I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár
A magyar nyelv nagyszótára 1. Segédletek.
MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2006.
(Bevezetők – Tájékoztató a szótár szerkesztési elveiről, szerkezetéről és használatáról – Forrás- és névjegyzékek – Ragozási táblázatok – Rövidítések, lexikai minősítések, szaknyelvi jelölések)
A magyar nyelv nagyszótára 2.
A–azsúroz.
Főszerk.: Ittzés Nóra.
MTA Nyelvtudományi Intézet,
Budapest, 2006.
Index: Legelőször azt írtam föl magamnak, hogy a szótár a szavak tára. Két kérdésem van ezzel kapcsolatban: mi az, hogy szó, meg...
Ittzés Nóra: Mi az, hogy tár [nevet].
Talán világos: az érdekelne, hogy egy lexikográfusnak mi az, hogy szó. A tárból meg az, hogy milyen szótárak vannak.
Hogy mi a szó, meglehetősen nehéz kérdés. Megközelíthetjük grammatikai oldalról, szemantikai oldalról, pragmatikai oldalról vagy a szöveg felől is; a szótárírónak inkább azt a kifejezést kell használnia, hogy lexéma. Lexémának, úgynevezett szótári szónak a nyelvnek azokat a legkisebb, önállóan is használt egységeit tekintjük, amelyek jelentése vagy a használata valamilyen módon már társadalmi érvényűvé vált.
A lexéma tehát nem azonos a beszédben, a mondatban használt szóalakkal, hanem az egyes szóelőfordulásokból elvont nyelvi egység. Nem tekintjük szótárazásra érett lexémának azokat az egységeket, amelyek teljesen alkalmilag, egyedileg használódnak, vagyis nincs mögöttük egyfajta társadalmi konszenzus, amely abban a jelentésben, abban a használatban elfogadja őket.
A lexéma nem feltétlenül azonos egyetlen szóval, lexémának tekinthetjük az olyan szó értékű egységeket, több – rendszerint két, esetleg három – szóból álló szókapcsolatokat is, amelyek nem mondat értékűek, de együtt nyertek el valamilyen sajátos használatot, jelentést, funkciót. Mi úgy mondjuk, hogy értelmezett szókapcsolatok. Idiómáknak, frazémáknak, állandósult szókapcsolatoknak is nevezhetjük őket. Ezek is olyan elemei a nyelvnek, amelyeket a szótáríró úgy egyben értelmez, egységként szótározásra méltónak tekint.
Természetesen vannak olyan szótárak, amelyek a mondatértékű állandósult szókapcsolatokat – szólásokat, szóláshasonlatokat, közmondásokat – is feldolgozzák. A Nagyszótár a lexémák – a szavak, illetve az értelmezett szókapcsolatok – feldolgozására törekszik.
Azért belekerült az első kötetbe az Elekfi-féle nagy ragozási szótár, és a ragokat talán nem tekinthetjük lexémáknak. Vagy ott vannak az önállóan nem használatos elő- és utótagok is, meg az igekötők is.
A különböző nyelvtanok mást és mást tekintenek szónak. A hagyományosabb leíró nyelvészet és – mondjuk – a strukturális nyelvtan ebben eltérhet. Van, aki álszóról, félszóról, egyéb kategóriákról beszél. Mi ezeket azért szótározásra méltó elemeknek tekintjük, hiszen megvan a maguk funkciója, jelentése. Egy sereg szó jelentése nem olyan módon ragadható meg, mint a fogalomszók – a főnevek, az igék vagy a melléknevek – jelentése.
A grammatikai szófajok – kötőszavak, névutók, névelők – jelentését másképp kell megközelíteni. Ezek az egységek vagy önállóan használatosak, vagy nagyon jellemző módon és mindig ugyanabban a funkcióban, ugyanabban a jelentésben – tehát grammatikai, morfológiai, illetve szemantikai szempontból is azonos módon – kapcsolódhatnak össze más elemekkel.
Az önállóan nem használt utótagoknál még abban is vita lehet a különböző nyelvtanok között, hogy szavak vagy szószerű elemek-e – tehát tényleg utótagok, és összetett szóról beszélhetünk –, vagy csak képzőnek tekinthetők. Vagy esetleg – még az is előfordulhat – ragnak. Ezek mögött azért általában szói eredet van – persze a magyar nyelvben a ragok jelentős része mögött is eredetileg önálló szó áll.
És akkor a másik fele, amivé összeáll egy ilyen gyűjtemény?
Mi az, hogy szótár? Miben áll a tár-ság? Ez manapság izgalmas kérdés, mert nagyon sok olyan mű jelenik meg, amelyet szótárnak mondanak, de valójában szólistáról, szójegyzékről, szógyűjteményről van pusztán szó. Az igazi szótárak az általuk kiválasztott anyagról, szókészleti egységről vagy részről – hiszen semmilyen szótárba nem tud belekerülni a teljes szókészlet, minden szótár szükségszerűen válogat, nem is feladata a szótárnak, hogy minden szóról leírást adjon – mindenképpen strukturált, rendszerezett ismeretet adnak.
A jó szótár tulajdonképpen a nyelv leírásának egy sajátos eszköze. Megmondja azt is, hogy milyen információkat képes ezekről a szókészleti egységekről adni. Elsősorban természetesen a lexémák jelentését mutatja meg. Pontosabban a jelentésstruktúráját, hiszen a szavak döntő többségének több jelentése van, és ezek nem véletlenszerű halmazba állnak össze, hanem valamilyen módon fejlődtek egymásból, és összefüggésben vannak egymással.
A jó szótár bizonyos grammatikai információkat is képes adni. Elsősorban a szófajt kell megemlíteni, ami a grammatikai jelentésnek egy nagyon fontos eleme, hiszen az, hogy milyen jelentése lehet, milyen funkcióban, mondatbeli szerepben használhatunk egy szót, arról nagyon sok mindent elárul, hogy milyen szófajba tartozik.
