), illetve természetfeletti akció (Quantum Break). A főhősünk Jesse a testvérét próbálja megtalálni annak a szervezetnek a főhadiszállásán, ami olyan, mint az FBI, csak természetfeletti problémák elhárítására hozták létre. A játék helyszínéül szolgáló épületet lezárták, és itt kénytelen Jesse mindenkinek segíteni, hogy ne csak a testvérét találja meg, hanem megakadályozza a ki tudja honnan jövő idegenek invázióját, akik átvették a hatalmat az épületben dolgozó emberek elméje felett.

Jesse először csak fegyverekkel irtja a gonoszokat, majd bejön a játék legnagyobb erőssége, a különböző képességek használata. Főhősünk egy idő után tud levitálni, megtanulja a telekinézist, és a lőfegyverrel kombinálva ezeknek a képességeknek hála egészen elképesztő akcióban lehet részünk. Például bármilyen tárgyat magunkhoz hívhatunk a helyéről, majd hozzávághatjuk a gonoszokhoz, miközben lebegünk, és két poroltó között még a tárat is beleereszthetjük az ellenségbe. Kicsit úgy kell elképzelni, mint Magneto az X-Menben, de itt nem csak a fémtárgyak lebegnek körülöttünk, mielőtt támadunk, hanem nyomtatók, mosdókagylók és úgy általában bármi, mivel a pályákon szinte minden mozdítható és elpusztítható.

A helyszín egyébként magasan a legizgalmasabb dolog a Controlban. Ahogy haladunk a sztorival, úgy ismerünk meg egyre több részletet, elbújtatott szobákat, és az apró részletekből megismerhetjük a nagy átfogó történet kevésbé lényeges pontjait. Aki szeret megállni, körbenézni, minden sarokba benézni, és elolvasni az utolsó íróasztali cetlit is, az imádni fogja a Controlt, mert a játék világáról nem csak a főhős belső monológjából és a fő cselekményből tudhatunk meg sok mindent, hanem rengeteg kisebb részletből, amik hol jól láthatók, hol kutakodni kell értük.

Az egyetlen bajom, hogy ugyan a Control nem kifejezetten horrorjáték, mégis van benne valami konstans félelemkeltő hangulat. A lebegő holttestek, a kietlen folyosók, az innen-onnan beszűrődő zajok miatt sokszor pár óra után le kellett tennem a játékot, annyira intenzíven hatott rám az az érzés, hogy

Az egyetlen baj, hogy a történetet elmesélő átvezető mozik egy része nem animált, hanem élőszereplős, ami kicsit kibillent a hangulatból, de legalább nem olyan nevetségesen hosszúak, mint a Quantum Break esetében. A másik zavaró tényező, hogy néha az ellenségek a semmiből tűnnek fel a hátam mögött, amit semmilyen erősebb hanghatás vagy más nem jelez, és aki hajlamos megijedni a jump scare-ektől - mint sajnos én -, annak lesz pár kellemetlen pillanata, mert néhol akkorák a pályák, hogy képtelenség rendesen belátni az egészet. Illetve az táegyak kezelése sokszor az agyamra ment, de lehet, ez is inkább már ízlés kérdése.

A Control egyáltalán nem való mindenkinek, pláne nem azoknak, akik csak ki akarják kapcsolni az agyukat, és lövöldözni kicsit. Ehhez a játékhoz teljesen el kell merülni a furcsa, okkult világban, és ha sikerült ráhangolódni, akkor tudjuk igazán kiélvezni a páratlan harcrendszert és megszokni azt a nyomasztóan fenyegető érzést, hogy