Orbitális közhely, de az űrhajózás az emberiség jelenlegi technológiai fejlettségi szintjén olyan veszélyes üzem, amelynek minden egyes perce potenciálisan életveszélyes helyzeteket rejt magában. Ezen belül is a start, a Föld gravitációs vonzerejének legyőzése a legkritikusabb szakasza bármely küldetésnek, lévén csaknem hatvan évvel az első emberes űrrepülés után is még mindig kémiai erővel hajtott rakétákkal mennek űrhajósaink az űrbe - és egy robbanásveszélyes üzemanyagokkal csurig töltött rakétán lovagolni nem az a kimondott életbiztosítás.
A már szokványossá vált, rutinszerű rakétastartok – sőt, már rakétavisszatérések – évtizedében a mai, 2018. október 11. csütörtöki, kudarccal végződött Szojuz MS-10 küldetés ismét felhívja a figyelmet arra, hogy legyen szó bár a világ legmegbízhatóbb rakétájának tartott Szojuzról, a hiba – és a végzetes hiba – lehetősége mindig ott rejlik akár a legbanálisabb részletben is.
Pár órával a félbeszakított start után persze nem lehet pontosan tudni, hogy mi okozta az üzemzavart, a NASA friss hivatalos közleménye szűkszavúan úgy fogalmaz, hogy nem sokkal a fellövés után rendellenességet tapasztaltak az űrhajót Föld körüli pályára állító rakétafokozat működésében, ezért félbe kellett szakítani az emelkedést, és az űrhajót egy meredekebb, ballisztikus ívű pályán visszahozni a Földre. A kissé rázós, 6-7 g-s gyorsulási terhelést produkáló visszaút végén szerencsére a két űrhajós – Nick Hague (NASA) és Alekszej Ovcsinyin (Roszkozmosz) – épségben ki tudott szállni földet ért kapszulából, így nem gyarapodott a munkájuk közben életüket vesztett űrhajósok névsora.
Akármi is történt, az év, vagy akár az évtized űrhajós rendkívüli híre volt a mai, mivel sosem fordult még elő olyan, hogy egy a Nemzetközi Űrállomásra (ISS) induló csapat ne érte volna el a célját. Tekintsünk is vissza az űrkutatás történetére, hogy lássuk, történtek-e hasonló kudarcok az emberes űrrepülések során, majd megnézzük azt is, hogy milyen közvetlen következményekkel jár a mostani fiaskó.
Az emberes űrrepülés történetében viszonylag sok kisebb-nagyobb incidenst, balesetet tartanak számon, itt most azokat vesszük sorra, amik kifejezetten a repülés első szakaszában, a fellövéstől a Föld körüli pályára állásig történtek.
Az első eset még az űrrepülés hajnalán, 1965. december 12-én történt, amikor Wally Schirra és Tom Stafford űrhajósok a Gemini-6A küldetésre indultak volna egy Titan II rakéta csúcsán, hogy az űrben randevúzzanak a nyolc nappal korábban föllőtt Gemini-7 űrhajóval. Egészen az első fokozat két hajtóművének begyújtásáig rendben volt minden, de másfél másodperccel később mindkettő leállt. Mivel a rakéta még nem emelkedett el a kilövőállásról, Schirra parancsnok úgy döntött, hogy nem hozza működésbe a vészrendszert, ami katapultálta volna a két asztronautát az űrhajóból. Ezzel egyébként megmentette a küldetést, mivel a katapultálás során nagy valószínűséggel súlyos sérüléseket szenvedtek volna mindketten, megakasztva az egész Gemini-programot.
A hajtóműleállást egy hibás elektromos csatlakozó okozta, ami idő előtt levált a helyéről, a start megszakadását eredményezve. Később az is kiderült, hogy az egyik hajtóművel is gond volt, teljesítménye jócskán elmaradt a kívánttól. A felülvizsgálat során kiderült, hogy egy összeszereléskor bennfelejtett műanyag porvédő fedél akadályozta az üzemanyag áramlását. Egyszóval ha nem válik le az elektromos csatlakozó idő előtt, a küldetés akkor is kudarccal és talán rosszabbul is végződött volna.
Tíz évvel később a szovjetek élhettek át a mostanihoz egészen hasonló, izgalmas pillanatokat. 1975. április 5-én a Szojuz-18A fellövése után kb. öt perccel a rakéta második fokozata nem vált le, és az űrhajó nem tudott a tervezett Föld körüli pályára állni, hogy megkezdhesse a Szaljut-4 űrállomáshoz kapcsolódást. Az űrt ugyan elérték – jócskán az űr határát jelentő Kármán-vonal fölött, 192 kilométeres magasságban járt a két űrhajós, Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov – de mindenképp vissza kellett térniük a Földre. Így végül leválva a meghibásodott rakétáról kényszerleszállást hajtottak végre. 21 percig tartó szuborbitális űrutazás után több mint 20 g-s terheléssel járó, életveszélyes visszaút következett. Mindkét kozmonauta túlélte a kalandot, Lazarev azonban súlyos belső sérüléseket szenvedett, ami derékba is törte űrhajós karrierjét.