És mitől nagyszótár a Nagyszótár, azonkívül, hogy nagy szótár?
A nagyszótár egy értelmező szótári műfaj. Hagyományosan a betűrendhez igazodik – a legtöbb szótár ehhez igazodik, ez nagyon klasszikus szempont –, és ezen belül is alkalmaz egyfajta struktúrát, talán gazdagabbat is, mint más értelmező szótárak.
A mi szótárunk azzal, hogy minden feldolgozott jelentést, értelmezett egységet példamondatokkal illusztrál, adatol, nagyon sok mindent el tud árulni a lexéma használatáról, más szavakkal való jellemző együttállásáról is, tehát nagyon gazdag információanyagot ad.
Talán a címszavak számát tekintve nem olyan nagyon nagy a Nagyszótár, bár más magyar értelmező szótárak – a Magyar értelmező kéziszótár és a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára – címszószáma jóval kisebb, de azért léteznek olyan szótárak, mondjuk, az Erdélyi magyar szótörténeti tár, amelyekben több címszó van, de ezeknek a szótáraknak a szerepe és a feldolgozási mélysége nem olyan, mint a Nagyszótáré. A Nagyszótár attól nagyszótár, ahogyan feldolgozza az egyes szavak jelentéseit.
Fotók: Barakonyi Szabolcs
Ehhez a gazdagsághoz, feldolgozási mélységhez hozzá tartozik a Nagyszótár utalózási rendszere is. Például az összetett szavak lineáris elrendezése nem szükségszerű velejárója egy szótárnak, illetve még ebben az esetben is nagyon érdekes, hogy melyek azok az egyszerű szavak, amelyek összetételi formában is megtalálhatók a szótárban.
Ráadásul a hagyományosan használt úgynevezett önálló szócikkek és utaló szócikkek mellett bevezettünk egy új szócikktípust is. Ezek az úgynevezett bokrosított szócikkek, amelyek nálunk nem tipográfiai szempontok alapján szerveződnek, mint, mondjuk, az Értelmező kéziszótárban, ahol csak a tipográfiai elrendezés bokrosított.
Ebben a szócikktípusban azokat az összetett szavakat dolgozzuk fel, amelyek elemei nagyon sztereotip módon kapcsolódnak össze, és könnyedén megérthető az előtagot és az utótagot alkotó szó jelentéséből az összetétel jelentése is, tehát az összetétellé válás nem hozott létre olyan jelentésmódosulást, ami miatt önálló értelmezésre szorulna a szó. Adatoljuk őket, értelmezzük vagy az előtagot, vagy az utótagot, attól függően, hova soroltuk az összetételt, de az összetétel maga nem kap önálló jelentésstruktúrát. Ezzel mentjük kicsit a menthetőt is, hiszen szerettünk volna azért mennyiségileg is nagyobb szótárt csinálni.
Hogyan mondja meg egy szótárkészítő, amikor számba veszi egy szónak a jelentéseit, hogy ez itt már egy másik jelentés?
Ez az egyik legnehezebb és legizgalmasabb része a szótárkészítésnek. A lexémák jelentése mindig egy kicsit elvont. A „társadalmilag elfogadott jelentés” azt jelenti, hogy az a jelentés a nyelvet használó sok-sok ember tudatában közös jegyekkel rendelkezik. A lexikográfusnak az a feladata, hogy megállapítsa, részben a saját nyelvi kompetenciája alapján, ezeket a közös jegyeket.
Mi korpusszal dolgozunk, tehát rendelkezésünkre áll egy szöveggyűjtemény, és abban az adott szónak – optimális esetben – sok-sok előfordulása, ezekből a kontextusrészletekből kirajzolódik, hogy jellemzően mikor és hogyan fordul elő ez a szó. Ez részben tapasztalat, ismeretanyag, felkészültség kérdése is, és nagyon gondos, elemző munkát feltételez. Nagyon sok adatot kell ahhoz átnéznie az embernek, hogy valamelyest biztonsággal mondhassa, hogy itt már egy új jelentéssel van dolga.
Tehát, ha egyszer fölbukkan egy valamiféle értelemben használt szó, mondjuk, egy írónál, egy valamiben...
Az valószínűleg nem elég. Ha kevés az adat, az kérdésessé teszi, hogy valóban lexikalizálódott szóról vagy jelentésről van-e szó. A régiségbe visszanyúlva persze a kevés adat is értékes lehet. Régi szavaknál sok olyan jelentéssel találkozunk, amelyre a mi időhatáraink között néhány adat van csak, de korhatáron kívül visszamenve, tehát az 1772 előtti irodalomban találunk szép számban adatot. Vagyis a mi időintervallumunkban azért kevés az adat, mert ott van a szó életének a vége, attól kezdve már egyre kevésbé használták.
A másik korszakhatárnál ugyanez a helyzet. Most egyelőre 2000-ben zártuk le az anyagot, nagy valószínűséggel, mire a szótár megjelenik, ezen módosítanunk kell. De amikor tudjuk, hogy 2001-ből, '2-ből, '5-ből is vannak adatok, még ha éppen csak megjelent a korszakhatáron belül, akkor azt is dokumentáljuk.
Általában a különböző korpuszaink – a hagyományos cédulán gyűjtött anyag, az elektronikus formában a mi céljainkhoz gyűjtött anyag (a Magyar történeti szövegtár) és a kiegészítő cédéadatbázisunk – együtt mutatnak valamilyen képet. A harmadik korpuszt, a kereskedelmi forgalomra készült cédéket azért kezdtük el használni, mert kevés volt a mi saját korpuszunk. Szótárazva voltak jelentések, meg az ember tudja, hogy ez a szó vagy ez a jelentés létezik, de nem volt adatunk. Nagyon fájlaltuk volna, ha nem tudjuk adatolni ezeket a szavakat, tehát elkezdtük így is kiegészíteni az anyagot.
