Egy magyar kutató olyan virtuális környezetet fejlesztett a műszaki egyetemen, amiben testőröket és vagyonőröket lehet képezni valódi gyakorlófegyverekkel. A felhasználó gázpisztollyal lőhet virtuális céltáblákra, de a később akár túszdrámát is lehet szimulálni a rendszerrel. Az alkalmazás fejlesztését segítő titokzatos tanácsadók szerint Magyarországon egyedülálló a kezdeményezés.
Ötször három és fél méteres Windows néz velem farkasszemet, előtte vetítők, kamerák és egy pisztolyra szerelt furcsa kütyü. Hamarosan lőni fogok vele, és kiderül, hogy nem lenne belőlem jó kormányőr.
A BME Immerzív Interaktív Média és Virtuális Valóság Laboratóriumában vagyok, egy biztonsági kiképzőkörnyezetet jöttem kipróbálni. A labor ötletgazdája dr. Takács Barnabás, akinek a nevével már találkozhatott az olvasó: hírt adtunk az ő vezetésével készült, fóbiakezelésre kifejlesztett virtuális valóságról, illetve egy otthoni orvosdiagnosztikai rendszerről. Takács szerint az orvosi alkalmazások után logikus következő lépés volt a kiképzőrendszer: „A rehabilitáció és a fóbiakezelés folyamata hasonlít az oktatáshoz, mert egyfajta átképzésről van szó.”
A labor nevében szereplő immerzió ismert fogalom a virtuálisvalóság-kutatásban: a beleélést jelenti, azt az állapotot, amikor a felhasználó elmerül az őt körülvevő virtuális világban, és elszakad a valós környezetétől – például nem vesz tudomást a fején levő VR-sisakról, annyira leköti a sisakba vetített környezet.
Az immerzió a személy- és vagyonőri tréningeken különösen fontos, ez indította el Takácsot ebbe az irányba: „Ezt a rendszert felhasználva olyan képességeket lehet kifejleszteni valakiben biztonságos és megismételhető körülmények között, amiket a valós életben tud majd használni éles szituációban.”
Az immerzióhoz nyilván szükséges valamilyen interaktivitás, és Takács azzal kezdi a bemutatót, hogy mutat néhány ilyen egyszerűbb alkalmazást. Először egy hagyományos monitoron látunk egy kanalat, amit az egérkurzorral „simogatva” meg lehet hajlítani. Technikailag egy sima flashlejátszó kezeli a trükköt, a kép néhány területéhez olyan panelek vannak hozzárendelve, ahol nem az egyszerű klikkelést, hanem az egérgesztusokat figyeli egy programrutin, és ennek megfelelően változtatja a kép tartalmát. És könnyű belátni, hogy a gesztusvezérlés immerzívebb, mint a hagyományos klikkelés.
A következő példát Takács még mindig a monitoron mutatja, egy focipálya kapuja és egy labda jelenik meg a kijelzőn. Technikailag ez is flash, de a látottak mögött már egy teret és fizikai jellemzőket szimuláló program van. A számítógép előtt apró kamera figyel egy földön levő markert, Takács e fölött a marker fölött végez rúgó mozdulatot, mire a képernyőn levő labda elszáll a kapu felé, majd visszapattan a kapufáról. A Microsoft valami ilyesmivel próbálkozik majd a játékpiacon a Project Natallal, szóval nem olyan kísérleti irány ez, amire ne lenne kereslet.
A beleélés persze mélyebb, ha az ember nem egy kis monitort figyel, hanem a virtuális környezet a körülötte levő falakon jelenik meg. Ezt hozza létre a laborban felépített rendszer, aminek az eredménye a három falon pompázó, ötméteres Windows. A rendszer lelke egy pc. Nem csúcsgép, még a videokártya sem a legmodernebb benne (egyébként Mac is lehetne, Takácsék éppen most portolják át rá a rendszert).
