Aki a címben szereplő "shock" alapján a kilencvenes évek legjobb akció-kalandjaira, a System Shock első és második részére asszociál, jól teszi. A készítők, a 2K Games egyik fejlesztőcsapatának tagjai ugyanis korábban Irrational Games néven futottak, ezt a bagázst pedig a két System Shockot készítő Looking Games korábbi munkatársai alapították. A játékiparban megszokott cégváltások és az ezzel gyakran együtt járó kisebb-nagyobb balhék viszont nem látszanak meg a Bioshockon: a játék egyértelműen a System Shock széria szellemi örököse annak minden erényével, mindenekelőtt a remek környezettel.

Mélységeiben kidolgozott

Ahogy a fejlesztőktől megszokhattuk, ez a környezet nagyon eltér a kliséktől, illetve újszerűen keveri azokat. A cselekmény színhelye Rapture, a víz alatti város, aminek a története felér egy kisebb regénnyel, és érdemes kicsit elmerülni (haha) benne. A várost 1946-ban, valahol az Atlanti-óceán mélyén építette egy Andrew Ryan nevű őrült, aki nem tudta elfogadni a Földön uralkodó egyik világrendet sem, inkább több ezer követőjével gründolt egy saját utópiát, ahol genetikai kutatásokat folytatott, hogy megalkossa a jövő emberét és emellett bőszen hirdetett mindenféle individualista tanokat. Rapture-t az ötvenes években már több ezren lakták, és a ryani eszmék követésének köszönhetően jelentős szociális szakadékok tátongtak a víz alatti civilizációban.

A társadalmi különbségek csak nőttek, amikor a város tudósai áttörést értek el és tengeri puhatestűek őssejtjeiből kivonták az ádám fantázianevű anyagot. Ebből a vegyületből többféle szert, úgynevezett plazmidot készítettek, amelyek különböző mértékben változtatták meg az embereket: volt kopaszságot gyógyító plazmid, olyan szer, amely telekinézissel ruházta fel a használóját, de mindegyik valamilyen emberfeletti tulajdonságot adott. Rapture individualista lakói a plazmidoknak köszönhetően jólétben és boldogságban éltek, az ádám begyűjtésére pedig egészséges kislányokat genetikailag átalakítva és klónozva létrehoztak egy kommandót, aminek a szűk üregekben elbújó puhatestűek felkeresése és az ádám begyűjtése volt a dolga.

Az aranykor rövid ideig tartott: Ryan és nem kevésbé tébolyult ellenlábasai az évtized végén polgárháborút robbantottak ki, ami egyre jobban elfajult. A kislányok védelmére gólemszerű kiborgokat teremtettek, magukat a kislányokat pedig hipnózissal átprogramozták, és ők onnantól kezdve a háború hulláiból gyűjtötték be az ádámot. A háború végül a város normális lakóit mind egy szálig kiirtotta, csak a többieket lemészároló súlyos pszichiátriai esetek maradtak meg, és mivel a város amortizációjával senki nem törődött, Rapture-be egyre több helyen tört be a víz. Ebbe a megrokkant disztópiába csöppen bele főhősünk, aki egy repülőgép-baleset egyetlen túlélőjeként kerül a városba.

Elegáns pusztulás

Mint a fentiek sejtetik, ez a lövöldözős játék kifejezetten felnőtteknek készült (az európai játékértékelő rendszerben, a PEGI-ben nem véletlenül kapott tizennyolcas karikát). Ez azoknak a játéka, akiket egy lassú horrorfilm is le tud kötni, és akik az fps-ekben néha megállnak egy-egy jól sikerült szobában, hogy megcsodálják a virtuális díszletet. A Bioshock ugyanis annak ellenére, hogy talán a legnyomasztóbb és legbetegebb játék, amit merevlemez a hátán hordott, gyönyörű.

Rapture építészére egyértelműen az art deco hatott, az elegáns ívű, lendületes formák még pusztulásában is pazar külsőt kölcsönöznek a víz alatti őrültekházának. Ráadásul a lassan kibomló, a főhős múltjával kapcsolatos titkokat is megfejtő cselekmény összerakásában a háttér kellékei – plazmidokat hirdető poszterek, Ryan személyi kultuszának nyomai, elvesztett naplóbejegyzések – is fontos szerepet kapnak. Tulajdonképpen az is príma játékélmény lenne, ha csak be kellene járni a néptelen várost, mint egy eltévedt turista.

