A legelső, 2007-ben megjelent Assassin’s Creed, mely egy Altair nevű csuklyást, a templomosok rendje ellen küzdő orvgyilkost tett meg főszereplőjének, egy nagyon korrekt kis lopakodós játék volt, mely összevegyített egy történelmi kalandot és egy modern sci-fit, és bár bosszantó hibák, mint a repetitív játékmenet és az ostobán viselkedő AI, rontották az összképet, mégis egy franchise-indító alkotást tisztelhettünk benne. A második AC-játék, mely Ezio Auditoréről mesélt, ha lehet, még jobb lett, és bár az indiános harmadik felvonás gyengébben sikerült, a Black Flag címre keresztelt, kalózos negyedik játék megint mestermű lett. Látszik, hogy az Assassin’s Creed minőségben mindig is hullámzott, de nem csoda, hisz gyors egymásutánban ontotta magából az Ubisoft ezeket a videójátékokat.

2017-re, épp a tizedik évfordulóra el is jutottunk odáig, hogy Originsszel újragondolták a játékszériát. Az Egyiptomba kalauzoló Assassin’s Creed Origins már egy hatalmas világban játszódó, abszolút szabadságot adó RPG lett, és ezt az irányt tartották meg a következő két résznek, az ókori Görögországban játszódó Odyssey-nek és a vikinges Valhallának is. Simán 100 órákat bele lehetett ölni ezekbe a kvázi reboottrilógának számító felvonásokba is, de abszolút jogosan panaszkodtak a tősgyökeres AC-rajongók amiatt, hogy ezek már szinte köszönőviszonyban sem voltak azzal, aminek Altair (és Desmond) sztorija indult. Pont az aszaszinok és a templomosok örökös harca került háttérbe a legújabb játékokban.

Aztán egy évvel ezelőtt kiszivárogtak az első hírek a szám szerint tizenharmadik Assassin’s Creed-játékról, a Mirage-ról, mellyel kapcsolatban azt ígérte az Ubisoft, hogy visszatérés lesz a gyökerekhez, egy olyan rész, amelynek kedvéért az oldschool AC-soknak is érdemes lesz újra kontrollert venniük a kezükbe.

Mindez a legjobban abban mutatkozik meg, hogy ahelyett, hogy tényleg az alapokhoz kanyarodtak volna vissza a készítők, inkább csak levagdosták azokat az Origins óta jelen lévő, felesleges sallangokat a játékról, amik mindenkit idegesítettek.

Az október 5-én megjelent Assassin’s Creed Mirage a IX. századi Bagdadban játszódik, főszereplőjének pedig azt a Basim Ibn Ishaqot teszi meg, akit jól ismerhet mindenki, aki az előző részt, a Valhallát nyüstölte. Igazi eredetsztoriról van szó, hiszen Basim itt még nem az a sokat látott, ügyes aszaszin, akivel Eivor megismerkedett, hanem egy szimpla tolvaj, aki valami többre vágyik az életben. Egy rosszul elsülő betörést követően kerül hősünk az önmagukat Hidden Onesnak nevező, a szabadságban hívő testvériség tagjai közé, és először tanítványként, majd mesteraszaszinként akasztja össze bajszát az Order nevű társasággal. Kalandunk során öt, maszk mögé bújó elöljárót kell meggyilkolnunk, és eközben egy nem e világi rejtély nyomába is eredünk egyszersmind. A Mirage-ban a lényeg megint a lopakodás, ebben az egy dologban legalább nem tévesztett meg bennünket az Ubisoft.

A legtöbb aspektusát tekintve viszont húzhatjuk a szánkat a Mirage miatt, tényleg egy esetlen, bénácska DLC-nek, kiegészítőnek érződik ez a kaland, nem teljes értékű felvonásnak. Igaz, hogy Bagdad él, pezseg és vibrál, és könnyen elveszhetünk a rettenetesen alaposan felépített városban, de sok örömünk nincs az egészben mégsem. Basim mozgása, a parkour nagyon esetlen, az esetek többségében képtelenség a karakterünket arra irányítani mászás, ugrálás közben, amerre szeretnénk.

Na és persze a nyaktörő és félelmetes leap of faith ugrások, amelyeket szó szerint lehetetlen elrontani. Ugyanaz az egész, mint 2007-ben, mégis élvezetes.

A térkép jóval kisebb az előző három részhez képest, ami felüdülés, de a harcrendszer ugyanaz a förmedvény maradt. Amikor kardoznunk kell, az szó szerint fizikai fájdalmat okoz. Az ellenségeink nagyon ötlettelenül mozognak, nem reagálnak a bevitt sebzésre, mintha nem is pengével vágnánk őket, hanem baseballütővel püfölnénk szalmazsákokat, és azt se felejtsük el, hogy az őrök újfent életszerűtlen módon reagálnak, ha lopakodunk, ami könnyen kiszakít bennünket az immerzióból.

Az új Assassin’s Creed sztorija eléggé billeg önmagában, ismerni kell hozzá a Valhalla eseményeit, és a befejezést látva még akkor sem biztos, hogy megérti valaki – magyarázó Youtube-videók nélkül –, hogy mi a fene is történt itt. Szerencsére Basim egy jó főhős, aki kellően vicces, elszánt és ideologista, és elviszi a hátán a játékot, szükség is van az aszaszin sármjára, még úgy is, hogy a Mirage alig 20-22 óra alatt kiakasztható. Természetesen ahhoz, hogy Basimot rendesen megszeressük, és a sorsa megérintsen bennünket, megint csak azt kell, hogy, mondjuk, ismerjük a Valhallát, másképp egyszerűen élvezhetetlen ez a felvonás. Pedig az AC-mitológiát ügyesen építi tovább a Mirage, szó se róla.

Sajna a hangalámondás, a szinkronmunka is borzalmasan sikerült, elképesztően unottan és mindenféle átélés nélkül beszélnek a karakterek. De legalább a zenék stílusosak, és illenek a IX. századi Bagdadhoz.

Nagy kár, hogy az Assassin’s Creed Mirage ahelyett, hogy valóban egy újrakezdésként, a gyökerekhez való visszatérésként írta volna be magát a játéktörténelembe, inkább érződik a Valhalla lebutított változatának. Kisebb világ, sokkal rövidebb játékidő, leegyszerűsített fejlődésfa vár bennünket, és még a fegyverek tekintetében sem tudunk igazán válogatni, mert az ügyetlen és mindenféle katarzist nélkülöző harcrendszer limitált vérontó eszközöket ad a kezünkbe. Oké, legalább füstbombák és aknák vannak, de ezek nagyon kevesek a megváltáshoz.

A Mirage elavultnak érződik, hiába fut szépen mind grafikai, mind performansz módon a legújabb PlayStation-konzolon, mégis mintha az Assassin’s Creed-franchise folyton egyet lépne előre, aztán kettőt hátra. Amennyiben Basim sztoriját 2010-ben csinálták volna meg ilyen minőségben, tapsoltunk volna az Ubisoftnak, így viszont csalódottan legyintünk. Két hét múlva lehet, hogy erre a játékra senki sem fog már emlékezni, annyira jellegtelen.

5/10

Az Assassin’s Creed Mirage október 5-e óta elérhető PC-n, PlayStation 4-en és 5-ön, Xbox One-on és Xbox Series X/S-en. A játékot PlayStation 5-ön teszteltük.