Sokan esküsznek rá, hogy a szuperkicsi, 10-20 mikrogrammos adagokban fogyasztott LSD élénkebbé tesz, növeli a kreativitást és megszünteti a depressziót. Ez azonban csak a magukon kísérletező úttörők véleménye, ugyanis a microdosinggal még sosem végeztek klinikai vizsgálatot. Az Imperial College London magyar kutatója, Szigeti Balázs vezetésével most indult egy kutatás, ami ezen változtathat. Feltéve, hogy sikerül bebizonyítani, hogy van-e a microdosingnak bármilyen hatása a placebón kívül.
A microdosing, azaz az LSD kis mennyiségekben adagolása nagyjából a 2010-es évek eleje-közepe táján vált felkapottá, de ahogy a szilícium-völgyi techmogulok és művészek is rákaptak, úgy lett egyre trendibb világszerte. Kaliforniának és az LSD-fogyasztásnak évtizedekre visszanyúló közös története van, azt meg, hogy az urbanizált környezetben élő, jól kereső értelmiségiek vágynak a spirituális élményekre, az ajahuaszka-szertartások népszerűsége is bizonyítja.
A pszichedelikus szereket évszázadokkal ezelőtt misztikus élmények megélésére használták. De hogy lehet hangulatjavítóként használni az LSD-t, ami a világ egyik legpotensebb pszichoaktív kábítószere? Úgy, hogy odafigyelnek az adagolásra – elvégre a kígyóméreg is halálos bizonyos mennyiség fölött, mégis gyógyszert készítenek belőle.
A terápiás (300-800 mikrogramm) és a rekreációs (100-200 mikrogramm) adaggal szemben a microdosinghoz 5-20 mikrogrammnyi LSD-t használnak. (Emlékeztető: egy mikrogramm a gramm egymilliomod része.) A feketepiacon kapható LSD-t körömnyi itatóspapír-darabkákra (blotter) csöpögtetve árulják. Ezeknek a hatóanyag-tartalma átlagosan 100 mikrogramm LSD. A microdosing a normál adag látomás- és megvilágosodásszerű élménye helyett a hangulatunkon javít, azonfelül összeszedettebbé és kreatívabbá tesz – legalábbis ezt állítják, akik kísérleteznek vele. Egy ekkora adag még csak úgynevezett szubpercepciós hatást vált ki – vagyis nem befolyásolja az érzékszervek működését. Nem okoz látványos hallucinációkat, istenélményt, ego-összeomlást és katarzist, csak lendületbe hozza a gondolkozást és javítja a hangulatunkat. Állítólag.
Az LSD hatását nagyban befolyásolja a fogyasztó lelkiállapota (set) és a fogyasztás környezete (setting). Nehéz megjósolni, hogy a trip misztikus megvilágosodást vagy pszichózissal súlyosbított pánikrohamot fog-e okozni. A szakértők korábban arra is gyanakodtak, hogy az LSD skizofréniát okozhat, de a tanulmányok szerint ez csak a tünetek hasonlósága miatt van így. Bár egy mikrodózisban olyan kevés a hatóanyag, hogy valószínűleg nem okozhat pszichotikus rohamokat, fontos, hogy az LSD negatív hatásait nehezebb kompenzálni, mint például a stimulánsokét. Ahogy arra Elias Dakwar, a Columbia Egyetem pszichiátere is felhívja a figyelmet,
A PSZICHEDELIKUMOK FOGYASZTÁSÁNAK MINDIG VANNAK KOCKÁZATAI.
Lehet, hogy valaki hangulatjavítóként szedné, de az LSD, ha nem megfelelően szintetizálták vagy rosszul adagolták, arcba robbanó pszichedelikus élményt is adhat kellemes ellazulás helyett. Ezek a kockázatok a környezeti tényezők biztosításával és némi lelki egyensúllyal mérsékelhetők. Ha megbízható ismerősök közt vagyunk, esetleg a természetben sétálunk, az vélhetően jobb tripet fog eredményezni, mint egy vágóhídi látogatás, de ez sem garancia semmire.
A pozitív beszámolókkal tele az internet. Érdekes, de ezek alapján a microdosing nem is úgy hat, mint a hallucinogének, hanem úgy, mintha a Ritalin, a gyógyszertárakban is kapható stimuláns, illetve az antidepresszáns Prozac keveréke lenne. Egy szoftvermérnök egy microdosing-tripen jött rá, hogy a probléma, amibe munka közben belefutott, nem szoftveres, hanem hardveres eredetű volt. Egy nő azt mesélte, hogy a microdosing kimozdította a mániás depressziójából. Egy író arról számolt be, hogy a microdosing szabadította meg az ihlethiányától, és újra el tudta kezdeni a munkát.
Jól hangzik – csakhogy ezeket a beszámolókat nem fogadhatják el hiteles vizsgálati eredményként a tudományos és orvosi világban. Másfajta beszámoló viszont nincs, mert
klinikai feltételek mellett még sosem vizsgálták a microdosing hatását.
Ennek az az oka, hogy az LSD-t 1966-ban a legveszélyesebb kábítószerek közé sorolták, holott ígéretes részeredményeket értek el vele az alkoholizmus gyógyításában és különböző mentális rendellenességek terápiás kezelésében. Ez a besorolás jelentősen nehezíti a szer kutatását. A nemzetközi egyezmények ugyan engedélyezik az LSD kutatását, de adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítik azt.
Egy amerikai pszichológus, James Fadiman – aki Timothy Leary, a hatvanas évek LSD-gurujának tanítványa volt – még 1961-ben kezdett el foglalkozni a pszichedelikus szerek, többek között a pszilocibin és az LSD hatásmechanizmusával. Fadiman nevéhez fűződik a microdosing önbevallásos beszámolókra épülő kutatása is. Microdosing-ismertetőket és útmutatókat küldött minden önkéntesnek, aki vállalta, hogy megszerzi az alapanyagot, és hajlandó követni a leírásban foglaltakat. Arra biztatta a résztvevőket, hogy
Írj jegyzeteket arról, hogy hogy érezted magad napközben. Vedd számításba például azt is, hogy mennyit dolgoztál, mennyire érezted magad kreatívnak, mennyire érezted magad lazának vagy feszültnek. Figyelj annak a részleteire, hogy hogyan viszonyulsz másokhoz. Figyelj oda minden különbségre, ami a táplálkozást, az erőnlétet vagy bármilyen állapotváltozást érint.
Fadiman több száz beszámolót kapott, amikben a fogyasztók a mikrotripek hatásait részletezték. A több száz beszámoló közül öten említettek kellemetlen élményeket; mások hetekkel azután visszaestek a rossz kedélyállapotukba, hogy abbahagyták a szer szedését; megint mások túl sokat mikrotripeztek ahhoz, hogy hatásos legyen.
Fadiman eredményeit a tudomány figyelmen kívül hagyta, mivel a vizsgálataiban semmilyen placebokontroll nem volt. Nem meglepő, hogy az emberek jobban érzik magukat, miután bevettek valamit, amitől szerintük jobban fogják érezni magukat – épp ezért a placebokontrollos vizsgálatok a modern orvostudomány alapjai. A homeopátiás szerek hívei is jobban érzik magukat, csakhogy nem a hatóanyag miatt, hanem mert pszichésen pozitív hatást várnak.
Fadiman néhány éve a Vice-nak adott interjújában azt sürgette, hogy más kutatók is foglalkozzanak a microdosinggal, elsősorban kettős vakteszteken és placebokontrollos vizsgálatokon. Szerinte ez fontos mérföldkő lenne az LSD-kutatásban, mert az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatóság (FDA) ezután engedélyt adhatna arra, hogy a szer terápiás felhasználási lehetőségeit kutassák.
A New Yorkban dolgozó, de a londoni Imperial College Londonnal együttműködő Szigeti Balázs vezette kutatás épp ezt a hézagot akarta betömni a most indult placebokontrollos microdosing-vizsgálatukkal.
Ha a microdosingról beszélgetünk a kollégákkal, elsőként azt fogják kritizálni, hogy csak anekdotális bizonyítékok vannak. Bőven lehet, hogy az egész csak placebohatás. És ez jogos kritika. Nem meglepő, ha lelkes hippik jobban érzik magukat egy kis adag LSD-től. Az igazi kérdés az, hogy a placebohatás miatt érzik-e magukat jobban, vagy az LSD mikrodózis farmakológiai hatásaitól.
Fontos leszögezni, hogy Szigeti és munkatársai nem klinikai vizsgálatot végeznek. Egy 100-200 fővel végzett klinikai tanulmány költségei az egymillió dollárt is meghaladták volna. Mivel azonban az LSD-re vonatkozó szabadalmak lejártak, nem lehet levédetni, így a kutatásában sincs pénz. Ilyen feltételek mellett nehéz lett volna megindokolni, hogy miért is költsenek el erre ennyi pénzt. Elő kellett állniuk egy kreatív tanulmány tervével. 2016 végén jött az ötlet, hogy nem ők hívják be a microdosing híveit a klinikára, hanem kiszervezik nekik a placebokontrollt. A szokásos kettős vakteszt helyett kitaláltak egy új, úgynevezett „self-blinding” (önvakító) módszert. Ennek a lényege, hogy a résztvevők saját maguk által beszerzett hatóanyagot használnak, és saját maguknak állítják föl a placebokontrollt. Ez a gyakorlatban így néz ki:
A klinikai vizsgálatok szigorú feltételeivel ez a módszertan nem lenne elfogadható. A feketepiacról szerzett LSD adagolása megbízhatatlan, a szer beszerzési forrása ismeretlen, és az interneten kapható tesztkitek is csak azt tudják kimutatni, hogy egy-egy itatóspapír-darabka LSD-t tartalmaz-e vagy sem, azt már nem, hogy mennyit.
