Első küldetés: az élet értelme

Békésen sétál az utcán, és egyszer csak a semmiből valahogy felötlik önben a gondolat: lehetnék művész vagy magánnyomozó. Dönthet úgy, hogy elhessegeti a gondolatot, esetleg tovább rágódik rajta szabad óráiban. A Disco Elysium megálmodójának valószínűleg ugyanígy pattant ki egyszer a fejéből az ötlet, hogy mi lenne, ha egy olyan játékot csinálna, ami teljesen az ember belső világa köré szerveződik.

Adott egy elegáns és klasszikus szerepjátékos indítás: a magányos főhős egy idegen szobában ébred emlékek nélkül. Először csak a legelemibb agyműködése indul be, még nincs kép, nincs ok-okozatiság. Ismerős érzés azoknak, aki ébredtek már úgy, hogy előző este öntudatlanra itták magukat, és reggel kabátra csorgó gíroszléként borította el a tudatukat az érzés: 

Aztán a legalapvetőbb öntudat mellett becsatlakoznak más hangok is – itt még mindig lényegében csak szöveget látunk egy fekete képernyőn – sorra kezd érvelni bennünk a logika, empátia, képzelőerő.

A Disco Elysiumban a képességek, amiket fejleszthetünk szintlépéskor, nagyon életközeliek, például: önuralom, szemmérték, autoritás, fájdalomtűrés, szem-kéz koordináció. Vagy a zsaruösztön, ami az időjárás megjósolásától a rejtőző gyanúsítottak felkutatásáig sok mindenre jó. Ezekkel kell megoldanunk az elénk táruló kihívásokat, meg kell győzni olykor a saját testünket is, hogy ugyanazt akarja, mint mi.

Amint sikerült elhitetni magunkkal, hogy érdemes élni, végre kép is társul a gondolatokhoz, karakterünk kinyitja a szemét. A Disco Elysium csodát művelt a Unity-motorral, elképesztő oldschool kézműves képi világot teremtettek, a pályarészekben nincs egyetlen üres felület sem, minden tele van pakolva szépen kidolgozott környezeti tárgyakkal. A helyszíneket rozsda, omladozó beton, pislákoló neonfények uralják, az egész egy szépen kidolgozott "apokalipszis light", egy olyan világ, ami még épp hogy élhető.

Az illusztrációk a legmagasabb minőséget képviselik, olajfestményszerű stílusban kidolgozott skizoid csodák. Nem vagyok egy kimondott hardcore gémer, aki el szokott veszni a részletekben, mégis összesen több órám elment csak azzal, hogy a karakterekhez és képességhez rajzolt kis ábrákat nézegettem.

Izgalmasak a viselhető ruhák is, amik mind-mind erősítik vagy gyengítik valamelyik tulajdonságunkat. Egy bizonyos napszemüvegben például meggyőzőbbek vagyunk, viszont rontja az érzékelésünket. Érdemes gyakran új szettbe bújni, a klasszikus diszkózsarutól a kimonós testpáncélos pszichopatáig az öltözködésünkben is kifejezhetjük önmagunkat. 

Második küldetés: mi van?

A játék gyorsan ledarálja azoknak, akik még nem játszottak izometrikus (tehát állandó perspektívájú) point and click játékokkal, hogy mi is a dörgés, aztán a Félelem és reszketés Las Vegasban stílusában szétvert szobából összekaparjuk a ruháinkat (vagy nem), megnézzük az alkoholtól felduzzadt arcunkat a tükörben, és letántorgunk a hotel halljába. Ahol egy férfi odalép hozzánk és megkérdezi, hogy áll a nyomozás, rögzítettük-e már a nyomokat, van-e gyanúsított. Ő lesz a társunk, a visszafogott és pedáns Kitsaguri hadnagy, aki kontrasztként szolgál a függőségre és szociopata viselkedésre hajalmos főhős mellett.

A játék száz százalékban a párbeszédekre épít, a teljes játékmechanizmus, beleértve a tárgyakkal történő érintkezést is, feleletválasztós párbeszédablakokban fut. A Disco Elysium gyakorlatilag egy végletekig felturbózott szöveges RPG, és biztos vagyok benne, hogy a keményvonalas geekek jelenleg is őrjöngve kommentelik minden létező fórumon, hogy már 20 éve volt a Disco Elysiumnál eredetibb és mélyebb játék a műfajban.

Mégis kell az a vizuális orgia, amit a fejlesztő ZA/UM képzőművész hátterű fejlesztőcsapata a szöveg köré tett ahhoz, hogy egy ilyen játék a Steamen bekerüljön a népszerű kategóriába. A Disco Elysium alkotói magasról tesznek arra a nyomásra, aminek például az Outer Worldsnél lefeküdt az Obsidian, hogy minden elemet feltétlenül bele kell pakolni egy játékba agyatlanul, ami eddig bevált.

A Disco Elysiumban még harcrendszer sincs, azzal sem villog, hogy mekkora a pálya, az egész játék egy akkora területen játszódik, mint a legtöbb modern RPG-ben a tutorial. Igaz, ha mindenhova futva megyünk, előbb-utóbb szóvá teszi a társunk, hogy mi ütött belénk. 

