A tanukikkal Európában, és főleg hazánkban kevés helyen találkozhatunk, legtöbbször pedig inkább mosómedvéknek vagy borzoknak nézzük őket, merthogy mindkét állatra hasonlítanak. Csak alapos vizsgálat után érhetjük tetten a különbséget, elsősorban a szájától a füléig terjedő csíkot, amellyel úgy fest, mintha folyton mosolyogna. Magyarországon 1961-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ejtették el az első élő vad példányokat, az állatok valószínűleg az akkori Szovjetunió területéről érkezhettek hazánkba. Aki kíváncsi tanukikra, a Budakeszi Vadasparkban megejtheti velük a találkozást.

A néphiedelem ősidők óta szerencsehozó és csibész állatként tekint rájuk, így a Távol-Keleten gyakran megjelennek boltok, éttermek és intézmények bejáratainál is. A kicsi vagy nagyobb kerámiaszobrok, amelyek szalmakalapos tanukikat ábrázolnak, csak a 20. század közepén kezdtek divatba jönni Japán-szerte. 1951-ben Hirohito császár épp országjáráson volt, amikor Kogába ért, az út mellett végig zászlókat lengető kerámiatanukik álltak. A szobrocskák azonnal bekerültek a hírekbe, népszerűségük pedig azóta is töretlen.

A nyestkutyák tréfás dolgaikról messze földön híresek. Nemcsak saját magukat tudják átváltoztatni, hanem kisebb tárgyakat is sikeresen transzformálnak, a mesékben ez a képességük gyakran úgy jön elő, hogy faleveleket pénzekké varázsolnak.

Nagyon gyorsan alkalmazkodnak az új környezethez, rejtőzködésben pedig fekete övesek. Valószínűleg ez az egyik táptalaja a legendának, miszerint még akkor is köztünk járnak, ha épp nincsenek ott, merthogy átalakulnak. A Bunbuku Chagama mítosz az egyik leghíresebb történet az átalakuló tanukiról, ebben egy öregember siet egy bajbajutott nyestkutya megsegítésére, majd miután kihúzza őt egy gödörből, a tanuki vele marad, hogy viszonozza a szívességet. Az öregember az állandóan teáskannává változó, eladott, majd az újdonsült tulajdonosától folyton megszökő állat segítségével végül meggazdagodik.

Ha nem a Távol-Keleten élünk, és állatkerten vagy vadasparkon kívül találkoztunk már tanukival, akkor biztosra vehető, hogy vagy a Super Mario 3-ban vagy egy Ghibli-féle animében láttuk őket, méghozzá a Pom Poko című mesében. A kilencvenes évek egyik kiváló rajzfilmjében egy csapat nyestkutya harcát figyelhetjük meg, amelyet az emberek ellen vívnak. A küzdelem hevében mindent bevetnek, az emberré válás csak kezdet, ami után tréfás akciók sora következik. 

A háború végső felvonásában például látványosan, több alkalommal – köztük egy rendőrökkel birkózó kamikazeakció keretében – is bevetik a herezacskójukat. A mese legvégén pedig a tanuki mester egy hajót hajtogat a herezacskójából, és az átváltozni nem tudó nyestkutyák erre szállnak fel, hogy áthajózzanak az örökkévalóságba.

Az anime angol fordításában amúgy tévesen, de a könnyedség kedvéért borzként hivatkoznak a tanukikra. Ezáltal viszont elveszik mindaz, ami a nyestkutya szimbóluma köré épült az évszázadok alatt.

Valószínű, hogy a japán kultúrában felcseperedő tévénézők nem hökkentek meg a Pom Pokóban a herezacskókhoz kötődő kreatív mutatványok láttán, viszont az európai szemeknek meg kell érteniük kicsit a filmkockák mögött dolgozó gondolatokat és hagyományokat is. 

A japán ábrázolások nagyon merészek, és nem fukarkodnak a közösség tudtára adni, hogy a tanukik esetében gigantikus bőrredőkről van szó. Főleg a vizuális művészetben hatalmas a merítés, itt már a 17. századtól sokasodnak az ábrázolások. A nyestkutya herezacskója amúgy praktikus nyúlósága miatt került be a köztudatba, a távol-keletiek nem társítottak hozzá szexuális játékosságot, és nem kapcsoltak az állatokhoz termékenységkultuszt sem.

A tanukik az ábrázolásokon a herezacskóikat gyakran használják mindennapi tevékenységek közepette is, így ezekkel halásznak, vagy éppen ezek segítségével kerülik el a megázást. Addig gyúrják, amíg a bőr fel nem veszi a kívánt formát. A nyestkutyák szuperképessége annyira köztudott Japánban, hogy még egy ártatlan gyermekversbe is simán bekerülhetnek, amelyet a legtöbb japán gyerek kívülről fúj:

„Tan-tan tanuki heréi,

Szél sincs,

Mégis lengenek”

Mégis hogy kapcsolódik a szerencse a tanukikhoz?

A tanuki herezacskója segítségével pénz állhat a házhoz, legalábbis a legendák ezt mondják. A nyújtható bőrfelület és a szerencsehozás képessége a japán ötvösműhelyekben forrt össze. A mesterek aranyverésnél a rendkívül rugalmas tanuki-herezacskóbőrbe tették az aranyat, hogy minél vékonyabbra tudják azt lapítani. Hihetetlenül vékony aranylemezeket tudtak így létrehozni. A tanuki bőre és az arany így került egy kontextusba, később pedig a nyestkutya-bőrből elkezdtek pénztárcákat is készíteni, remélve, hogy megnyújtja majd azt is, ami belekerül.