A géphez négy vetítő kapcsolódik, kettő a szemközti falra, egy-egy a két oldalsóra vetíti a Windows megfelelő szeletét – mindezt úgy, hogy a felhasználó nem a vetítők elé, hanem közéjük kerül, tehát a júzer árnyéka nem látszik a falakon. A falakat figyeli továbbá négy, infravörös fényt figyelő kamera – hogy miért, azt rövidesen látni fogjuk. Mivel kifejezett cél volt, hogy megfizethető rendszer szülessen, Takács és kollégái otthoni használatra szánt kütyükből építkeztek, az egész rendszer bőven kijön egymillió forintból.
És a rendszer jelenlegi alkalmazásainak fontos kelléke a már említett pisztoly is, amit a Takács mögött a háttérben eddig hallgató urak mutatnak be nekem. D. úr és L. úr tanácsadóként vettek részt az alkalmazások fejlesztésében. Biztonságtechnikai szakértőnek mondják magukat, és csak kedvesen mosolyognak, amikor megpróbálom szűkíteni a kört, de megjegyzik, hogy nem szeretnének felismerhetően szerepelni a cikkben.
„Ne vedd az urakat, mert kirúgják őket, ha megjelenik az arcuk az Indexen” – mondom a videós kollégának. Mire L. úr annyit mond: „Vagy még rosszabb történik.” Na, döntse el a kedves olvasó, hogy az urak kémek, valamelyik különleges osztag tagjai, esetleg kormányőrök.
De maradjunk a pisztolynál, ami egy kiképzéseken használt félautomata gázfegyver. „A működési elve majdnem ugyanaz, mint a valós fegyvernek, csak szén-dioxid gázzal működik. Tíz milliméteres festékgolyókat lő ki, ezek eléggé tudnak fájni – mondja D. úr, miközben beteker egy szén-dioxid-patront a markolatba. – Egyébként minden tekintetben olyan, mint egy igazi fegyver, van visszarúgása, hangot is ad, és a patron miatt a súlya is olyan, mint az éles fegyveré.”
A patronban hetven-száz lövésre elegendő szén-dioxid van, de a lövedék ezúttal nem festékgolyó lesz, hanem lézer. A pisztoly alá szerelt kütyü infravörös fényt bocsát ki abban az irányban, amerre a pisztoly csöve mutat. A lézert egy lapka takarja el, amit lövéskor egy pillanatra fellibbent a pisztoly csövéből kilökődő gáz. Ekkor, mielőtt a lapka visszabillenne, egy pillanatra felvillan az infravörös fény a falon, ezt figyeli a rendszerhez kötött négy kamera, és a fénypötty pozíciójának megfelelően a rendszer a pöttyöket klikkelésként értelmezve létrehozza a virtuális környezetben a megfelelő változásokat.
A technikában rejlő lehetőségeket Takács először egy valós videófelvételen mutatja be. Megnyom pár gombot, mire eltűnik a falakról a Windows, és máris egy sztrádán suhanó autóban ülünk, előttünk, mellettünk több kocsi halad. Az alkalmazásban minden mozgó jármű klikkelhető, azaz valami történik, ha a lézerrel eltaláljuk őket.
„Ez például egy lehetséges szituáció a kiképzésben: ha egy védett személyt szállító konvoj valamelyik autója bemondja, hogy veszélyes jármű tűnt fel, minél előbb ki kell lőni” – magyarázza Takács, és lő is néhányat a lézeres gázpisztollyal. Amikor a vörös fény az előtte levő kocsit éri, felvillan a „hibás találat” felirat, amikor a mellette levőt, máris elégedettebb a gép.
A videó egy panorámakamerával felvett, azaz 360 fokos felvétel (ebből a rendszer egyelőre nem jeleníti meg mind a 360 fokot, hiszen ahhoz a negyedik falra is kellene vetíteni), technikailag egy nagy méretű, 3500 x 1750-es felbontású .avi fájl. Ennek a technológiának az egyszerűség az előnye, gyorsan, személyre szólóan lehet létrehozni új környezetet, csak fel kell venni a panorámakamerával. De Takácsék nemcsak ilyenben gondolkodnak: a nap attrakciója következik, egy, a videojátékok világaira emlékeztető 3D környezet, a Patrol, amit Takács két kollégájával, Szíjártó Gáborral és Gáspár Balázzsal fejlesztett.
