A Battlefield Bad Company 2 nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy lenyomja minden idők egyik legnagyobb kasszasiker videojátékát, a Modern Warfare 2-t. Ez meglepő módon itt-ott sikerül is neki, bár a játék a nagy igyekezetben ránézésre tök ugyanolyan lett, mint a nagy vetélytárs.
Nem mondhatni, hogy a Battlefield-sorozat fejlesztői különösebben szabadjára engednék a kreativitásukat. Nyolc éve volt egy jó ötletük (csináljunk egy olyan háborús-lövöldözős játékot, amiben járművezetés is van), aztán ahhoz a két évvel ezelőtti, Bad Company alcímű epizódban hozzátettek annyit, hogy legyen a környezet rombolható, most pedig ennek a folytatását azzal fejelték meg, hogy hasonlítson az egész minél jobban a tavalyi év körülrajongott, díjnyertes, sokmilliós eladású sztárjátékára, a Modern Warfare 2-re (de annyira, hogy még a két dobozkép is egy kaptafára készült). Igaz, mit rugózzanak, ha ennyiből is összeraknak egy borzasztó látványos és élvezetes akciójátékot, amiből egy-két évente ha egy megjelenik.
A Battlefield nagy dobása a harci járművek bevezetése volt a sokszemélyes lövöldözős akciójátékok világába. Ez egyrészt olyan szórakoztató helyzetekhez vezetett, mint a tankkal lövöldözés menekülő gyalogos katonákra, másrészt minden addiginál erősebben kényszerítette rá a csürhe módban lövöldöző játékosokra a csapatmunkát, és az egyes szerepekre (a pilótától a felderítőig) való specializálódást. Cserébe az egyszemélyes játékmód, a sztori, meg minden hasonló erősen el lett hanyagolva, tulajdonképpen csak egy rövid oktatómód volt az online hadműveletekhez.
Na, ehhez jött most hozzá a Modern Warfare-es fazonigazítás. Modernkori környezet? Megvan. Kicsit rövid, lineáris, de annál intenzívebb egyszeményes mód? Megvan. Egzotikus helyszínek a sarkvidéktől a trópusi dzsungelekig? Megvan. Terroristás-tömegpusztítófegyveres sztori gonosz oroszokkal? Megvan. Csapattársnak néhány harcedzett katona, akik olyan kemények, hogy láncfűrésszel kell borotválkozniuk, és vicces beszólásokkal szórakoztatnak végig? Megvan. Változatos pályák, lélegzetelállító grafika, filmszerű játékélmény? Megvan, megvan és megvan.
Ehhez jön második számú bónusznak a rombolhatóság, amit egész komoly fizikai modellezés szolgál ki (és csak néha produkál a levegőben lógva maradt, furán álló romokat), és a járművekhez hasonlóan egyszerre szórakoztató, látványos, és stratégiailag is fontos. Elvégre a jó katona nem csupán a maga gyönyörködtetésére lövi apró darabokra az útjába akadó épületeket, hanem mert bármelyikben ott rejtőzhet az ellenség. Mindez elég ironikus felhangot ad a játékban elhangzó összes olyan mondatnak, amiben szerepel az a szó, hogy "fedezék".
Az összes ráncfelvarrással együtt az egyszemélyes játék továbbra is csak bemelegítés (igaz, roppant szórakoztató, és nyugdíjas tempóban 8-10 órás) a multiplayer mód elé. Persze ez már nem az a multiplayer, amire a daliás quake-es, vagy counter-strike-os időkből emlékezhetünk, a "felveszem a fegyvert és lövök" mottójú játékok óta végzetesen elbonyolódtak a dolgok ezen a fronton.
