Egy mutáns mosómedve a főszereplője a Biomutant című posztapokaliptikus akció-szerepjátéknak, amelyben egy masszív nukleáris környezetszennyezés után a kipusztult emberiség helyét hasonlóan mutáns állatok váltja fel.

A nagyjából hét éven keresztül fejlesztett és már rengetegszer elhalasztott Biomutant egy igazi „zöld” videojáték – talán minden eddigi posztapokaliptikus játéknál zöldebb, hiszen itt 

– itt már túlélők, „last of usok” sincsenek. Az ember által irányított civilizációt a toxikus szeméttől és szennyeződéstől mutánssá vált állatok univerzuma váltotta fel, akik ebben a posztapokaliptikus világban is egymás ellen harcolnak. Mi pedig egy magányos túlélőt, egy mutáns mosómedvét irányítunk, akit, többek között, a bosszúvágy és a teljes pusztulás felé tartó világ megmentése egyaránt vezérelhet. Rajtunk áll tehát, hogyan alakítjuk az eseményeket a Biomutantban, amely kicsit olyan, mintha a PS4 open world-bestsellert, a Horizon Zero Dawnt a Peter Molyneux-féle klasszikussal, a Fable-lel keverték volna össze, hozzáadtak volna egy kávéskanálnyi Kung Fu Pandát és egy csipetnyi Zeldát is. 

Csak a biomutánsok élték túl...

Ahogyan a játékban fokozatosan kiderül, az emberi világ fejlődése és energiaszükséglete a Toxanol nevű vállalat agresszív felemelkedéséhez vezetett. A Toxanol a világot az atomenergiára támaszkodóvá tette, és gondatlanul nukleáris hulladékot szivárogtatott a környezetbe világszerte – ez lett az emberiség veszte.

A Biomutant ebben a túlburjánzott, posztapokaliptikus világban játszódik, egy olyan eseményt követően, amelyet az Utolsó napok néven emlegetnek. A karakterünk egyike a sok antropomorf állatnak, akik ezt az új valóságot lakják. Lassan tárul fel amnéziában szenvedő hősünk múltja a flashbackrészleteken keresztül, megmutatva, milyen volt az élet gyerekkorában, és egyben itt ismerhetjük meg a játék fő gonoszát is.

Bár ez így leírva rendkívül depressziósnak hangzik, a játéknak igazi Pixar-hangulata van, amely egyszerre bájos és szívszorító. Mivel a Föld pusztulása sok helyen nem irtotta ki a vegetációt, az emberiség kihalása után sok helyen épp hogy teljesen eluralta a vegetáció a lerombolt környezetet. A Biomutant univerzumát úgy kell elképzelni, mint 

emberi bandák és harcosok helyett mutáns állatokkal, autók helyett fura, egyedi járművekkel, hátasállatokkal.

Az előző konzolgenerációból csúszott át

A szerény méretű (húsz főből álló) Experiment 101 játékának már 2018-ban meg kellett volna jelennie, ám folyamatosan, újra és újra elhalasztották a Biomutant boltokba kerülését, így nem is csoda, hogy végül több mint fél évvel az újabb konzolgeneráció megérkezése után is az előző generációs konzolokra érkezett meg. PS5-ös és Xbox Series X/S-verziók nincsenek is, a Biomutant PS4-re és Xbox One-ra jelent meg, de szerencsére és a két nagy konzolgyártó visszafelé kompatibilitásának hála nemcsak gond nélkül, hanem különböző extrákkal is működik. Xbox Series X-en teszteltük a játékot, és ott igazi 4K-s megjelenítést kaptunk, 60 FPS képfrissítéssel. PlayStation 5-ön már nem ennyire rózsás a helyzet: a fejlesztők technikai okokból nem tudták megoldani, hogy szintén 60 FPS-sel a Sony legújabb üdvöskéjén valódi 4K-n fusson a játék, a PS5- (és PS4 Pro-) tulajoknak meg kell elégedniük a felskálázott 1080p felbontással.

Ami egyébként a játék grafikáját illeti: a Biomutant egyaránt elkápráztat az alapvetően igazán pazar látványvilággal és a kevésbé kiforrott megoldásokkal is. A sok helyen elburjánzó dús vegetációt, középkori falvakra, kisvárosokra emlékeztető mutáns állati civilizációt, illetve a nukleáris és más hulladékkal fertőzött, sötétebb, baljósabb helyszíneket egyaránt kellő professzionalizmussal ábrázolta a csapat, és 4K-ban tényleg nagyszerű látvány tárul elénk, amikor a környezetet nézzük.

