Régi mantrája a játékiparnak, hogy az alkalmi játékosokban nagy pénz van, és a hardcore rétegtől nyitni kell a nem napi, hanem csak heti, sőt havi rendszerességgel játszók felé. A Nintendo Wii konzolja ugyebár éppen erre épített, és hardverfronton ez be is jött neki: többet adtak el belőle, mint akár Xbox 360-ból, akár PlayStation 3-ból (a szoftverek terén már nem ilyen rózsás a kép, az egy konzolra eladott játékok száma éppen a Wii-nél a legalacsonyabb). A piacot idén több bulijáték árasztotta el, mint korábban bármikor, három jelentősebb név a karácsonyi szezonra is jutott. Az Index kíméletlen, garantáltan nem hardcore tesztcsoportja egy fárasztó munkanap után, talán túl józanon vetette rá magát a programokra.

Bénácska házimozi

Először a You're in the Moviest próbáltuk ki, amiben színészi ambícióikat élhetik ki a játékosok. A program lelke egy webkamera, ez veszi az egy-négy játékost, és rögtön fel is fedi a játék első hibáját. A kütyü ugyanis eléggé tökéletlen, mert bár a hátteret külön felveszi, sokszor nem tudja megkülönbözteti tőle a benne mozgó embereket. Ráadásul a sziluettek, amelyek alapján behatárolja az embereket, nem kalibrálhatók, így az olyan nemeuklideszi arányokkal rendelkező emberek, mint SzabóZ kolléga vagy jómagam, vagy kilógnak a kontúrokból, vagy nem töltik ki eléggé. A végeredmény túlságosan slendrián kamerakezelés, ami hol félig sem veszi a játékosokat, hol túl kicsi részt takar ki a háttérből. Lehet, hogy ennek technológiai okai vannak, de ez nem kell, hogy érdekeleje a júzert. Ha elég érett a technológia, tessék rendesen megírni azt a szoftvert, ha nem elég érett, akkor meg nem kell még ilyen játékot kiadni.

A You're in the Movies alapötlete egyébként nem rossz: a játékosok minijátékokat oldanak meg a kamera előtt, például darazsakat hessegetnek el, vagy helyben futva elszaladnak egy képzeletbeli bika elől. Aztán akadnak egyszerű rendezői utasítások is, például ijedt arcot kell vágni vagy repülést imitálni. A sok majomkodás végén a program bemásolja a mozdulatainkat egy filmbe (bár valójában inkább csak trailernek lehet nevezni), és kiderül, hogy amikor darazsakat hessegettünk, valójában szörnyeket pofoztunk cipóvá.

A játékot azonban kicsit megöli, hogy a feladatok túlságosan monotonok, és kevés van belőlük. Hiába van 30 forgatókönyv a játékban, ha már a másodiknál elkezdődnek ismétlődni a minijátékok. Tesztelőink többsége így hosszú távon unalmasnak találta a programot: SzabóZ egyszerhasználatosnak nevezte, de Gyulán is látszott, hogy nem ettől a játéktól lett mozifanatikus. "Lehet, hogy szórakoztató, de körülbelül 12 éves korig" – összegezte Bori a tapasztalatokat. Szóval vagy a gyereküknek vegyenek ilyet, vagy igyák magukat egy óvódás értelmi szintjére. A You're in the Movies egyébként a kamera miatt az átlagosnál drágább játék. Külföldön 70 dollárért vesztegetik, és egy ilyen programért itthon szívbaj nélkül el tudnak kérni 20 ezer forintot (más partijátékoknál már volt erre példa), de ez megállt 15-16 ezernél.

Dekasztár

Következő áldozatunk a Lips című karaokejáték volt, ami a Microsoft válasza a Sony hasonló műfajban hasító sikerszériájára, a Singstarra. Egy ilyen játéktól elsősorban a jó dallista várható el, a Lips pedig ezt hozza. A játék dalai között mindenki találhat kedvére valót, mert Ramonestól Beyoncéig, Johnny Cashtől Avril Lavigne-ig mindenféle stílus és több évtized zenetermése képviselteti magát, kicsit zavaró is ez az eklektika (a Singstar már ráállt a stílusonkénti kiegészítőkre). A hardver viszont alázza a nagy riválist: a Lips drótnélküli, világító, mozgásérzékelős mikrofonja egy ilyen játékhoz tökéletes, a későbbi folytatásokhoz remek alap.