A már említett járművek (a jetskitől a helikopterekig és tankokig) mellett például vannak kasztok. A játékba lépésnél választhatunk, hogy sima rakétavetős katona (assault), járművek ellen specializált, bombatelepítgető utász (engineer), az elhullott társakat felélesztő és automata lövegeket telepítő harctéri orvos (medic), vagy mesterlövész szeretnénk lenni – ez aztán alapvetően meghatározza a feladatunkat és a játékstílusunkat is. És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, fejlődni és szintet lépni is tudunk, mint egy szerepjátékban, az új szinteken pedig új fegyvereket, felszereléseket kapunk, és hatékonyabban tudjuk a spéci tulajdonságainkat használni.
A Bad Company 2 zsenialitása abban rejlik, hogy folyamatosan iszonyú káosz tombol a harcmezőn (mondjuk ez egy rendes csatatértől el is várható), és rendszerint az nyer, aki mégis képes higgadtan és ésszel játszani. Ezt olyan okos apróságok segítik, mint hogy a Q gombbal a célkeresztbe kapott ellenséget megjelölhetjük, és az megjelenik a csapattársaink minitérképén. A hangulat megteremtésében sokat segít, hogy minden rendszeresen felrobban, összedől és kigyullad körülöttünk, izzad a grafikus processzor, és rémisztően élethűek a hanghatások is (illetve hát sosem voltam még háborúban, így az élethűséget jobb híján a háborús filmekhez képest kell érteni).
A sima reto-deathmatch (az nyer, aki több ellenfelet lő le) mellett két bonyolultabb játémódot kapunk. A Rush-ban támadó és védekező csapat van, kétszer két stratégiai pont elfoglalása, illetve megtartása a cél - a második kettő, illetve a csatatérnek az a fele, ahol ezek vannak, csak az első kettő elesése után nyílik meg. A Conquestben pedig három kontrollpontot kell az ellenőrzésünk alatt tartani (amíg a miénk, termeli nekünk a pontokat), ami dinamikusan változó, hullámzó frontvonalakat jelent, ahol a felderítés és az ellenség megtévesztése legalább olyan fontos, mint hogy kinek mekkora a puskája és mennyire tud vele célozni.
A háborúba egyszerre legfejlebb 32-en csatlakozhatnak – már ha éppen olyan kedve van a szervernek, a technikai háttér ugyanis mostanság a legnagyobb baja a játéknak. A szerverkereső gyötrelmesen lassú, a barátlista hol egyáltalán nem működik, hol fals adatokat ad, a legrosszabb pedig, hogy kínosan gyakran dob le a szerver (és ilyenkor nemcsak újra kell kezdeni a szenvedést a csatlakozással, de félbeszakadt meccsen addig összehozott pontjaink nullázódnak, ami külön bosszúság).
A technikai részletekhez hozzátartozik még a tény, hogy – ahogyan a képekből is sejthető – erős vas kell a játék alá, még jó darabig nem a Bad Company 2 lesz az irodai feszültséglevezető lövöldőzések játéka, az biztos. Ha a Modern Warfare 2-t életre tudtuk lehelni a pécénken, fog ez is menni, azonos beállítások mellett talán kicsit jobban is.
Ha viszont egyszer bejutottunk, a harc egyszerre nagyon kaotikus, nagyon intenzív, változatos és szórakoztató. Kevés jobb mókát tudok elképzelni online akciójátékban, mint hogy egy quad nyergében padlógázzal belehajtok az ellenfél bázisába, magam elé hajítok pár füstgránátot, majd Rambo módjára egy szál késsel gyűjtöm be a skalpokat a vaksin pislogó védőktől. Ennek talán csak az ér a nyomába, ha a hasonlóval próbálkozó ellenfélre várva kitapétázom az utat aknákkal, és elégedetten szemlélem a tűzijátékot, amikor odaér a gyanútlan támadó.