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár
Már részben válaszolt a következő kérdésemre. Arra, hogy mit csinál a lexikográfus.
Igazából ezt akkor is el lehetett volna mondani, amikor arról beszéltünk, hogy mi a szótár, ami nem azonos, ugye, a szólistával. Azt is kellett volna mondanom, hogy nem azonos a lexikonnal sem. Tehát a lexikográfus nem lexikont ír, pontosabban a lexikon ebben az esetben szótárt jelent, a műfaji különbség jelentős.
A lexikográfus először is kiválaszt szavakat. Mondjuk, az az alapfeladata, hogy meghatározza, a szókincsnek melyik az a szelete, része, amelyikkel egyáltalán foglalkozni akar. Van, aki az idegen eredetű szavakkal foglalkozik, van, aki szaknyelvi szavakkal – egy adott szaknyelvvel vagy általában –, van, aki azt mondja, hogy csak a nyelvjárásokban használt szavak érdekelik, van, aki a régiekkel foglalkozik, van, aki az újakkal, van, aki az argóval. Mi elsősorban a köz- és irodalmi nyelv feldolgozására törekszünk, adott időhatárok között.
Ha kiválasztottuk, hogy mit akarunk feldolgozni, akkor meghatározzuk, hogy milyen módon dolgozzuk fel, milyen mélységben elemezzük ezeket a szavakat a magunk sajátos, lexikográfiai eszközeivel. A szótárnak, ugye, elsősorban a jelentések visszaadása a feladata, tehát megmondjuk, hogy milyen módon adjuk vissza a jelentéseket, illetve hogy melyek azok a szemantikai tényezők, amelyekkel egyáltalán foglalkozunk.
Tehát készítünk egy szabályzatot. Szerkesztési szabályzatnak mondjuk. Ehhez igazodunk végig. Erre azért van szükség, mert egyrészt egy ilyen szótárt nagyon sokan csinálnak, másrészt mert a szótárírás nagyon lassú és hosszadalmas munka, és egyszerűen elfelejti az ember. Bizonyos cölöpöket le kell verni ahhoz, hogy a szótár a maga rendszerszerűségében egységes lehessen.
És amikor megvan, hogy mit és hogyan akar feldolgozni?
Akkor áll neki az ember ennek a szókészleti rétegnek, vagyis az elemző munkának. Én mindig korpuszalapú szótáron dolgoztam, az Új magyar tájszótár is az volt. Más jellegű korpusza volt, de adatokkal, konkrét nyelvi adatokkal foglalkoztunk. Vannak, akik részben régebbi szótárak alapján, részben saját nyelvi kompetenciájuk alapján írnak szótárt. Én ma, viszonylag nagy szótárírói tapasztalattal, azt mondom, hogy igazán jó és megbízható, a nyelv állapotát ténylegesen tükröző szótárt korpuszból lehet készíteni.
A Tájszótárnál egy viszonylag szűk, csak a nyelvjárási használattal vagy alakkal foglalkozó adathalmazzal dolgoztunk. Most, mivel értelmező szótárt készítünk, az a célunk, hogy minél nagyobb mennyiségű adatot át tudjunk nézni, hogy a szó minél több előfordulását elemezni tudjuk. Hogy milyen grammatikai szerepe van, milyen mondatrészi szerepben áll, az adott kontextus milyen jelentést, szemantikai jegyeket erősít, együtt áll-e az a szó jellemzően és újra és újra más szavakkal – tehát meg kell nézni ezt a nyelvi anyagot.
Amikor ezt valamelyest vagy minél jobban látja az ember, akkor áll neki, hogy a kirajzolódott szemantikai jegyek alapján valamilyen szerkezetbe rendezze ezeket a jelentéseket. Megnézi, hogyan következhetnek ezek egymásból, melyek azok a jegyek, amelyek markánsan megjelennek, és azt bizonyos jelentésmozzanatok, jelentésjegyek hogyan színezik, tehát mit tekintünk majd úgynevezett főjelentésnek, és mit dolgozunk fel ennek árnyalataként.
Amikor kialakítja ezt a struktúrát az ember, nyilván meg kell határoznia az értelmezést, a definíciót, ami megint nagyon szabályozott módon történik. A szótár elképesztően koncentrált verbális információ, még a lexikon sem ilyen. Mint egy matematikai képlet.
A mi szótárunkban – ez a magyar értelmező szótári gyakorlatban bevett módszer – az értelmezés mindig egyetlen mondat. Úgy kell belesűrítenem szerkezettel vagy esetleg mellékmondattal bizonyos információkat, hogy egyetlen nyelvtani mondatot vagy szószerkezetet alkosson. Meg kell határoznom azokat a jegyeket, amelyek esetlegesek, alkalmiak, és azokat, amelyek lexikalizálódottak, tehát bele kell fogalmaznom őket a definícióba. Amikor az ember a kezdő szócikkírók szócikkeit szerkeszti, itt találkozik a legtöbb hibával; egyrészt a jelentések elkülönítésében, másrészt a definíció megfogalmazásában.
Még meg kell fogni az adott jelentéshez a grammatikai elemeket is. A jelentés feldolgozása az adatolással zárul.
Felveszik a szónak az első előfordulását abban a jelentésben, meg az utolsót is...
Mindig felvesszük minden jelentésnek a korpuszunkban előforduló legkorábbi adatát. Ez az 1772 utáni első adat, természetesen nem feltétlenül az abszolút első adata annak a jelentésnek, hiszen a szavak többsége korábbi. A korai adat mindenképpen jelzi, hogy a szó már bevett volt ebben a korszakban. De igyekszünk mindegyik évszázadból mutatni adatot, jelezni azt is, ha a korszakunkon belül visszaszorult vagy kihalt. És a példamondatok persze sokat elárulnak az adott szó nyelvtani viselkedéséről vagy éppen jellemző használatáról is.
