Tavaly szeptemberben, a kölni Photokinán jelentette be a Panasonic, hogy 2019-ben piacra dobják a százéves japán cég első full frame-es, tükör nélküli digitális kameráit – tíz évvel azután, hogy a MILC gépek kategóriateremtőjeként megalkották a világ első tükör nélküli cserélhető objektíves gépét, a Lumix G1-et. Januárban, a Las Vegas-i CES-en aztán bedobták a konkrét időpontot, hogy márciustól kapható a Lumix S-sorozat két tagja, a kettős képstabilizátoros S1R és az S1.
A két gépről annyit lehetett ekkorra tudni, hogy a világon elsőként képesek 4K 60p/50p videók rögzítésére, hála az új Venus képfeldogozó motornak, hogy mindkét gépre már az új, továbbfejlesztett bajonettel lehet Leica, Sigma vagy Lumix objektíveket csatlakoztatni, illetve hogy a 47 megapixeles S1R lesz a drágább, hivatásos fotósoknak szánt kamera, míg a 24 megapixeles S1-et inkább a videósoknak fejlesztették.
Az új teljes képérzékelős Lumixok már egy ideje itthon is kaphatók, és a hazai képviselettől nemrég kaptam egy S1R (DC-S1RE) vázat valamint egy Lumix S F/4.0 24-105mm Macro OIS alapzoom objektívet tesztelésre. (Itt érdemes közbeszúrni, hogy a Panasonic 2020-ig több mint tíz új lencsét mutat majd be, most első körben egy fix 50 mm gyújtótávolságú 1.4-es fényerejű objektívet valamint egy f/4-es 70-200 mm zoom teleobjektívet dobtak piacra a 24-105 mellett.)
Mielőtt rátérnék a tesztidőszak tapasztalataira, jöjjön a zsebbevágó rész: az, hogy a Lumix S1R MILC fényképezőgépet a hivatásos fotósoknak szánják, meglátszik az árán. Csak a váz nagyjából 1,2 millió forintba kerül a boltokban, és akkor az új, korszerű L-bajonett előnyeit kihasználó objektíveket még nem is vettünk: a (tesztelésre is kapott) 24-105 mm-es lencse 460 ezer forint, a 70-200-as kb 620 ezer, míg az 1.4-es fix 50-es objektív 820 ezer forint körül van. Egy ilyen alapszett tehát nem áll meg hárommillió forint alatt, amit viszonylag kevés lelkes amatőr engedhet meg magának.
De hadd lépjek tovább: az, hogy a Lumix S1R MILC fényképezőgépet a hivatásos fotósoknak szánják, meglátszik minden porcikáján. A kameraváz masszív magnéziumötvözet, a konkurens MILC-ekhez képest vaskosabb gépet kezembe véve olyan érzésem volt, mintha valami fegyvert fognék. Semmi felesleges dizájnelem, csicsa, már-már az ergonómia rovására menően merő praktikum az egész, ha mellé raknék egy ugyanilyen mattfekete AR-16 gépkarabélyt, kissé hunyorogva alig tudnám megkülönböztetni a kettőt. A nem mellesleg időjárásálló vázon zavarbaejtően sok gomb, funkció kar, tárcsa található, ezek egy része háttérvilágítással is rendelkezik, illetve programozható is – ennél jobban testre szabható kamerát akkor adhatna a Panasonic a profik kezébe, ha elkezdne moduláris kamerákat fejleszteni és gyártani.
Két Indexen megjelent képes anyaghoz is ezt a gépet használtam (1., 2.). Ami az ergonómiát illeti, a tesztidőszak alatt olyan – furcsa módon nem annyira kellemetlen – benyomás alakult ki bennem, hogy ez a kamera egy kompomisszummentes, simulékonynak nem mondható munkaeszköz, sokkal inkább használójának kell hozzá idomulnia. Cserébe mindig megbízható, minden helyzetben ugyanúgy viselkedő szerszámot kapunk (már amennyire nem túlzás ezt egy hét használat után kijelenteni).
A piacon jelenleg kapható MILC-ek közül a maga 47,3 megapixeles érzékelőlapjával a Lumix S1R készíti a legnagyobb felbontású képeket (e szempontból a 45,7 megapixeles Nikon Z7 említhető vele egy lapon). Ráadásul az S1R is tud kiterjesztetten nagy felbontású képeket készíteni (mint például a 2017-ben bemutatott Lumix G9): statikus témáról képes 187 megapixeles képet készíteni (Phase One, helló!). A külön almenüpontból indítható funkció használatakor a vázba épített stabilizátor kis lépésekben elmozgatja a CMOS szenzort több irányban, miközben a gép nyolcat exponál. Az így kapott képeket a Venus Engine képfeldolgozó processzor fűzi össze 187 megapixeles képpé. (Ahhoz persze hogy az eredmény kifogástalan legyen, nem árt, ha állványra helyezzük a gépet).
Hogy a stúdiófotósok még inkább ki legyenek szolgálva, az S1R mindezen túl képes utólagos fókuszállításra, valamint "fókuszpakolásra" is, azaz tud több különböző élességsíkkal készült képből nagy mélységélességű fotót generálni (Phase One, helló megint!)
A tesztidőszak alatt viszonylag sokat fotóztam alkonyati, éjszakai fényviszonyok között is, mivel a legtöbb kamera esetében itt mutatkoznak meg leginkább a különbségek (könnyű úgy fényképezni, ha van fény). A kettős képstabilizátor (a vázban és az objektívben is van ugyebár), az alapból 25600-as szélső értékig kitolható ISO, a félhomályban is pontosan dolgozó autófókusz, a többszintű zajszűrés mind hozzájárult ahhoz, hogy kézből, állvány nélkül is remek, részletgazdag, alacsony zajszintű éjszakai képeket tudtam készíteni. Ebben persze komoly szerepe van a CMOS érzékelőlapra szerelt aszférikus mikrolencséknek, ami növeli a fotodiódákra beeső fény mennyiségét. (A fenti galériában látható fotók egyébként mind eredeti, módosítatlan nyers .jpg fájlok, nem nyúltam hozzájuk semmilyen képszerkesztő programmal.)
Bár nem kifejezetten videósoknak fejlesztették (arra ott van ugye a kistestvér, az S1), és én sem tartom semmilyen szinten magam operatőrnek, de nem tudtam ellenállni a mozgóképes tesztelésnek. Az akár 4K 60p/50p videók (15 perces 3840×2160 pixel felbontású MP4 snittek), time lapse és slow-mo felvételek készítésére is képes kamera gyorsan mozgó témákról is folyamatos és tetszetős mozgóképet tud rögzíteni, még éjszaka is. Erről egy az Indexen már megjelent kis videóban lehet meggyőződni:
Főbb paraméterek: