Idén ínséges idők várhatóak a Sony konzolján, PlayStation 5-ön. Hiába vannak a cégnek neves és elismert videójátékos franchise-ok a birtokában, az előttünk álló hónapokban egyik sem jelentkezik új felvonással. A The Last of Us – Part III még annyira a jövő zenéje, hogy még a Naughty Dognál sem tudják, hogy elkészül-e, Kratosék következő kalandját a God of Warban ugyancsak homály fedi, és a Marvel’s Spider-Man Venom-kiegészítője sincs a kanyarban sem, ha a szivárgásoknak hinni lehet.

Mit tehetünk ilyenkor, szétnézünk a független stúdiók alkotásai között, így esett meg, hogy rátaláltunk a február 22-én kiadott Pacific Drive-ra, amely PC-re és PS5-re jött ki, és amennyiben le akarnánk egyszerűsíteni, úgy jellemeznénk, hogy olyan, mint a Vissza a jövőbe, az X-akták és a STALKER keresztezése, egy horrorba és sci-fibe mártott túlélőjáték, ami váratlanul megizzaszt.

A Pacific Drive-nak már a készítési procedúrája önmagában érdekes, a korábban a Sucker Punchot is megjárt Alexander Dracott egy ízben a Washington államban található Olympic-félszigeten autózott egyedül, megkapó sláger szólt a rádióból, és a szakembernek – aki eredetileg egyedül próbált nekiállni a projektnek, majd mégis inkább csapatot épített maga köré – így pattant ki a fejéből a nagy ötlet. Magányból kijut a játékosoknak is a Pacific Drive-ban, elvégre magunkra vagyunk utalva ebben a nagyjából 15 órás gyöngyszemben. Egy eleinte iszonyúan rozoga, a ’89-es Buick LeSabre után modellezett kombi volánja mögé pattanva fedezünk fel egy elkerített, misztikus zónát benne.

Hogy egy kicsit a sztoriról is meséljünk, a Pacific Drive egy Olympic Exclusion Zone névre keresztelt régióban játszódik, ahol a ’40-es, ’50-es években technológiai áttöréseket értek el az amerikaiak. Ám a kormány kénytelen volt lezárni az egyre nagyobb területet eltűnések és egyéb hátborzongató jelenségek miatt. A hermetikusan lezárt helyre persze betesszük a lábunkat, mégpedig 1998-ban, egy olyan ürge bőrébe bújva, aki csak egy csomagot juttatna el egy címzettnek, ám beszippantja a zóna. Itt egy STALKER-re hasonlító, kiismerhetetlen és random generált „minivilágvége” vár bennünket, a célunk pedig, hogy eljussunk az Exclusion Zone kellős közepére, míg utunkat a bennragadt tudósok igyekeznek segíteni. Öröm az ürömben, hogy minél beljebb megyünk, annál közelebb kerül hozzánk a menekülés lehetősége, de a Pacific Drive tényleg nem az a játék, ahol megéri vakmerőnek lenni. Épp ellenkezőleg, itt sokat, nagyon sokat kell tervezgetni.

Míg a legtöbb túlélőjátékban a játékosok dolga, hogy saját magukat életben tartsák: egyenek, igyanak, esetleg fedélt eszkábáljanak a fejük fölé, addig a Pacific Drive csavar egy nagyot a bevált formulán. A már említett autónkat kell foltozgatni, hogy minél ellenállóbb legyen. És itt elsősorban nem a Need for Speed-féle „rakjunk rá egy spoilert, meg neonfényeket az aljára” pimpelésre kell gondolni. A misztikus eredetű kocsin folyamatosan cserélgetni kell az alkatrészeket, és egy csomó időt eltölteni a garázsunkban, miközben menetkész állapotba hozzuk azt. Igazából az autók szerelmeseinek is abszolút ajánlható a Pacific Drive, annyit kell szöszölni a verdánkkal – hogy aztán újabb és újabb, a roguelike-zsánerre emlékeztető „run”-okra induljunk a zónába. Ezeknél a kirándulásoknál persze mindent vagy semmit alapon megy a dolog, ha bukunk és meghalunk, akkor a loot is megy a levesbe.

A Pacific Drive szépsége, hogy váratlanul érnek minket a kihívások. Előfordul, hogy a kocsink hirtelen nem indul, vagy épp defektet kapunk, esetleg a kormányszerkezet adja meg magát. Ilyenkor útközben kell craftolnunk, javítanunk, miközben misztikus eredetű szerkezetek lebegnek a közelben, és vadásznak ránk. Nem olyan könnyű életben tartanunk a verdát és mozgásban maradni, váratlanul feszült, izgalmas és horrorisztikus élményt nyújt az Ironwood Studios alkotása.

Nem tudunk visszamenni ugyanis azon az úton, ahol jöttünk, hanem energiagömböket kell keresnünk, amelyeket az autónk „fluxuskondenzátorába” betöltve kinyithatunk egy fénykaput. Ez a fénykapu általában messze sejlik fel, és nagyon igyekeznünk kell felé, hogy kijussunk, máskülönben összeomlik körülöttünk a zóna, és halál, valamint a már említett lootvesztés a jutalmunk. Mivel a Pacific Drive-ot belső nézetből irányítjuk, és a kocsi belseje a maga villogó paleneivel, elektromos kisüléseivel nagyon emlékeztet arra a bizonyos szürke DeLoreanre, néha bőven Emmett Brownnak érezhetjük magunkat, mínusz az Einstein-frizura.

A történetmesélési módszereit illetően észrevehető, hogy a Pacific Drive erősen támaszkodik egy másik indie klasszikusra, a Firewatchra. A „rádión tartom a kapcsolatot a többiekkel, eközben felfedezek” dolog onnan eredeztethető. Másrészről kicsit sincsen szó walkingszimulátorról, a vezetés itt olyan, mint egy komolyabb autós játékban. Persze vannak túlzások, és előfordul, amikor frusztrálóan nehéz irányítani a kocsinkat, de ez a készítők szándéka volt, túlélőjátékról van szó, ami izzasztani próbál. A Pacific Drive meg is teszi, eközben hátborzongatóan menő zenék szólnak a garázs vagy az autó rádiójából, és még azt is meg tudjuk bocsátani neki, hogy PlayStation 5-ön nem fut a legjobban.

Vannak akadások, laggok, picit, mint a Bloodborne-ban, és a grafika sem a legacélosabb helyenként. Az egész gameplay looppal kapcsolatban talán a legnagyobb negatívum az összes technikai gikszert leszámítva, hogy az alapanyag-beszerzés, avagy lootolás egy idő után repetitívvé válik. Még ha az újabb és újabb runok izgalmasak is maradnak, és érezzük a fejünk fölött lebegő kardot, amikor mehetünk rádiókat szétfűrészelni és vasat szedegetni, az azért lelohasztja a lelkesedést.

Ennek ellenére a Pacific Drive egy rettenetesen élvezhető, újszerű és előremutató videójáték. Hasonlóképp merész, mint az Alan Wake II, és pont azt az irányt képviseli, amire szüksége lenne a modern gamingiparnak.

8/10

A Pacific Drive PC-re és PlayStation 5-re elérhető, mi PS5-ön teszteltük a játékot.