Az adatolás után jön az utalási egység elkészítése. A mi utalórendszerünk egyrészt a szótári címszavak közti utalásokat tartalmazza, mondjuk, egy alakváltozat lehet utaló címszó.
Egyébként ilyen szempontból is meg lehetett volna közelíteni, hogy mi önálló szó. A szavak többféle alakban, hangtanilag módosult változatban jelentkeznek, és nem mindig könnyű eldönteni, hogy mikor beszélhetünk két szóról. A fel és a föl nyilván egy szónak tekinthető, vagy a veder és a vödör, meg a kalán és a kanál. De már a család és a cseléd mára szétváltak, jóllehet etimológiailag azonosak. Vagy a daru szó is mára két szóvá vált. Ha egy címszóba sorolunk is alakváltozatokat, sokszor megmutatjuk, hogy milyen alakváltozatai élnek a szónak, és az alakváltozattól el kell vezetni a használót ahhoz a címszóhoz, ahol feldolgozzuk.
Az összetételek esetében a szótárak hagyományosan az utótagnál utalnak az összetett szóra, amelyet az előtag szerint sorolnak betűrendbe. Vagyis az előtag szócsaládjában meg lehet találni az összetételt, az utótagnál nem, onnan tehát utalni kell. Nálunk kétirányú az utalás, mert ha valamit az utótagnál bokrosítottunk, vagy az utótagnál dolgozunk fel, akkor természetesen az előtagtól is el kell vezetni a használót a kidolgozott címszóhoz.
Utalunk bizonyos szótárakra is. Meghatároztunk egy szótárlistát, amelyben értelmező szótárak, etimológiai szótár, nyelvjárási szótár és szólásszótár, történeti szótárak vannak. Próbáljuk visszaadni, hogy az olvasó hol találhat még anyagot arra a címszóra, amelyet nálunk éppen megnézett. Az utalóblokkban – ez is egy érdekessége a Nagyszótárnak – fölvehetjük az adott címszónak olyan összetételeit, illetve származékait is, amelyek a mi korpuszainkból adatolhatók ugyan, de önállóan feldolgozva nem fértek bele a szótárba, valamiféle információt mégis szeretnénk róluk adni.
Legalább jelzi, hogy létezik.
Igen, az utalás jelzi, hogy létezik. Ez a szótár történetisége miatt különösképpen is izgalmas. És akkor nagyjából így elkészítette a szócikkíró a szócikket. Utána jön a szerkesztés. Nagyon fontos tartalmi munka. Az a hat szerkesztő, aki most a szótárban dolgozik, minden szócikket kézbe vesz, és tartalmilag ellenőriz.
Mivel Magyarországon – magyar szakon legalábbis – nincs lexikográfusképzés, a Nagyszótár abban a sajátos helyzetben van, hogy azok a kollégák, akik fiatal szakemberként ide kerülnek, korábban csak használóként találkoztak szótárral, itt, a gyakorlatban kell megtanulniuk a szakmát. Nekem nagyon szomorú tapasztalataim vannak egyébként a szótár használatának iskolai oktatásáról vagy általában a szótárhasználati intelligenciáról.
A könyvtárosok is mindig azt mondják, hogy az olvasó nem tudja használni a könyvtárat.
Igen, se a könyvtárat, se a katalógust. Érvényesíteni kellene valamiféle rendszergondolkodást, meg rendelkezni kellene bizonyos alapinformációkkal. Nézzem meg legalább a szótár előszavát, hogy mi az az információ, amit várhatok tőle, és azt hogyan dolgozza föl. Valaki a kedvenc szavát keresi benne, és hiába mondjuk, hogy nem dolgozza föl, mit tudom én, a tulajdonneveket, ő keresi benne a tulajdonnevet.
Nincsenek tisztában a helyesírás alapvető dolgaival sem, ami azért nem elhanyagolható, hiszen mi a köznyelvi helyesíráshoz igazodunk, és ha nem tudja az illető, hogy valami összetett szó vagy jelzős szerkezet, soha az életben nem fogja megtalálni a szótárban.
Hogyan lesz valaki lexikográfus, és miért?
Hát, nem tudom...
Ezek szerint nem nagyon fogja iskolában megtanulni.
Iskolában nem fogja megtanulni. Törekszem azért arra, hogy magyar szakos végzettségük legyen azoknak, akik a szótári osztályon dolgoznak, mert mégis a magyar nyelv leírásáról van szó, és a legalaposabb, legmélyebb ismeret elsősorban a magyar szakosoktól várható. És a korpusz miatt bizonyos irodalmi, filológiai ismeretanyag is szükséges.
Természetesen előfordulhat, hogy egy nagyon felkészült és jó képességű ember nem válik be szótáríróként. A szótárírás sajátos gondolkodásmódot, egyfajta nagyon erős rendszerszemléletet, absztrahálókészséget feltételez, hiszen sok-sok konkrét adatból kell valamilyen módon elvonatkoztatni és elvonni azt a bizonyos lexikális jelentést. Elkezdi csinálni, és kiderül, hogy nagyon tehetséges, vagy nem annyira, de alapos, módszeres, meg tudja tanulni a szakmát.
Éppen összeszámoltam, amikor a kötet megjelent, hogy a szócikkírók – akiket kipróbáltunk szócikkíróként – közel felétől megváltunk már. Van, aki az első kötetes névsorban még szerepel, mert azért mérhető mennyiséget dolgozott a szótárban, és van, aki be se került, mert azt a pár tucat szócikket, amit csinált, át kellett írni.
Van kezdő, aki egyszerűen állást keres, és valami pályázati anyaggal, önéletrajzzal jelentkezik. Én azt mondom, ha a feltételek megvannak – ha a pénzügyi lehetőségeink engedik –, akkor ki kell próbálni ezeket az embereket. De az a legbiztosabb, ha valakit a tanára, kollegánk, egyetemi, intézeti ember ajánl, mert van remény arra, hogy az ajánlónak van valami képe az illetőről. Én is úgy lettem lexikográfus, hogy egy tanárom a Tájszótárba ajánlott.