A leghajmeresztőbb incidens 1983. szeptember 26-án történt. A Szojuz T-10-1 bajkonuri startja csaknem emberéleteket követelő katasztrófába torkollott, ugyanis a Szojuz-U rakéta hajtóműveinek beindulása után az egyik üzemanyagcsőben gyorsan terjedő tűz keletkezett. A felcsapó lángok pár másodpercen belül körülölelték az egész rakétát, amit látva az irányítóközpontban a mentőrakéták beindításról döntöttek. Az űrhajó csúcsán lévő vészhelyzeti szerkezet a rakéta felrobbanása előtt két másodperccel menekítette ki a kapszulát, megmentve a fedélzeten lévő három kozmonauta (Leonid Kizim, Vladimir Solovyov és Oleg Atkov) életét. Mindhárman maradandó sérülések nélkül élték túl a rendkívüli eseményt.
Az amerikai űrsiklóprogramhoz hét fellövési incidens kötődik. Kisebb meghibásodások miatt ötször kellett a visszaszámlálás utolsó másodperceiben, már a hajtóművek begyújtása után leállítani a startot (1984. június 26-án a Discovery, 1985. július 12-én a Challenger, 1993. március 22-én a Columbia, 1993. augusztus 12-én megint csak a Discovery és 1994. augusztus 18-án az Endeavour indulása szenvedett késést). Említésre méltó eset volt, amikor 1985. július 29-én már csaknem hat perccel start a fellövés után hibásodott meg egy szenzor, ami miatt leállt a Challenger egyik fő hajtóműve, így a tervezettnél alacsonyabb pályára tudott csak állni az űrsikló – igaz ekkor a küldetést végül sikerült végrehajtani.
A hét incidens közül a legtragikusabb a Challenger elvesztésével és a teljes, hétfős személyzet halálával járó 1986. január 28-i baleset volt. 73 másodperccel a fellövés után az STS-51L küldetésre induló űrsikló megsemmisült, miután a jobb oldali szilárd hajtóanyagú rakéta tömítőgyűrűje az éjszakai hidegben szétfagyott, és start közben felmondta a szolgálatot. Az űrhajósok (Ellison Onizuka, Christa McAuliffe, Greg Jarvis, Judy Resnik, Michael J. Smith, Dick Scobee és Ron McNair) valószínűleg még túlélték a robbanást, azt viszont már nem, amikor a darabjaira hulló űrsikló egyben maradó pilótafülkéje 320 km/órás sebességgel 32 kilométerrel a Kennedy űrközponttól az Atlanti-óceán vizébe csapódott. Az űrsiklóprogram kritikusai joggal vetették ettől kezdve a NASA mérnökei szemére, hogy olyan űrhajót terveztek, amiben nincs se katapult, se mentőrakéta, tehát nincs menekvés egy ilyen szituációban.
Ezek a múltbéli incidensek és a most történt eset mindenképp arra figyelmeztetnek, hogy a rutinszerűvé váló rakétastartok ellenére sem lankadhat a figyelem. Most, hogy rövid repülés után Nick Hague és Alekszej Ovcsinyin kénytelen volt dolgavégezetlenül, de szerencsére egészségben visszatérni, felvetődik a kérdés: mi lesz ezután?
Az biztos, hogy legalább egy, de inkább több hónapra felfüggesztik a Szojuz rakétákkal az emberes űrrepülést, amíg az orosz és amerikai űrkutatási hivatalok együtt ki nem vizsgálják a történteket és meg nem találják, mi okozta a második fokozat meghibásodását. Mivel egyik fél sem engedheti meg magának, hogy űrhajósai életét kockáztassa, minden bizonnyal a lehető legaprólékosabb és legalaposabb nyomozás veszi kezdetét. Erre a NASA friss közleménye ígéretet is tett.
Az is egyértelmű, hogy a történtek nem vetnek túl jó fényt az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb fiaskóval küzdő Roszkozmoszra, különös tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Űrállomás levegőszivárgását okozó lyukra a Szojuz űrhajón máig nincs magyarázatuk. Ez a NASA-val való kapcsolatot tovább gyengíti, mind indokoltabbá téve a SpaceX és Boeing bevonásával futó kereskedelmi űrprogramot, aminek köszönhetően jövőre újra amerikai rakéta, amerikai űrhajóban visz amerikai űrhajóst az ISS-re.
Ami az ISS-t illeti, a Szojuz MS-10 új személyzetet és ellátmányt vitt volna az űrállomásra. Az incidens miatt a jelenleg odafönt tartózkodó három űrhajós – Szergej Prokopjev (Roszkozmosz), Alexander Gerst (ESA) valamint Serena Auñón-Chancellor (NASA) – több mint négy hónapja tartó küldetése meghosszabbodik, előre nem látható hetekkel, hónapokkal. Visszajönniük már csak azért sem lesz egyszerű, mert mentőűrhajójuk lenne ugyan, de az ugyebár pont lyukas, még ha nem is kritikus helyen. Nem tudni, hogy kockáztatnak-e vele egy visszatérést a lyuk-gate rendeződése előtt. Attól nem kell tartani, hogy éhen halnak, az ISS-en ugyanis hosszú időre elegendő élelem és víz van és ember nélküli teherűrhajókkal az ellátmányozás továbbra is megoldható. Nagyobb gond az ISS-en tervezett kutatások csúszása vagy meghiúsulása lehet, ezekről a következő hetekben lehet majd biztosabbat megtudni.
Nyitókép: a Gemini-6 első, sikertelen startja (NASA)