A Patrolból egyelőre két tréningpályát tudnak mutatni, olyanok, mint egy pár évvel ezelőtti lövöldözős játék gyakorlópályái: nem a létező legszebb, de korrekt grafika, életszerű berendezés, kilőhető céltáblák. Csak ezekre a céltáblákra valódi fegyverrel lehet lőni, és két érzékelős járólapon tapodva még mozogni is lehet a környezetben. Kipróbálom, és először sírva fakadok, mert arra nem számítok, hogy a járólapokra lépve felvillan a falon a súlyom, de amikor lövéseimre visszarúg a fegyver, és eldől az egyik virtuális céltábla, érzem, hogy megbizserget az immerzió.
Egyedül a járólapok használata nehézkes, ha fordulni kell (ezt egy ötödik kamera vezérli, ami a járólapon elhelyezett markereket figyeli), de ezt betudhatjuk annak, hogy a rendszernek egy korai, nem optimálisan kalibrált állapotát látjuk – Takácsnak ugyanis megvan az a jó szokása, hogy mindig az Indexnek szól először, ha kitalál valami újat. Ezért is látunk még csak gyakorlópályákat, az aktív elemeket tartalmazó pálya majd a következő lépés lesz. Azon lehet majd jól kihasználni a videojátékos technológiát, és létrehozni olyan szituációkat, amiket panorámakamerával nem nagyon lehetne felvenni, például egy túszejtős helyzetet.
A rendszer majdani megrendelői egyelőre az a misztikus cég vagy szervezet, amit D. és L. urak képviselnek. Ők egy éve foglalkoznak szakértőként az általuk biztonságtechnikainak nevezett alkalmazásokkal. „Olyan világokat lehet így létrehozni, amik a hagyományos képzésen nem léteznek – mondja D. úr. – Például olyan tanpályákat, amik használják a 360 fokot. Nyugaton a virtuális valóság már többé-kevésbé bevett kiképzőmódszer, de nálunk eddig még nem jelent meg.”
„Olcsóbb, mint a hagyományos képzés – sorolja tovább az előnyöket L. úr. – Éles kiképzéshez lőszer kell, berendezett környezet kell, de vannak helyzetek, amiket nem lehet megrendezni, például egy zsúfolt városi környezet. Ezeket meg lehet teremteni egy ilyen virtuális rendszerrel, ami segíti a beleélést.”
A szakértők szerint az immerzió kifejezett cél a kiképzésen. „Az a cél, hogy az ember a saját fegyverét vagy azzal megegyező gyakorlófegyvert használjon olyan életszerű virtuális szituációban, ami a valóságban is előfordulhat” – mondja D. úr, aki szerint én rövid próbálkozásom alatt egy sor olyan hibát követtem el, amiket profik nem követnek el. Például szinte csak a szemközti falra lőttem, nem figyeltem az oldalsó falakon levő céltáblákat. A periférikus látás egyébként stresszhelyzetben amúgy is beszűkül, többek között erre is fel lehet készíteni a rendszerrel a leendő testőröket és vagyonőröket.
Mint D. és L úr mondja, a rendszer az alapképzéstől a legspeciálisabb egységek képzéséig felhasználható, persze megfelelően testre szabva. Lenne értelme például a pénzszállító autók sofőrjeit kiképezni az alkalmazással, ugyanis az utóbbi években több támadás ért ilyen autókat. Takács kevésbé specifikusan gondolkodik, és azt fejtegeti, mi mindenre lehet még jó a rendszer: „Egészében véve a termék maga a szolgáltatás, ami arra épül, hogy a rendszerrel képeznek valakit. A lövöldözésen túl készül most egy másik alkalmazás, amin üzletemberek tanulhatnak prezentációs technikákat panorámakamerával felvett, néha ellenséges, néha barátságos közönség előtt.”
Nyilván ilyen tervekkel a befektetők keresése is logikus lépés, de Takács erről még nem akar sokat elárulni. „A labor magántőkéből jött létre azért, hogy a technológia megjelenjen az egyetemen, és közelebb hozzuk a diákokhoz. Távolabbi cél, hogy a különböző biztonsági és egyéb cégek ebben értéket lássanak, és befektessenek. Bármiképp is legyen, a virtuális tréning az élet számos területén a jövő fontos részét képezi majd.”