A virtuális valóság nagy ígérete az, hogy kiszakít a valóságból és olyan élményeket élhetünk át, mintha csak ott lennénk, amiket egy egyszerű játék a monitoron keresztül nem tud átadni. Ez néha sikerül, gyakran nem, de nekem speciel, ha elém kerül egy igazán jó VR játék, akkor is ott motoszkál a fejemben, hogy engem nem vertek át, valójában még mindig a nappaliban állok, amit teljesen szét kellett bombáznom, hogy legyen helyem headsettel a fejemen ugrabugrálni. Na, ezzel együtt

Nem ez a legjobb VR játék, amivel valaha játszottam. Nem is a legszebb. Viszont szórakoztató volt, élveztem repkedni, nem folyt ki a szemem és a történet is tetszett.

A történet azzal kezdődik, hogy Tony Stark átállítja a Stark Industries profilját fegyverekről a megújuló energia kutatásába, és Pepper Pottsnak még azzal a gesztussal is kedveskedik, hogy eldobozolja a fegyvereket tervező, Gunsmith névre hallgató mesterséges intelligenciát.

Eltelik pár év, Stark unja a cég irányítását, így átadja a vezérigazgatói posztot Pottsnak, hogy a hobbijára, azaz a világ megmentésére koncentrálhasson. Amikor éppen a magánrepülőjükön utaznak, valaki megtámadja őket, méghozzá úgy, hogy régi Stark-drónokat küld rájuk. Ezt Vasembernek ki kell nyomoznia, így Friday (az MI személyi asszisztense) és Gunsmith segítségével elkezd kutatni a támadó után. Mármint Stark nem csinál semmit, a két MI kezd el nyomozni.

A játék története és hangulata jobban hasonlít a képregények sztorijaira, mint a filmekére, az ellenfelekkel, vagy a Fridayjel való folyamatos szájkarate, beszólások és szóviccek a képregények hangulatát idézik elő. A pályák közötti töltés alatt a játék feldob néhány extra történetmorzsát és tanácsot, hogy legyen mit olvasni, amíg várunk - ezek között van egy nagyon találó, valami olyasmi, hogy „Ha rosszul állsz csata közben, egy beszólás segíthet." Hát, a játék megfogadta a saját tanácsát.

Az ellenfelek látványosak és motiváltak, és a verbális legénykedés ellenére (vagy épp amiatt) a párbeszédeket is jó hallgatni, pörgősek. Kifejezetten szórakoztató, amikor a főgonoszok behekkelik magukat a páncél kommunikációs rendszerébe, így tényleg folyamatos az oda-vissza beszólogatás.

A játék 12 fejezetből áll (plusz egy rövid prológus és néhány extra mellékküldetés), nem is akarom végigmesélni a történetét. Ez a felosztás és a játék hossza (10-12 óra) is hozzájárul, hogy az egész képregények hangulatát idézi. Legrosszabb esetben egy óra végigvinni egy fejezetet, így senkinek nem kell aggódnia, hogy az Iron Man VR túl sok idejét rabolná el.

Röpködős céllövölde

Ha a játékmenetre gondolok, a szórakoztató és a jó móka kifejezések jutnak eszembe. Ez azért van, mert semmi extráról nincs szó, viszont amit csináltak a fejlesztők, azt jól csinálták. Olyan, mint a csirkemell: szinte mindig jól esik, könnyű nem elrontani, ha jó, akkor elég jó, viszont semmi sallang, semmi avec, és ritkán ízorgia.

Ilyen az Iron Man VR is. Van, hogy kilométerekkel a föld fölött repkedünk, van olyan, hogy egy városban, esetleg a sziklás tengerparton vagy egy Helicarrier körül, de a végeredmény mindig ugyanaz: precíz az irányítás, érezni a sebességet és jópofa szlalomozni. A lövöldözős részek is izgalmasak, a fejlesztőcsapat Camuflaj nagyon jól ötvözte a céllövöldék hangulatát és a reflexeken és finom mozdulatokon alapuló röpködést.

Korábban írtam, hogy a játéknak majdnem sikerült velem elhitetnie, hogy én vagyok Vasember. Az egész az irányításon csúszott el, ugyanis ha fordulni akarunk, akkor ahhoz kevés a fejünk vagy a karunk/csuklónk mozgatása, használnunk kell a kontrolleren található gombokat. A kontroller már önmagában is kényelmetlen, elég bénácska használni, de ez a gombos megoldás kinyírta a beleélést, a sisaknál fogva rántott ki a játékból.

Hiába érzem azt, hogy Sanghaj fölött száguldozom robotokat rakétázva, ha ahhoz, hogy egész testtel forduljak, gombokat kell nyomkodnom. Ha a headsetből nem lógna ki egy hosszú vezeték (ami egyébként egyáltalán nem zavaró a játék közben), el tudom képzelni, hogy pörögtem-forogtam volna a tengelyem körül – bár a PS VR nem szereti, ha hátat fordít neki az ember –, de sajnos így maradt a gombos, kizökkentős megoldás.