Hasonlóan profi a mutáns lények nagyobb része is – különösen saját mosómedvénk, akinek külsejét szédületesen változatos módon tudjuk alakítani kedvünk szerint, de a nagydarab Világevő szörnyetegek kidolgozására sem lehet panaszunk.

Ugyanakkor azért bizonyos helyeken észrevehetünk elmosódott textúrákat vagy homályosabb háttereket, amelyek visszavesznek a látványból. Összességében szép játék a Biomutant, de lehetett volna még rajta csiszolni. 

Minden szinten szinte minden?

Ami a játékmenetet illeti, a Biomutant ugyan nem találta fel a spanyolviaszt, de a svéd csapat igyekezett minden olyan játékelemet más RPG-kből, akció-szerepjátékokból és open world címekből átemelni, amelyek ott jól működnek. Itt is sokféle mutánsmosómedve-karakter közül választhatunk, rengeteg egyedi tulajdonsággal, „wungfutudással” (ez a játék vicces nyelvezetére átfordítva a „kungfunak” felel meg, és különféle egyedi harci lehetőséget takar) és másféle képességekkel. A Biomutant a pixaros stílushoz képest meglepően mély szerepjátékos lehetőségeket kínál, tömérdek választással, az öltözékek, fegyverek sufnituningolásával, új fegyverek gyártási lehetőségével, és még sorolhatnánk.

Amikor végre kikecmeregtünk a karaktergeneráló képernyőről, a Biomutant továbbra is különféle választási lehetőségek széles tárházát kínálja. Attól kezdve, hogy milyen fegyvereket használunk, egészen a szövetséges frakciókig ez a nyílt világú RPG mindent számításba vesz.

Az impozáns méretű világban nemcsak két és négy lábon vándorolhatunk, illetve szaladgálhatunk, hanem még különféle hátasállatokra is felpattanhatunk, és földi, vízi és repülő járművekbe is ülhetünk. A gyakran előforduló harcok során tömérdek fegyvert és varázslatot is használhatunk – nehezebb szinten érdemes is ezeket kitapasztalni, mert bár nem túl acélos a mesterséges intelligencia, azért nem könnyű leverni az egyszerűbb ellenfeleket sem. 

Morális választások

A fő küldetések is gyakran több lehetőséget kínálnak, és számos mellékküldetés közül választhatunk, miközben felfedezzük a világot. Hab a tortán, hogy még egy külön erkölcsi rendszer is van, amely erősen emlékeztet Peter Molyneux másik klasszikusára (látszik, hogy a fejlesztők nagy rajongói Molyneux címeinek), a Black & White-ra, ugyanis morális választásaink során itt is két lényecske jelenik meg – egy, aki a sötétséget és egy másik, aki a fényt képviseli –, akik a saját álláspontjuk mellett kampányolva próbálnak minket meggyőzni. Különféle döntéseinknek persze befolyásuk lesz a történetre és a körülöttünk élő lények hozzánk való viszonyulására is.

Muszáj még megemlíteni a különféle törzsi frakciókat, amelyeknél választhatunk, melyikhez csatlakozunk, és amelyek különféleképp viszonyulnak ahhoz, hogy a világot még életben tartó Élet Fáját megmentsük-e, és ha igen, hogyan. Talán mondanom sem kell, hogy a törzsek is befolyásolják morális beállítottságunkat. 

Sokat akar a kungfupanda, nem bírja a farka

Napestig sorolhatnám még, hogy mennyi lehetőséget tuszkoltak a Biomutantba, de talán ennyiből is kiderült, hogy az animációs filmes látványvilág mennyire elképesztően komplex játékmenet takar. Igazából egy kicsit ez a Biomutant alapvető problémája is: a készítők egyértelműen túl sok mindent meg akartak valósítani, és a kezdő csapatokra jellemző módon olyan játékelemek nem végezték a vágóasztalon, amelyeket jobb lett volna kihagyni a végleges verzióból. 

Nem elég precíz például a Devil May Cry-ra, és a Witcher 3-ra egyaránt hajazó harcrendszer (amelybe ráadásul még egy kicsit a Max Payne-t idéző lassítás is belekerült), a járművek irányítása vagy időnként a pályák kidolgozása. Találkozunk még logikai részekkel is, de azok meg annyira gyermeki módon egyszerűek, hogy érződik rajtuk: csak azért kerültek a játékba, hogy legyenek ilyenek is.

Ha felül tudunk emelkedni a hibáin, és elfogadjuk, hogy a túl sokat akaró lelkes kis svéd csapat játéka azért nem mérhető az open world akció-szerepjátékos műfaj polírozottabb, tripla A címeihez, jól fogunk szórakozni a Biomutanttal, de sajnos itt is igaz a közhely, hogy a kevesebb néha több.