A Hogwarts Legacy az a játék, amire nem mertünk volna nagy összegben pénzt tenni, hogy jó lesz. Egyrészt azért, mert a megjelenését kétszer is elcsúsztatták, ami mindig aggodalomra ad okot, másrészt pedig a beharangozó előzetesek azt sugallták, hogy egy innen-onnan másolt fércmunka lesz. A J. K. Rowling miatt kialakult botrány mindezek mellett jócskán felkorbácsolta az internetes indulatokat, erről itt írtunk bővebben, és bár bojkott is indult a Harry Potter-játék ellen, végül az a Twitchen így is világrekordot döntött, már most borítékolható a sokmilliós eladott példányszám, és ami a játék minőségét illeti... mea culpa, a Hogwarts Legacy fantasyfronton valami elképesztő élményt adott nekünk a végigjátszása során.

Nem túlzás azt mondani, hogy az Avalanche Software alkotása a Harry Potter-rajongók nedves álma: mintha fogták volna az eredeti, EA által kiadott, klasszikus játéksorozatot, a mozifilmeket – ideértve a felemásan sikerült Legendás állatok-előzménytrilógiát is, kivették volna belőlük az összes működő és mókás elemet, és egy zsákba rakták volna. Igen, ez az élményekkel teli batyu a Hogwarts Legacy, amelynek bár nyilván vannak hibái, sikerrel feleleveníti azt a varázst, amit Rowling még a 2000-es évek elején elhozott a könyvolvasó kisgyerekeknek. Úgy, hogy az írónőnek kvázi semmi köze nem volt az új játékhoz azonkívül, hogy az ő univerzumán alapszik ez a feldolgozás.

A játék nagyon ügyesen keveri össze a régi és az új elemeket, a Roxfortot nyilván mindenki ismeri, és a kastély tekintetében a fejlesztők erőteljesen támaszkodtak is a filmekben látottakra. Ugyanakkor egy csomó újdonsággal is megtöltötték a Hogwarts Legacy nyílt világát. Kezdjük a főszereplővel, akit mi alkotunk meg egy jól sikerült hőskreáló menüben, hogy aztán kiderüljön, hogy hiába tűnik generikusnak a főszereplőnk, egy nem hétköznapi diákról van itt szó. A Hogwarts Legacyban egy olyan Roxfort-hallgató talárjába bújhatunk, akit ötödévesen vesznek fel, és túlkorosan csöppen bele ebbe az egész őrületbe. (Igen, picit úgy, mint Anakin Skywalker a Star Warsban.) Ennek megfelelően a játékban a rendes órák látogatása mellett külön feladatokat is kapunk a tanároktól, ezek általában egy-egy új varázslattal jutalmaznak minket. Utóbbiakból nincs kevés, 20-nál is több átkot szórhatunk, amellett, hogy bájitalokat vethetünk be a harcok során, vagy ha épp úgy tartja kedvünk, mandragórákkal lehet dobálózni összevissza.

A játékidő java részét felfedezéssel töltjük, ide-oda rohangálunk: akár seprűháton, akár valamilyen varázslatos bestiára pattanunk, élvezetes a Roxfort, a Roxmorts és a hatalmas telek bejárása. Maga a kastély valami elképesztően él, lélegzik, a szobrok és festmények mozognak, csak a varázslóiskolában bámészkodással el lehet tölteni akár órákat, és mindig van valami titok benne, amit fel lehet fedezni. A Roxmortsba érve, amikor először betettük a lábunkat, irtó nagyot mosolyogtunk, ezeket a legendás helyszíneket gyönyörűen eltalálták a fejlesztők. És bár ahogy megyünk kifelé a mapon, és távolodunk a Roxforttól, úgy lesznek elenyészőbbek és egyszerűbbek a felvehető mellékküldetések, a térkép közepén jó kis feladatok várnak.

Huss és pöcc helyett Avada Kedavra

Ami a mellékküldetéseket illeti, legutoljára a The Witcher 3-ban láttunk ehhez foghatóan jól kidolgozottakat, sűrűn előfordult, hogy ahelyett, hogy a main questtel haladtunk volna, inkább valamelyik diáknak segítettünk, a tanárok feladatait teljesítettük, vagy az egyik izgalmasabbnak tűnő rejtély nyomába eredtünk. Ami a fő szálat illeti, a Hogwarts Legacy nem annyira erős, a goblinlázadás témája újító, de a kibontása elég közepes. Ugyanakkor, aki teheti, a főbenjáró átkokhoz vezető küldetéseket ki ne hagyja, azok tényleg olyanok lettek, mintha a könyvekből vagy a filmekből emelték volna át őket egy az egyben – az írók néha iszonyatosan betaláltak ebben a játékban.

A harcrendszertől nagyon féltünk, mert Dark Souls-koppintásnak tűnt az egész, a dodge és a parry mozdulatok túlerőltetésével és a bosszokkal. Ugyanakkor e tekintetben is pozitívan csalódtunk annak ellenére, hogy néha nehézkes elevickélni és fluidan használni ezt a sok varázslatot, de ha beletanulunk, rémesen élvezetessé válik az egész. Főleg akkor, ha átadjuk magunkat a sötét élvezeteknek, és a Crucio-, Imperio-, Avada Kedavra-használattól sem riadunk vissza.

A Hogwarts Legacy nem egy hardcore RPG, de még ehhez mérve is a képességfák túl egyszerűek lettek, valamint a tiltott átkok használatának nincsenek következményei, és karakterek sorsáról is ritkán tudunk dönteni. Utóbbit, mármint a morális kérdések mélyebb feszegetésének hiányát eléggé sajnáljuk, mert ha a játék folyamatosan vizsgálta volna a cselekedeteinket, és ennek megfelelően raktak volna egy büntető-jutalmazó rendszert az új Harry Potterbe, nagyobb súlya lett volna a rosszalkodásunknak. Ehelyett egy-két döntésünkön múlik minden, például, hogy a többféle befejezés közül melyiket kapjuk. Ha folytatást kap a Hogwarts Legacy, remélhetőleg ezt orvosolják, mert ezáltal tovább lehetne mélyíteni a játékot.

Az Avalanche Software alkotása az a fajta játék, amiben minden hibája ellenére nagyon jólesik elveszni és elmerülni, helyenként csak azzal töltöttük az időt, hogy a kastélyt kívülről, seprűháton, éjszaka vizslattuk, hogy mennyire gyönyörűen fest.

Aki a jelenleg elérhető legjobb Harry Potter-élményre vágyik, az tegye most le a rongyosra olvasott könyveit, az oda-vissza megnézett filmsorozatot, és tessék kontrollert ragadni és elveszni a Hogwarts Legacyban. Ez a játék tényleg varázslatos fantasy, nem sok választja el a tökéletességtől.

8,5/10

A Hogwarts Legacyt PlayStation 5-ön teszteltük.