Aztán van, akinek elmegy a kedve. Én nagyon szeretek szótárt írni. Azt gondolom, hogy nagyon izgalmas feladat, nagyon sokféle ismeretanyagot mozgat folyamatosan; a mi szótárunk esetében etimológiai, nyelvtörténeti, fonetikai, nyelvjárási ismeretek – a szemantikai meg grammatikai ismeretekről nem is beszélve – kellenek. Tehát nem érzi az ember úgy, hogy szakbarbárrá válik.
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár
Van itt egy kérdés, amit – azt gyanítom, nagyon un, de – muszáj föltenni. Miért készül ez a nagyszótár kétszáz évig, és miért tart ilyen soká, amíg az első kötet után az utolsó megjelenik?
1831-ben mondta ki az Akadémia elődje, a Magyar Tudós Társaság, hogy legyen a magyar nyelvnek nagyszótára, és ezt mi is szívesen emlegetjük, mert jól hangzik. De azért el kell mondani, hogy nem készült ez kétszáz évig. Az első évszázadban, a 19. században nem készült szótár, illetve készült egy, a Czuczor Gergely–Fogarasi János-féle szótár, amelyet ezzel a reménységgel kezdtek el még a szabadságharc előtt, de nagyon hamar ők maguk, Czuczor Gergelyék is rájöttek, hogy nem tudnak nagyszótárt csinálni.
Vagyis mire a szótár befejeződött, egyértelmű volt, hogy nem született nagyszótár. Igazából csak a 19. század végén kezdték el az archivális cédulaanyagot gyűjteni. Jórészt tanáremberek meg ilyen-olyan módon írással-olvasással foglalkozó emberek önbuzgalmából gyűltek össze az első cédulák, de olyan mennyiségben, hogy aztán az Akadémia belátta, hogy ezzel foglalkoznia kell.
De egészen az 1960-as évek elejéig nem készült szótár. Azért nem készült, mert nem volt se koncepció, se pénz, meg jött két világháború, és mindkettő félbeszakította még azt a munkát is, ami egyáltalán folyt, meg lehetséges volt. Ez valószínűleg valami magyar betegség. Soha nem jutott el a szótár odáig, hogy legalább karakteres, egyértelmű koncepció, vagy koncepcióban való megegyezés legyen, ami mindenképpen alapfeltétele a tényleges szótárírói munkának.
Tehát egyszerűen nem volt szótárírás. Voltak anyagok, amelyekre a nagyszótár címkét lehetett ragasztani. Elsősorban a cédulaanyag, amelyet egyébként föl is használtak azért menet közben. Máig legnagyobb értelmező szótárunk, a hétkötetes értelmező szótár példamondatait – nem olyan pontos bibliográfiai hivatkozással, de – a nagyszótári cédulaanyagból merítették. A történeti-etimológiai szótár készítésekor is használták, ott áll az Nsz. rövidítés az adat mellett. Nagyon sokszor az első adat, az újmagyar korban keletkezett szavak első adata a nagyszótári cédulaanyagból származik.
De nagyszótár nem íródott.
A hatvanas években – 63-64-ből származnak az utolsó cédulák – egyszerűen leállt a munka. Egy kezemen meg tudnám számolni azt a néhány embert, aki ezután a szótárral foglalkozott. Akkor még semmi más korpusz nem volt, csak a cédulaanyag, de nem volt betűrendbe rendezve az az öt-hatmillió cédula, sőt még a kilencvenes évek végén sem volt teljesen kész a betűrendbe rendezés, enélkül pedig használhatatlan egy ilyen anyag. Ezt az öt-hatmilliós számot is csak saccolni tudjuk. Ezerkétszáz doboz, és egy centi, az száz cédula, így. Tehát csak a cédulák rendezése folyt évtizedeken keresztül, de semmiféle szótárírói, lexikográfiai munka.
A nyolcvanas évek közepén, Herman József igazgatósága alatt újra előkerült a Nagyszótár ügye, de úgy, hogy ez a forma már elavult, cédulákkal nem foglalkozunk. Most már elektronikusan kell szótárt csinálni, és elektronikusan kell korpuszt létrehozni. És elkezdték egy darab Commodore számítógépen, egy darab adatrögzítővel. Ez a mi huszonhét-nyolc milliós Magyar történeti szövegtárunk kézzel bepötyögve készült. Nem szkennerrel, akkor nem is volt még szkennelés. Sajnos, nagyon változó minőségben. Voltak nagyon jó adatrögzítők, voltak kevésbé jók, voltak jó ellenőrök, voltak kevésbé jók. Filológiailag kicsit átgondolatlanul folyt a munka, ezért meglehetősen nagy mennyiségű filológiai jellegű hibát kellett javítanunk az első kötet megjelenéséig.
Valójában ahhoz, hogy jó legyen a korpusz, az az adatbázis, amiből dolgozunk, tudni kell, hogy milyen szótárt akarunk csinálni. De ha nincs szótári koncepció, és elkezdenek anyagot gyűjteni – mint ahogy történt –, az borzasztó veszélyes, mert azt se tudják, hogy milyen adatokat rögzítsenek, hogyan rögzítsék, milyen formában.
Visszatérve a szótár történetéhez: 97-98 tájékán kapott a szótár bizonyos pénzforrásokat – pályázatokból, meg az Akadémia Glatz Ferenc elnöksége idején fölkarolta egy kicsit a Nagyszótár ügyét –, így fel tudtunk venni néhány teljesen kezdő lexikográfust, szótárírót. Egészen addig itt a nyolcvanas-kilencvenes évek során egyetlenegy lexikográfus írt egy nagyon kezdetleges szabályzat alapján, félig-meddig kiforratlan koncepcióval szócikkeket, tehát úgynevezett próbaszócikkírás folyt.
2000-re csináltam meg én a részletes szerkesztési szabályzat első változatát. Tudtam, szótári tapasztalatból tudtam, hogy koncepció nélkül, szabályzat nélkül nem lehet szótárt írni. Meg kell csinálni, ez az alap, e nélkül nincs semmi. Közben azt mondták, hogy csökkenteni kell a szótár eredetileg elképzelt terjedelmét, egy kicsit sűríteni kell a koncepción is, egyszerűsíteni, visszametszeni bizonyos pontokon – így hagytuk el például a szólásokat, közmondásokat, csak az értelmezett szókapcsolatok feldolgozását hagytuk meg. Csökkenteni kellett a címszószámot is, át kellett dolgozni a szócikkstruktúrát. 98-ban például még az volt a elképzelés, hogy olyan sorrendben vesszük fel a jelentéseket, ahogy az első adatuk időrendbe rendezi őket.
Ez miért nem jó? Elég logikusnak hangzik.
Mondjuk, az agy szónak 'koponya' volt az eredeti jelentése, és akkor az valahol ott lifegett az 'agy működése' jelentés és a 'fej' meg a 'valaminek az irányítója, centruma' – amit agytrösztnek is mondunk – jelentések között, mert az első adata éppen oda dobta. Tehát hogy világosan kiderüljön, mennyire esetleges a jelentések első adatok szerinti elrendezése, én eleinte minden szócikket két változatban készítettem: az első példamondatok időrendje szerint és a jelentések logikai rendje szerint.
2000 körülre alakult ki a koncepció: hogy milyen szavak lehetnek címszavak, mit csinálunk az első adatokkal, hogyan értelmezünk és adatolunk, hogyan dolgozzuk fel az értelmezett szókapcsolatokat, stb. Igazából a szabályzat 2001-2 tájékán lett meg. A tényleges szótárírói munka – mennyiségileg mérhető módon – tehát csak a kétezres években indult meg
A nyelvi lektoraink már csináltak szótárt, de ha azt tekintjük, hogy ebből a nem tudom hány névből – meg lehet nézni a második kötetben –, akik szócikkíróként vagy szerkesztőként dolgoznak a szótárban, öten vagyunk összesen olyanok, akik korábban szótárt írtunk, akkor azért látszik, hogy ez a munka most valóban beindult és működőképes.
De a szótárírás nagyon lassú dolog. Nagyon, nagyon aprólékos, időigényes munka. Ha több pénz lenne, több ember lenne – de hát azokat is be kellene tanítani – talán egy kicsit gyorsítani lehetne a munkát.
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár
I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár
Mire való ez a szótár? Mi a tudományos funkciója? Van-e, és ha van, mi a gyakorlati funkciója? (Már ha szabad a tudományost és a gyakorlatit megkülönböztetni, de ezt most tegyük zárójelbe.)
Én azt gondolom, hogy praktikusan mindenképpen érdemes megkülönböztetni, és meg is lehet. Tudományos funkciója mindenképpen van. A nagyszótárak – ez minden nyelvnél így van – lexikográfiai szempontból a legteljesebb leírását adják a nyelvnek, és – mondom – ez nem egyszerűen a címszavak mennyiségével összefüggő kérdés. Nagyon részletező szemantikai leírást adunk a szavakról, és ezt pontosan lehet látni abból, hogy a jelentésszám helyenként nagyságrendekkel nagyobb, mint az eddigi szótárakban. Olyan jelentések jöttek elő a régiségből, meg olyan új jelentései is egy-egy szónak, amelyek eddig soha nem voltak szótárazva.
Most durván kérdezve: ez kinek kell?
Feltétlenül kell a szakmának. A nyelvészszakmára gondolok. De azt is gondolom, hogy mindenkinek szüksége lehet rá, aki profi módon használja a nyelvet. A műfordítóknak, az újságíróknak, az irodalmároknak. A magyartanároknak. Megtalálnak majd olyan jelentéseket, amik valamely műben, irodalmi szövegben megjelentek, de soha nem voltak eddig szótárazva.
Én nem azt mondom, hogy a kisiskolásoknak való ez, vagy hogy ez az a szótár, amelynek minden család könyvespolcán ott kell lennie, arra ott van az egykötetes Értelmező kéziszótár. De aki foglalkozásszerűen a magyar nyelvet használja, műveli, foglalkozik vele, annak nem hiábavaló, ha megvan ez a szótára. Ez a szemantikai része.
A másik az, hogy mi a grammatikai leírásban is elég sok újdonságot vezettünk be. Olyan szófaji kategóriáink vannak...
Amikről az eddigi szótárak nem vettek tudomást.
Miközben tanítjuk az iskolában is ma már, hogy van, mondjuk, módosítószó, de egyetlenegy szótárban egyetlen egy szó mellett nem állt még az, hogy módosítószó. Vagy tanítjuk a partikulát. A mi szótárunkban ott van, hogy partikula. És egy sereg szó vagy jelentés mellé más szófaji minősítés került, felülbíráltuk a korábbi szótárakban alkalmazott szófaji minősítéséket.
Ez az egyik legnehezebb feladat. Például az alig szónak iszonyú mennyiségű előfordulása van, és tudom, hogy van partikulai jelentése, de a Kéziszótárban néhány jelentéssel szerepel összesen, és csak határozószóként. És kiderül, hogy van neki tíz-tizenkét jelentése, és akkor szét kell bogozgatnom, hogy itt határozószó, itt partikula. Nekem kell megcsinálnom, ott, akkor.
Azt gondolom, hogy tudományos szempontból abban a tekintetben sem érdektelen a szótár, hogy a lexikográfiai módszereiben is egy sereg új dolgot hoz. Sokkal következetesebben, módszeresebben kidolgozva alkalmaz elveket, mint a korábbi szótárak, és bevezetett bizonyos újdonságokat is.
A szótárírás úgy megy előre, hogy minden lexikográfus kitalál valamit. Vegyük például – ha nem is Baróti Szabó Dávid 1784-es Kisded szó-tárát, hanem –, mondjuk, az 1868 és 1873 között megjelent Ballagit, az egy jó szótár, és kéziszótárként még most is nagyon jól használható, de ha összevetjük a 20. század végi szótárakkal, hogy milyen mélységű leírást ad egy szóra, hogyan dolgozza fel, hát, ég és föld. És itt megvoltak a lépcsőfokok, mert a lexikográfia is a tapasztalatokból meg az újonnan alkalmazott módszerekből fejlődik, épül tovább.
Tehát tudományos szempontból egyrészt a szemantikai és a grammatikai megközelítésben hozott újdonságokat a magyar szótárirodalomba a Nagyszótár, másrészt módszertanilag, a lexikográfiai eszközöket, leírást tekintve is.
És gyakorlati szempontból?
Gyakorlati szempontból meg gazdagabb anyagot ad elemzőbben, és mindenhol példamondattal – az adatolás szintén nem elhanyagolható, mert eligazít.
És akkor a lexikai minősítésekről még nem is beszéltünk. A Nagyszótár nem előíró, nem preskriptív jellegű. Nem mondja meg, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, mit szabad használni, mit nem, milyen alakot, milyen szót – de minősíti, leírja, hogyan használják. Elmondom, hogy ilyen stílusrétegben, ilyen stiláris értékben, ha ezt használod, akkor durvának tűnik, vagy nem tűnik durvának.
Mi nem válogatunk pedagógiai vagy egyéb céllal. Nonszensznek tartom, hogy, mondjuk, az Értelmező kéziszótár 72-es kiadásában ilyen szó, mint a baszik, az nem volt benne. Még föl lehetne sorolni számtalan onnan kihagyott trágárnak vagy durvának mondott szót, miközben ezek az alapszókészlethez tartoznak.
A lexikográfusnak nem az a feladata, hogy a maga finnyássága vagy stílusérzéke, vagy az alapján, hogy ő mit használ bizonyos kontextusban, vagy mit nem használ, válogasson a szavakból. Neki az a dolga, hogy pontos leírást adjon róluk, és ehhez a pontos leíráshoz adott esetben az is hozzátartozik, hogy így használom, így nem használom. Pontosabban: hogy így használják – ezt kell nekem megmutatnom.
A világban a ma létező ilyen nagyszótárak közül melyik lebegett a szeme előtt?
Egyik se. Van több nyelvnek nagyszótára. A nagyszótárírás első hulláma a 19. században volt, vannak olyan nagyszótárak, amelyek akkor készültek, például a Grimm-szótár. Vannak, amelyek akkor elkezdődtek, de a 20. század végén lettek kész, mint a holland, ami 29 kötet és 120 évig készült, de vannak újabbak is, mint a franciák Trésorja. Az angolok újra és újra nekiveselkednek, és az Oxford-szótárt több javított, bővített változatban is kiadták, még elektronikus formában is.
Azt hiszem, a szemem előtt nem lebegett semmi, elsősorban a magyar lexikográfiai hagyományhoz próbáltam mérni magunkat, sőt bizonyos dolgokban kényszerűen igazodtunk is a magyar lexikográfiai hagyományhoz. Miközben sok újdonsága van a Nagyszótárnak, mégis, maga a szótár bizonyos tekintetben konzervatív műfaj. Konzerválja magát a nyelvet is: egy bizonyos állapotot rögzít, és nem tudja a napi friss használatot visszaadni, ezért bizonyos módszerekhez, elvekhez tartania kell magát, igazodnia kell a szótári hagyományhoz. Természetesen az ember megnézegeti más nemzetek szótárait, de a nyelv struktúrája, a nyelvi rendszer mint olyan, erősen rányomja a képét a szótárra is. Példaként tehát nem volt előttünk idegen nyelvű nagyszótár.
Az Index olvasóinak nagy része meg fogja kérdezni, úgy magában legalábbis, hogy miért kell manapság egy ilyen valamit papírra nyomni. Én ugyan imádom a kinyomtatott szótárakat, de azért rengeteg mindenféle szabadon hozzáférhető elektronikus forrásról álmodom. Marhaság-e úgy képzelni, hogy nemcsak elérhető egy ilyen szótár valamiféle elektronikus formában, hanem úgy is épül; azaz nem az történik, hogy húsz évvel az első kötet után megjelenik a 18., és akkor ki kell adni egy pótkötetet, hanem nemcsak lineárisan épül az a betűtől a z-ig, hanem közben az elektronikus változat él, frissül.
Egész konkrétan ilyen terveink vannak. Egyrészt a szótár elektronikus formában készül, adatbázisként. Az archivális cédulaanyag kivételével a korpuszaink is elektronikus formában vannak, sőt hozzá is férhetőek, van ugyanis a Magyar történeti szövegtárnak egy változata – nem az, amit mi használunk –, ami külső használóknak is hozzáférhető.
Tehát semmi akadálya nincs, hogy a szótárt elektronikus formában is közkinccsé tegyük. Végül is azt mondták Prószéky Gáborék – ők csinálták volna a lekérdezőfelületet –, hogy egy-két kötetet még nem érdemes. Itt azért mindig üzleti szempontok is vannak. Az szép, hogy tegyük korlátlanul hozzáférhetővé ezeket a dolgokat, de a munkálat irgalmatlan pénzt emészt föl, és nyilvánvaló, hogy aki ezt hozza, valamilyen módon gazdasági szempontokat is érvényesít.
Jó, de amikor nemzeti audiovizuális meg szövegtárakat építünk nagy állami elánnal...
Azokat sokkal könnyebb, szövegtárakat építeni sokkal könnyebb.
Azért azt gondolom, hogy ezeknek a közarchívumoknak a költségei talán összemérhetők a szótáréval.