A n00b a gémerszlengben olyan játékost jelent, aki tapasztalatlan, ügyetlen, nagyon nincs képben, hogy mit is kéne csinálni, viszont elsöprően lelkes. A Bad Company 2-nél Roodie barátunk vállalta a hálátlan feladatot, hogy teljesen fogalmatlanul kimerészkedjen a harcmezőre:
"Természetesen még csak egy screenshotot sem láttam róla korábbról, nemhogy játékmenet-videót, vagy leírást. Az Assault classt választottam, elvégre a "megyek és lövök mindent ami mozog, még ha el sem találom" taktika lelkes híve vagyok. Volt valami szöveg objektívákról is, de egy igazi csapatjátékost az ilyen lényegtelen részletek nem izgatnak - majd kinézek valami csapattársat és követem.
Na, ez ott borult, hogy a játékba lépéskor egyedül álltam egy épület mellett, körülöttem pár hulla. Első pillantásra feltűnt egy oda nem illő dolog - egy tank, ami éppen felém fordult, tőlem úgy megközelítőleg 5 méterre. Aztán lőtt egyet. Hamar jött a respawn, újraéledtem. Másodjára jobb helyen indultam, láttam is pár csapattársat. Itt már derengett valami, hogy az egyik csapatnak foglalnia kell, a másiknak védeni. Mivel a többiek egy helyben álltak és várakoztak, tévedhetetlen logikám megsúgta: védekezünk. Már csak egy dolgot kellett megtudnom: mit védünk? Aztán megláttam valami jelölő izét amíg forgolódtam. Hoppá, azt kell védeni? Elindultam felé. Anyád, lőnek! Honnét? Ki? Nyomás, gyerünk, hol a futás gomb, CTRL? Nem, arra leguggolt. X? Nem! Shift... á, már mindegy. Szerencsére hamar jött a respawn.
Két társammal megindultunk előre. Nagy igyekezetemben átváltottam pisztolyra, de végül sikerült lecserélnem valami lőszeresdobozra. Odaértünk egy alacsony falhoz, a két társam leguggolt. Most miért? Áááá, LŐNEK, melyik volt a guggolás, Shift, nem a Cont... mindegy. A respawn gyorsan megvolt. Na most aztán mindent bedobtam! Óvatosan settenkedtem, futottam, guggoltam. Aztán az egyik saroknál jött szembe egy alak. Nézem mit csinál, miért jön hátrafelé, amikor az ellenség amarra van. EZ LŐ! Hát hol a piros névfelirat? Ja hogy az az ellen, akin NINCS felirat?! Csodával határos módon megmenekültem, és visszahátráltam a sarok mögé. Újratöltés, majd kiugrottam a sarok mögül, totálisan meglepve az előbbi ellenfelemet. Igaz, a három társa, aki közben odaért, egyáltalán nem lepődött meg, és fél tizedmásodperc alatt lelőttek, felrobbantottak, az egyik még meg is késelt. Három másodperc volt a respawn.
Bosszút forraltam! Már tudtam merre vannak. Óvatosan közelebb osontam, és türelmesen vártam, amíg egyikük egyedül maradt. Odalopakodtam, majd rávetettem magam, és a teljes tárat kilőttem rá. Csak úgy porzott a talaj mellette és előtte, és pattogtak a golyók körülötte a falról! Eltalálni alig sikerült, de nem is olyan könnyű ám azt három méterről. Odajött és megkéselt. Hamar respawnoltam. És ekkor jött az üzenet, hogy nyertünk. FUCK YEAH, mekkora király vagyok, kezdek ráérezni! Szerepcsere, irány támadni!
A támadás az első öt perchez képest már simán ment. Bár képes voltam ugyanannak a mesterlövésznek a lővonalába egymás után 11-szer bemászni, valamint a helikopter gépágyújával egyszer sem eltalálni egy futó ellenséget, aztán egy tank rám szakította a házat. Meg egyszer leestem magasról és meghaltam. És futás közben eldobtam a gránátot, de utolértem és meghaltam. De ettől eltekintve jól ment. Pár meccs, és simán meglesz a rank 1."