A játék normál (super heroic) fokozaton nem kifejezetten nehéz, cserébe valóban úgy érezhetjük, hogy a csúcsszuper harci páncélban bárkit el tudunk pusztítani. Annyira nem nehéz, hogy játék közben csak egyszer haltam meg, és azt is azért, mert egy feszültséggel teli jelenet közben hozzám ért a macska, és úgy megijedtem, hogy elejtettem a kontrollert.

Nem a cél a fontos, hanem az út

Bár a küldetéseket le lehet darálni sorban egymás után, szerintem érdekes kicsit kiélvezni, hogy Tony Stark bőrébe bújhatunk. Be lehet járni szuperhős nappaliját és az étkezőjét, bár ezek talán csak elsőre izgalmasak (akkor is csak azoknak, akik szeretnek felfedezni). Az igazán érdekes helyiség Stark szentélye, azaz a garázs. Minden küldetés után pontokat kapunk, a pontunk alapján pedig egy maximum öt csillagos értékelést. Ezek a csillagok átváltódnak kutatási pontokká, amiket a páncélunk személyre szabására költhetünk. Mozgáskövető rakétákat vagy gránátvetőt használnánk? Inkább javító nanobotok kellenek, vagy több lőszer? Egészen sok mindent alakíthatunk át. Egy asztalnál megvizsgálhatjuk a drónokat, amikkel korábban harcoltunk, itt olvashatunk a gyengeségeikről és a történetükről. Egy másik asztalon találunk egy tabletet, amin híreket olvashatunk (magunkról), és meghallgathatjuk Stark unokatestvérének a podcastját.

Ami engem váratlanul sokáig szórakoztatott, az a konditerem volt. Valamiért a fejlesztők úgy gondolták, hogy lesz, aki VR-ban akar húzódzkodni, és a betyárját, igazuk volt. Ez a technológia igazi varázsa, valóban kiszakított a hétköznapokból: a valóságban sose tudnám úgy felhúzni magam egy vasrúdon, hogy utána a csuklóm gyors kitörésével fölfelé kinyomjam magam. Bámulatos, hol tart már a tudomány! Jonoray33 youtuber videójában meg is lehet nézni, milyen a konditerem:

Lehet még kosarazni, ami egész jól működik, és Stark szórakoztatóan kommentálja ha ügyesek vagyunk, ahogy azt is, ha bénázunk. lehet még súlyzózni és bokszolni is, bár utóbbi nem sikerült túl jól, olyan, mintha a játék teljesen figyelmen kívül hagyná, hogy milyen erősen ütünk.  Ha meguntuk a konditermet, választhatunk még kétféle mellékküldetésből: vagy akadálypályákon tesszük próbára a röpködős tudásunkat, vagy harci gyakorlatokon. A teljesítményünktől függően ezekért is kutatási pontokat kapunk, amit a páncélra költhetünk.

Egy dolog bosszantott igazán a játékban: a végtelen töltőképernyők. Mindenre rengeteget kellett várni, és volt, hogy azért töltött egy csomót, hogy 10 másodperces átvezetés után még bámulhassam kicsit a fekete képernyőt. A játék túl pörgős ahhoz, hogy ezek ne zökkentsenek ki.

Ilyenek is kellenek

Sajnos a játék nem kifejezetten szép. Jó, ez csak félig igaz: a Helicarrier, és minden más, ami nagyjából 3 méteres távolságon belül van, nagyon jól néz ki. Pár percet el lehet tölteni a páncélos karunk csodálásával is. Ezeken kívül azonban minden más egy távoli paca. A legrosszabbak az AI segítőink. Közelről szépen kidolgozott, színes embereknek tűnnek, míg távolról csúnya lila és piros pacák.

Sanghaj felhőkarcolói még elmennek (bár a Stark-torony szépen ki van dolgozva), de az utcaszint olyan, mintha a Comanche-ból emelték volna át. Szerencsére ritkán látunk utcákat és a sztori szempontjából érdektelen házakat, úgyhogy ezek sem rontják el a játékélményt. Leginkább azért volt rossz nézni, mert közben arra gondoltam, hogy a Spider-Manként ugyanezen a konzolon egy egészen csodálatos Manhattant járhattunk be.

Pedig igazából ez nem baj. Nem kell mindennek Spider-Mannek, God of Warnak, Red Dead Redemption 2-nek lennie. A mainstreamet ma már teljesen ellepik az ezermilliárd dollárokból készült AAA-s játékok, és hiányoznak a 2000-es évekre jellemző kisebb játékok. Kis túlzással a köztudatban ma már szinte csak óriási, gyönyörű, 2-300 órát igénylő játékoknak vagy olyan indie művészkedéseknek van hely, amiket egy szál ember fejleszt.

Az Iron Man nem hibátlan, és nem az év játéka, de a maga kategóriájában szuper. Egyszer végigjátszottam, végigmentem a mellékküldetéseken, és közben végig élveztem és lekötött. Majd lehet, hogy pár év múlva újra előveszem, és valószínűleg pont olyan könnyed móka lesz akkor is, mint 2020 nyarán volt.