De nem lesz így megbízhatatlan a vizsgálati eredmény? Szigeti szerint az LSD az egyik legkevésbé szennyezett drog a feketepiacon, így valószínű, hogy a résztvevők nagy többsége valóban LSD-t fog fogyasztani. Szerinte a pontos dózist sem fontos tudni. Valamilyen pozitív összefüggés várható a dózis és a hatás között, de óriási meglepetésnek venné, ha kiderülne, hogy 15 mikrogrammnál már van erős antidepresszáns hatás, 10-nél meg semmi.
De a kutatók nem is a kontrollált vizsgálatokat próbálták helyettesíteni. A self-blinding tudományos bizonyító ereje – mondja Szigeti – kisebb, mint egy klinikai vizsgálaté, de ez a módszer is jobb, mint egy placebokontroll nélküli megfigyelési kísérlet. Ő ismeri el a legkészségesebben, hogy ez inkább egy lépcsőfok a további vizsgálatok előtt, mint egy olyan tanulmány, amitől végleges, megkérdőjelezhetetlen megállapításokat várnak.
Nem a klinikai vizsgálat alternatívájának szánjuk – a self-blinding metodológia valahol félúton van a klinikai vizsgálat és a placebokontroll nélküli megfigyelési vizsgálat között. Előnye, hogy a költségek minimálisak és van bennük placebokontroll; a hátránya az adagolás körüli bizonytalanságok. Ez egy kreatív ugródeszka a klinikai vizsgálatok felé.
Mivel az LSD vizsgálatát hírhedten szigorú feltételekhez kötik, rákérdeztem Szigetinél, hogy ezzel mennyi problémájuk volt. Azt mondta, nem az engedélyezés lett volna a nehéz, hanem összeszedni rá a pénzt. A klinikai vizsgálatokhoz egyrészt etikai hozzájárulás kell – jellemzően egy egyetemtől, ami felvállalja a kísérletet –, másrészt pénz. De a klinikai vizsgálat milliós tétel lett volna, így viszont kijött ötezer dollárból.
A vizsgálatok engedélyezése nagyjából egy évig tartott. A legtöbb nehézséget definíciós kérdések okozták: hogy a kutatók illegális szerrel akarnak microdosing-kutatást végezni, és egy placebokontroll-vizsgálatról van szó, amit nem klinikai feltételek mellett végeznek el. A döntéshozó hivatalok egymás között passzolgatták a tanulmányt, nem tudták, hogy ez kinek a dolga. Végül májusban az utolsó papírra is rákerült a pecsét, indulhatott a kutatás.
A tanulmány tervezési fázisában Szigeti és munkatársai több száz mikrodózisos élménybeszámolót olvastak át, többnyire azoktól, akik részt vettek Fadiman korábbi kísérleteiben. Ezekből próbálták kiszűrni, hogy a mikrodózis milyen hatást okoz a leggyakrabban. A kapott eredményeket két csoportba sorolták:
A kérdőívek sztenderd pszichológiai tesztek, amik lényegében arra kérdeznek rá, hogy milyen volt a napod vagy heted. A végleges protokollból végül elég sok kérdőívet kihagytunk, nehogy elunják a résztvevők menet közben. A kognitív tesztek, vagyis a játékok sokkal jobbak, érdekes őket végigvinni
– mondta Szigeti, amikor a vizsgálati módszertanról kérdeztem. Ahogy mondja, jelenleg nincsen tudományos bizonyíték a mikrodózis mellett, azonban a bizonyíték hiánya nem azonos a hatás hiányával.
Ez az első placebokontrollos vizsgálat a témában, szóval nincs érdemi bizonyíték se a mikrodózis mellett, se ellene. Izgalmas lenne, ha valóban lenne valamilyen effekt, mert megnyílna az út az LSD egy teljesen újszerű alkalmazására. Ha viszont nincs hatás, akkor ez egy érdekes tanulmány lesz arról, hogy milyen erős igazából a placeboeffekt.
A végleges adatok kiértékelése nagyjából egy év múlva kezdődhet. Csak ezután kaphatunk választ a kérdésre, hogy a pszichedelikus drogok mikroadagolásának van-e hatása a placeboeffekten túl, vagy csak úri huncutság az egész.
Borítókép: Getty Images Hungary / Mark Peterson
(The Cut | The Independent | The Guardian | BBC | Wired | Vice | Medium)