Előbb-utóbb ez lesz egyébként. Az első lépés az, hogy valahányadik kötettől elkezdjük minden nyomtatott példányba a cédét is mellékelni, és minden cédén rajta lesz a teljes addigi – ráadásul javított, frissített állapotú – anyag. És szó volt arról is, hogy előbb-utóbb online formában is hozzáférhetővé kell tenni. Azt gondolom, annak van realitása, hogy időben elcsúsztatva.
Azt kérdezte, hogy mi szükség nyomtatott könyvre. Szerintem a magyar piacon még jó darabig szükség van nyomtatott könyvre. Tapasztalatból tudom, hogy a szakmának egy jelentős része csak nyomtatott könyvet használ. Én magam olyan vagyok, hogy másra használom a nyomtatott könyvet, és másra az elektronikust. Az egyiket olvasásra használom, a másikat keresésre. Nem feltétlenül váltja ki egymást a kettő. Nyilván attól függ, hogy ki melyik verzióhoz nyúl, hogy a munkájához mire van szüksége. Azt nem tudom, persze, hogy 25 év alatt mennyit változik majd a magyar könyvpiac. Elképzelhető, hogy az utolsó kötet már nem jelenik meg papíron. Egy része megvan nyomtatásban, a másik része nincs.
És a szótárkészítés? Az aktualizálás, frissítés, javítás?
Azt már most látjuk, hogy 25 év nagyon sok idő. Sok minden változik. El kell döntenünk például, hogy mikor emeljük 2005-re vagy '10-re, vagy '15-re a feldolgozott korhatárt. Valószínű, hogy nem is egy lépésben kell emelnünk. Ezt lehet úgy, hogy ahol a betűrendben tartunk éppen, onnan kezdve. De én azt gondolom, hogy a szótár akkor lesz egységes és jó, ha valamikor – lehet, hogy azonnal, lehet, hogy időben később, ez nyilván kapacitástól is függ – visszamenőleg is megtesszük.
Az időhatár módosítása egyébként visszafelé is elképzelhető. Ad absurdum azt mondom, hogy amikor befejezzük a szótárt, valaki nekiállhat a történeti anyagnak. A nyolcvanas évek közepén azt terveztük, hogy 1533 lesz a kezdő időpont. Ebben jórészt a magyar helyesírás meg alaktan adta nehézségek jelentettek akadályt. Olyan informatikai feladat lenne a régi anyagot lekérdezhetővé tenni, ami évtizedekre kitolta volna a szótár megjelenését.
Mihelyt tágítjuk az időhatárokat, nem csupán az adatokba kell belenyúlni: a kész szócikkekben új jelentések, új adatok jelenhetnek meg, az utolsó adatok későbbre tolódhatnak, és új címszavak is bekerülhetnek. Hiszen olyan szavak váltak 2000 után napi használatúvá az adózástól az informatikáig, a szaknyelvben és nemcsak a szaknyelvben, hanem a köznyelvben, a diáknyelvben, máshol, amelyek új címszóként is megjelenhetnek az anyagban.
Mindenesetre, muszáj lesz lépni, nem vállalhatjuk, hogy ha tényleg 2031-ben jelenik meg az utolsó kötet – nagyon remélem, hogy akkor megjelenik, mert ez nagyon feszített munkát jelent egyébként –, akkor még mindig 2000 legyen a záró év. És akkor az utolsó 25-30 évről nem adunk számot? Az kimarad a szótárból? Ezt nem vállalhatjuk.
Az elektronikus forma mindenképpen lehetőséget ad arra is, hogy a hibákat kijavítsuk. Bármikor észlelünk egy hibát, vagy rájövünk, hogy valamit rosszul csináltunk, az a következő elektronikus változatban javítható. És a korlátlan bővítésre is lehetőséget ad – ez a terveink között is szerepel, de ennek kapacitásbeli feltételei is vannak.
És mennyire bízik ennek a munkának az anyagi alapjaiban?
Ez nehéz kérdés. Az első kötetek megjelenése minden szenvedésünk ellenére nagyon fontos volt. Iszonyú munkát jelentett határidőre befejezni, főleg az utolsó egy-két évben, szinte szó szerint éjjel-nappali munkát. Az efféle könyv létrehozója mindig azt mondja, hogy még lehetett volna javítani rajta, jobb lett volna, ha még egy korrektúra lehet, ha nem olyan rohammunkában kell sok mindent befejezni, de hát ez volt az ára, hogy egyáltalán reményünk lehessen arra, hogy az Akadémia hosszú távon viszonylag biztonsággal finanszírozza a Nagyszótárt.
Ez azt jelenti, hogy talán mostantól kezdve nem pályázatokból kell élnünk. Ezek a pályázatok nem ilyen hosszú távú, több évtizedig tartó munkákra vannak kitalálva, hanem egy-két év alatt lezárható, belátható emberszámmal, belátható anyagmennyiséggel, belátható költségekkel járó munkálatokra. Egy ilyen, több évtizedig több tucat emberrel dolgozó munkát nem lehet így finanszírozni. Tulajdonképpen költségvetési tétellé kellene tenni, az lenne a hosszú távon megnyugtató megoldás, ha a költségvetésben külön soron szerepelne a Nagyszótár.
És lobbiznak érte?
Háát, nem nagyon tudunk. Lehet, hogy majd előbb-utóbb lobbizunk érte, most egyelőre azt reméljük, hogy az Akadémia elnöksége hosszú távon finanszírozza a szótárt. Azt gondolom, most már az Akadémiának is presztízskérdés, hogy legalább ezt a pénzkeretet biztosítsa, hiszen szükség lenne ilyen műfajú és a szókészletet ilyen mélységben bemutató szótárra. Egyébként annak a száz-valahány évnek, amit erre fordítottak, voltak költségei. Kidobott pénz, és még inkább, kárba veszett munka, amit eddig belefektettek, a magyar tudomány egyértelmű kudarca, ha ez befuccsol.