A Lips persze megpróbált rálicitálni a Singstarra, de ez a próbálkozás felemásan sikerül. Az egyik nagy dobás a páros karaoke lenne, amiben énekelve játszhatunk minijátékokat (például vízzel tölthetünk meg egy poharat, amivel egy bomba égő kanócát locsolgathatjuk, megelőzve a robbanást), de ezeknek a grafikája botrányosan rossz. A másik nagy vakítás, amivel a játékot hirdetik, hogy bármilyen saját számra lehet énekelni. Ez annyiban igaz, hogy zenefájljainkat szépen felismeri a játék, de nem lehet ezekhez dalszöveget rendelni, az meg ugye nem karaoke, ha együtt éneklünk az mp3-mal. "Nem győzött meg arról, hogy több lenne egy átlagos karaoke játéknál" – mondta meg a tutit Bandesz, aki nem hagyja, hogy a fogyasztói reklámok irányítsák az életét.

Egyébként is kicsit döcög a Lips játékrendszere, nincsenek benne például nehézségi szintek, nem lehet teljesen kikapcsolni a daloknál az eredeti énekhangot, és nem jeleskedik az online játékmódok terén. "Olyan a Singstarhoz képest, mint egy pc-s játék egy playstationöshöz képest" – fogalmazott Blumi, aki régi Singstar-rajongó (és ezek szerint PlayStation-rajongó is). Sorozatindítónak viszont egész tűrhető a Lips, ráadásul két mikrofonjával együtt is valamivel olcsóbb, mint a You're in the Movies (13-14 ezer forint), és sokkal kevesebbet kell inni hozzá.

Slágerek az elfekvőből

Utolsónak a Guitar Hero negyedik részét, a Guitar Hero World Tourt próbáltuk ki, ami a legsikeresebb partijátékok, a gitár- és rockbanda-szimulátorok legújabb képviselője. Ebben a műfajban kezdetben volt ugye a Guitar Hero egy szál gitárral, aztán a Guitar Hero II fejlesztői átpártoltak az Electronic Artshoz és elkészítették a Rock Bandet, amiben már dob és mikrofon is volt. A Guitar Hero World Tour most érte utol a rivális sorozatot, ugyanis ez az első olyan rész, amiben dobolhatunk és énekelhetünk is. És míg a Rock Bandet (és az azóta már megjelent második részét) hivatalosan nem forgalmazzák itthon, addig a negyedik Guitar Herót igen. A teljes élményért (szoftver + gitárkontroller + dobkontroller + mikrofon) több mint ötvenezer forintot kell fizetni, tehát nem olcsó a műanyag garázszenekar felszerelése, de a játékot és a kontrollereket külön is meg lehet venni, szóval egy szólókarrier lényegesen kevesebb pénzből kijön (és a játék együttműködik a korábbi játékok kontrollereivel, még a Rock Bandével is).

A World Tour kontrollerei az eddigi legjobbak: a drótnélküli dob strapabíró, gumis felülete kellően halk (a Rock Band dobjával túl sok mellékzörej járt), a gitár pedig ötvözi a két sorozat gitárjainak legjobb tulajdonságait: lehet külön gombokkal szólózni, szétszerelve kis helyen elfér, jól néz ki, és végre nem spórolták ki az anyagot a szíjából (a korábbi szíjakat nem felnőttekre méretezték). Az usb-s mikrofon ugyan nem ér a Lips kütyüjének a nyomába, de ezzel könnyen megbékéltünk.

Fura módon éppen mire hardverileg csúcsra ért a sorozat, a tartalom indult hanyatlásnak. A korábbi részekben és a Rock Bandekben már ellőttek sok nagy slágert, és talán ezért, de a játék dallistája nem túl erős: sok a másodvonalbeli dal, híres bandák nem olyan híres számai sorakoznak egymás alatt. Ez azonban csak annyit jelent, hogy kicsit többet kell szokni az amúgy remek dalokat. A továbbra is "akkor pengess vagy dobolj, amikor a színes bigyók ütemre érkeznek a képernyő aljára" receptre építő játékrendszert pedig a negyedik résznél már nem nagyon tudták elhibázni a készítők. A grafikába és a menürendszer nehézkességébe lehetne talán belekötni, illetve a nagy újdonságnak számító zeneszerkesztő részbe. Ez utóbbi ugyanis olyan körülményes és annyi munkát igényel vele egy rövidebb szám (csak dob és gitár, dal nem) összehegesztése is, hogy csak a legkitartóbb őrültek fognak örömet találni benne. Én nem bizonyultam kitartó őrültnek, és korábbi rajongásomból kiindulva ez intő jel lehet a készítőknek.