Új trend van kibontakozóban a játékiparban, egyre másra érkeznek a nagy klasszikus horrorjátékok remake-jei. Ilyen kezelést kapott nemrégiben az első Dead Space, amely eredetileg 2008-ban jelent meg, 15 évvel később viszont új köntösben egy fiatalabb generációra hozta rá a frászt sikerrel az űrhorror. Nem csak rájuk, tegyük hozzá, mert az öregebb gamereknek is eddig simán nem látott élményt nyújtott a remake, felturbózott vérengzős jelenetekkel és új jumpscare-ekkel. Hasonló kezelést kapott a Resident Evil-szériából a második, harmadik és a negyedik epizód is, ezek közül, bár a középső egészen középszerű lett, a többit le sem lehetett tenni, amíg ki nem akasztottuk őket. A Resident Evil 2-nek jobban állt a túlélőhorror, mint valaha, a Resident Evil 4 pedig az akciót és az ijesztgetést ötvöző stílus mutatta meg, milyen adrenalindús tud lenni. Popcorn kellett utóbbihoz és kóla, mert annyira szórakoztató lett a végeredmény.

Az október 8-án megjelent Silent Hill 2 esetében elég sok kérdőjel lehetett bennünk, mert hát a legutóbbi játék, a Silent Hill: Downpour jó régen, még 2012-ben látott napvilágot, és az újdonsült fejlesztőnek, a Blooper Teamnek is akadtak olyan mellényúlásai, mint az inkább gondolatkísérletnek, mintsem videójátéknak beillő The Medium, na meg minden erőssége ellenére a Layers of Fear 2 is vérzett azért ezer sebből.

A Silent Hill 2 Remake minden baljós előjel ellenére ütősre sikeredett, ne tessék félreérteni, de a csapat bőven kihozhatott volna többet is a Konami klasszikusából, amelyet valamelyest a túlélőhorrorok, mint például az Alan Wake 2 ősatyjának is lehetne nevezni, de az se lenne túlzás, ha Stephen Kinget, a kisvárosi terror ősatyját emlegetnénk fel. Pláne, hogy a Silent Hill 2 az író kedvenc államában, Maine-ben játszódik.

A történet maradt, mint a 2001-es eredetiben, azaz egy James nevű fickó fura levelet kap Silent Hill városából, melyet neje, Mary címzett neki. A dologban az a furcsa, hogy a nő három évvel korábban elhunyt, ergo képtelenség, hogy papírt és ceruzát vegyen a kezébe, főhősünk mégis kocsiba száll, hogy kiderítse, szórakozik-e vele valaki, vagy tényleg visszatért az asszony a halálból. Amit James a kisvárosban talál, az minden képzeletet felülmúl, Silent Hillt iszonyatos köd lepte el, a rossz látási körülmények tetejébe pedig még borzalmas szörnyetegek is téblábolnak minden sarkon, amiket – túlélőhorror lévén – jobb minél nagyobb ívben elkerülni. Már amikor lehetséges.

A játék érdekes módon nem fogja a kezünket. Kapunk egy térképet, és az azon jelölteknek megfelelően kell elnavigálnunk, miközben elhagyatott lakásokat, kocsmákat, kórházat, de még egy, a Ragyogásba illő hotelt is feltúrunk. Közben a már említett bestiák körülöttünk sétálgatnak. És mivel a Silent Hill 2 semmiféle jelzést nem ad, hogy mikor kerülünk veszélybe, így soha nem is lehet tudni, mikor mentünk valamelyikhez túl közel, és mikor van köztünk és köztük még akkora távolság, hogy megússzuk konfrontáció nélkül. Ez a húzás önmagában is elég ahhoz, hogy nonstop remegjen kezünkben a kontroller.

Ahogy az Alan Wake-játékokban a címszereplő, úgy itt James sem egy katona. Mindez meglátszik a harcrendszeren, és a Blooper simán védekezhetne is azzal, hogy „de hát James nem ért a pisztolyokhoz, nem mehet át egyik pillanatról a másikra Terminátor-módba”… itt azonban még a Remedy horrorjához képest is fapados az élmény. Néha fahusángokkal, máskor csődarabokkal hadonászunk a piramisfejű iszonyatok felé, a töltényeket pedig folyamatosan számolgatnunk kell, ahogy arra is oda kell figyelni, hogy a lehető legkevesebb ütést kapjuk be a boss fightoknál, mert lootot a Silent Hill 2 nem ad túlságosan bőkezűen.

Fojtogató a körítés, igen, de így sem a legszebb. Egy 2010-es évekbeli játék megjelenését tükrözi a Silent Hill 2 új változata, és ha mindez nem lenne elég, a főszereplő mozgása is egészen kínosan fest a monitoron, az élettelen szemű és elavult karaktermodellekről nem is beszélve. A harcrendszer legalább kárpótolhatna a remake ósdiságáért, de még ebben a tekintetben sincs minek örülnünk.

A játékban elhelyezett puzzle-ök azért sokat javítanak a végeredmény és az ember szájízének tekintetében, amivel feláll a gép elől. Az izgalomhoz hozzáad rendesen, hogy az életerőnkkel kell sakkoznunk, a lőszerünket beosztogatnunk, s mindezek mellett még az előrehaladásunkat is megnehezítik bizonyos fejtörők. Izzasztó élmény, főleg mivel egy ponton túl úgy érezni, hogy végképp reménytelenné válik a ködtenger, és bárhova lépünk, ott szörny terem.

Sok helyen olvasni, hogy a játékkészítők azzal verik a mellüket, hogy itt a döntéseknek súlyuk van, a Silent Hill 2-nél legalább valamelyest így van, mert 8 befejezést lehet elérni, attól függően, hogy például miképpen állunk a felbukkanó, a zsánerhez méltó, egészen beteg és kiismerhetetlen mellékszereplőkhöz. Nyilván a lehetséges finálék között van enyhén, közepesen és nagyon depresszív, így a horror szabályainak megfelelően nem sok jóra számíthat, aki belép a Silent Hill 2 kapuján, de ez már a videójáték első pár percében is nyilvánvaló, tegyük hozzá.

Ebből a remake-ből nem lesz klasszikus, sok szempontból sem váltja meg a világot, de azért korrekt. Már csak azért is, mert valamelyest felújítva, megszépülve hoz el egy különállóan élvezhető sztorit a műfaj fiatalabb fanatikusainak is. Talán mondani sem kell, hogy így az őszi hónapokban, amikor az embernek amúgy is borongósabb a hangulata, a Silent Hill 2 Remake csúnyán betalálhat. És be is talált, mert a Konami jelentése alapján már a megjelenés után három nappal 1 millióan vásárolták meg. Ami azt illeti, meg is érdemli a figyelmet, mert ebből a Stephen King által inspirált horrorból sosem elég.

7,5/10

A Silent Hill 2 Remake PC mellett PlayStation 5-re jelent meg, mi a Sony konzolján teszteltük a PlayStation Magyarországnak hála.