A játék ügyesen adagolja az izgalmas és az elmélkedős részeket, hasonlóan a regényekhez, előbb felépíti a feszültséget, amit utána fel fog oldani. Mint egy megkomponált színdarabban, 

Liberális zsaru vagy proletár hős

A ZA/UM-nál volt egy olyan forrásuk, amit pénzért tényleg nem lehet megvenni: a készítők eszméletlenül jól olvasottak. A Disco Elysium egy alternatív steampunk elemekkel felcsinosított huszadik században játszódik, a 60-as 70-es évek Európájához tudnám hasonlítani. A kerettörténet egy gyilkosság körül bonyolódik, mégis a fő célunk bevallottan az, hogy a piától és speedtől lenullázott öntudatunkat lépésről lépésre visszaépítsük. Valamint, hogy harcoljunk az őrület ellen, vagy hogy megadjuk magunkat neki. 

A játékban nem azt kell eldöntenünk, hogy jók vagy rosszak szeretnénk lenni, hanem hogy rasszisták vagy toleránsak, kommunisták vagy liberálisak (utóbbi kettő ugyanis kizárja egymást, a mai magyar kormánypári kánonban népszerű "balliberális" kimérakifejezés ellenére is).

És a Disco Elysiumban az ideológiák nem csak üresen odavetett szavak, hanem véresen komolyan veszi őket a játék, 

A játékban ezer ilyen elemből kell felépíteni az identitásunkat: pont mint a való életben. El kell döntenünk, hogy hallgatunk a fejünkben megszólaló hangra, ami arra buzdít, hogy szánjunk az életünket a paranormális jelenségek kutatásának, vagy a karaoke-nak vagy sem.

A játékban néha felmerülnek ötletek a karakterünk fejében, és ezeket lehetőségünk van internalizálni, magunkévá tenni. Például az egyik rasszista szereplő elmondja nekünk a fajelméletét, ha szeretnék elrágódhatunk rajta, de dobhatjuk is az egész ötletet egyenest a kukába. De egy-egy ruhadarab is megkísérthet minket, egy drága cipő felvétele után például a karakterem komolyan elgondolkozott rajta, hogy fogyasztás a létezés csúcsa.

A gondolatok internalizálásához idő kell, és a játékban csak akkor telik az idő, ha emberekkel beszélgetünk vagy könyveket olvasunk. Tehát a végtelenségig mászkálhatunk le-föl, az óra áll, csak a dialógusok közben ugrik egyet néha, a beszélgetés súlyától függően.

Nyitott könyv a világ

A Disco Elyisum a klasszikus értelemben véve nem egy nehéz játék. A párbeszédekben vannak tesztek (sikerül-e meggyőzni valakit, észrevesszük-e, hogy hazudik stb.), a játék két hatoldalú kockával dob, és a teszt nehézségétől, valamint a releváns képességünktől függően dönti el, hogy sikerült-e, amit el akartunk érni. A dupla egyes mindig veszít, a dupla hatos mindig nyer, így a százalékos esélytől függetlenül meg tud tréfálni a rendszer - ennek ellenére "veszíteni" viszonylag ritkán lehet, maximum új mederben folyik tovább a történet. Vagy bedobják a véresre vert hullánkat a csatornába és jön a jó öreg loading screen.

Nincsenek puzzle-ök, nem kell tárgyakat kombinálni, és előbb-utóbbi a játék maga tárja elénk a legtöbb megoldást. Van cserébe egy rendkívül jól felépített világ. A játék sokszor dobál ránk olyan történelmi utalásokat, technikai fogalmakat, amikről fogalmunk sem lesz – kivéve, ha kimaxoltuk az enciklopédia képességet, amitől karakterünk két lábon járó kvízbajnok lesz, aki kapásból tudja, hogy mikor verték ki a forradalmi csapatokat a szövetség tagjai Revacholból, vagy mikor halt meg a szocioökonómia atyja, a nagy kommunista gondolkodó, Kras Mazov.

A Disco Elysium francia, holland és német kulturális stílusjegyeket mutató kitalált világát nem fogjuk tökéletesen érteni magunk körül, de ez ismét csak a valóságban is így van, a legtöbb embernek legfeljebb halvány elképzelése van arról, hogy mi az a sötét anyag, vagy mi volt a 100 éves háború, mégsem érzi úgy, hogy tudatlan sötétségben élné az életét.

És ezen a téren hihetetlen szabadságot nyújt a játék. Lehetünk tarháló vallásos metamfetaminfüggő művész zsaru, rasszista ultraliberális, vagy éppen öngyűlölő absztinens kommunista – akár csak a való életben.

Aki megvenni készül a Disco Elysiumot, az készüljön fel, hogy a teljes élvezetéhez kell némi bölcsész beállítottság, és a közepesnél erősebb angol nyelvtudás, hogy tényleg ki tudja az ember hozni a játékból a maximumot. A fejlesztők 60 óra játékidőt ígérnek, ez persze főként attól függ, hogy milyen gyorsan olvas az ember, és hogy kipörgeti-e az összes lehetséges párbeszédet, könyvet, társasjátékot (!).

Sokat dob az ár-érték arányon az is, hogy egy menetben lehetetlen akár csak a teljes tartalom kétharmadát kibogozni, szóval az újrajátszási faktor rendkívül magas – mondom ezt úgy, hogy én a játékok javát inkább félbehagyni és nem újrajátszani szoktam. 

A játék a Steam áruházban érhető el pécére, teljes áron 40 dollárért (kb. 11700 forint)