Rapture azonban nem néptelen. Ryan még mindig él, akárcsak néhány száz elfajzott, agresszív lakó. A város hellyel-közzel aktív biztonsági rendszere is elég gondot fog okozni, és ne feledkezzünk meg a kislányokról sem, akik nehézbúvárszerű, otromba testőreik kíséretében még mindig gyűjtögetik az ádámot. E díszes társaság ellen a lőfegyvereken kívül plazmidokkal vehetjük fel a harcot, a plazmidokhoz pedig ádám kell, amit a kislányoktól szerezhetünk meg. A játék ezen a ponton érdekes morális dilemmát vet fel, ugyanis kétféle módon nyerhetjük ki a szert a lányokból: vagy sok ádámot kapunk és a gyerek meghal, vagy a kislány életben marad (sőt, kigyógyul a rengeteg ádám okozta pszichózisból), de kevesebb szert kapunk, és így a túlélési esélyeink is rosszabbak lesznek. Szóval: kislányokat gyilkolni bűn? Vagy inkább: gyilkos kiborgokkal császkáló, kislányszerű mutánsokat gyilkolni a túlélés érdekében bűn? A program egyébként kétféle befejezést tartogat attól függően, hogy a játékos mit kezd ezzel a dilemmával.

Az ölés szabadsága

A díszletek mögötti játékmechanizmus is példás, a lövöldözős marhaságok egyik kritikus pontját, a fegyvereket is remekül oldották meg a készítők. A puskákhoz és pisztolyokhoz többféle töltényt is gyűjthetünk, a jobb híján kémiaivegyület-vetőnek nevezhető szerkezettel például lőhetünk napalmot (mezei lángszóró üzemmód), elektromosságot vezető gélt (ez főleg a biztonsági kamerák és őrrobotok ellen hasznos) és folyékony nitrogént (ezzel néhány pillanatra megfagyaszthatjuk ellenfelünket, hogy aztán egyetlen jól irányzott franciakulcs-ütéssel zúzzuk darabokra).

A plazmidok (gyakorlatilag a fantasy varázslatok helyi megfelelői) között is találunk ötletes megoldásokat, a telekinézissel elérhetetlennek tűnő tárgyakat ránthatunk magunkhoz, de akad olyan plazmid is, amivel egymásnak ugraszthatjuk ellenfeleinket vagy magunk mellé rendelhetjük egy kislány kiborg-testőrét. És ha még ez sem lenne elég, a biztonsági rendszer kütyüjeit és a lőszereket árusító automatákat is meghekkelhetjük – ez a játékban egy logikai minijátékként jelenik meg. Mindez elég nagy mozgásteret ad, többféle módon is végig lehet játszani a programot. Csak egy apró kifogás merülhet fel ezen a téren: korábbi interjúikban a készítők ígértek szerepjáték-elemeket is (például fejleszthető alaptulajdonságokat a főhősnek), és ezek valahogy kimaradtak – de így is irgalmatlanul sok meló van a játékban.

Sikert zsigerre halmoz

A munkához a hangmérnökök is hozzátették a magukét, és az obligát zsigerfröccsenéseken túl igen komor effekteket produkáltak. Félelmetes, ahogy Rapture eresztékei meg-megnyikordulnak a víz nyomása alatt, vagy ahogy a helyiek magukban beszélnek. De még az is ijesztő tud lenni, amikor megszólal a rapture-i közrádió, és játszani kezd valamilyen békebeli dalt (többek között Bing Crosby, Billie Holiday, Django Reinhardt és Noel Coward szerzeményeit licencelték a játékhoz). Ezek az elemek és a szándékoltan kontrasztos fényviszonyok kicsit horrorba fordítják az amúgy sokszor Orwell és Ayn Rand műveire emlékeztető környezetet, és olyan hangulattal látják el a Bioshockot, amilyet játékban még nem tapasztalhattunk. Kell a francnak az online deathmatch, amikor ilyen helyeken lehet kalandozni.

A különleges koncepció szépen le is vette a lábukról mind az Xbox 360-, mind a pc-tulajdonosokat (utóbbiaknak nem árt, ha van egy bika videokártya és másfél giga RAM a masinájukban). A Bioshock már tavaly a show játéka lett a 2006-os legnagyobb játékexpón, az E3-on, a legnevesebb szaklapok pedig az egekig magasztalták. A játékkritikákat összesítő Game Rankings portálon 95,3 százalékos átlagával a legjobb idei program, az egyetlen, amelyik megelőzi a nemrég megjelent, eladásait tekintve rekorder Halo 3-at. Az első értékelések után a kiadó Take Two Interactive részvényeinek árfolyama 20 százalékkal nőtt, a játék eladott példányszáma pedig azóta már bőven meghaladta a másfélmilliót. A program legutóbbi elismerése a brit filmakadémia legjobb játéknak járó díja, amit kedden kapott meg.

Én is csak hozzátenni tudok a hype-hoz: a Bioshock vitán felül az év legeredetibb játéka, minden fps-rajongó számára kötelező, bár a majdani gyerekem kezébe nem adnám. És azoknak, akik a kislányokért aggódnának: mindet életben hagytam.