A Sony ez év elején mutatta be az E-bajonettes, tükör nélküli, cserélhető objektíves kameráinak legújabb darabját, az α6400 (ILCE-6400) fényképezőgépet. A 24 megapixeles, APS-C szenzoros (azaz nem full frame-es, hanem kisebb, kroppos) digitális kamera télen került a boltok polcaira (avagy a webshopok kínálatába), egyedülálló váz, vagy kétféle kit formájában (16-50 vagy 18-135 mm-es zoom alapobjektívekkel).
Az α6400 jól illeszkedik az utóbbi időben folyamatosan, zökkenés nélkül erősödő trendbe, aminek kifutása a MILC (tükör nélküli, cserélhető objektíves) fényképezőgépek teljes hatalomátvétele lesz a DSLR (digitális tükörreflexes) kamerák fölött – legalábbis nagyon ez tűnik ki a gyártók nyomulásából, a MILC-marketing úthenger dübörgéséből, a fotós-fórumokon, az online adok-veszek piactereken tapasztalható rendszerváltó nyüzsgésből.
Tekintettel arra, hogy nyakunkon a nyár, és egy ilyen kisebb, de nagyobb kompaktokkal összevethető méretekkel bíró fényképezőgép nem húzza annyira a túrázók, városnézők nyakát, kaptam az alkalmon, és kipróbáltam a Sony által tesztre ajánlott α6400-ast. A laza, kameralóbálós teszt azonban annyiban nem igazán jött össze, hogy a nagyjából 350 ezer forintos, könnyű vázhoz nem valamelyik olcsóbb alapzoomot adtak kipróbálásra, hanem rögtön a Sony saját objektívjeinek egyik nagyágyúját, a csaknem egymillió forintba kerülő, masszív, 1,4 kilogrammos Sony FE 100-400mm F4.5-5.6 OSS G Master szupertele objektívet.
Egy ilyen zoomátfogású lencse nem kifejezetten point-and-shoot fényképezésre van kitalálva, ezért a szokásosnál jobban ki kellett találni, hogy milyen témákat vegyek számításba a teszteléshez. Hogy ne legyek azért nagyon gondban, a szupertele mellé azért szereztem egy árban és képminőségben hasonló kaliberű objektívet (szereztem: a videórovat tesztgépéről kunyeráltam el), így egy Sony FE 24–70mm F2.8 G Master standard zoommal kiegészülve egy fotóriporteri szempontból praktikusabb, bár könnyed turistáskodáshoz kevésbé alkalmas szett került a táskámba.
A két hétig tartó, alapvetően ötletszerű fényképezésen túl végül két konkrét, jellegében merően eltérő eseményen is próbára tehettem a kamerát és az objektíveket: először az V. Bacsis Retro Számítógép Kiállításon, Fülén, majd a budaörsi honvédelmi napon növeltem a tesztgép expószámát jó pár százzal.
A retro-PC-s partin nyugisabb, lazább körülmények között tudtam dolgozni, kihasználva a váz és mellé mindkét objektív nyújtotta lehetőségeket, míg a haditechnikai bemutatón igazán a 100-400-as teleobjektív képességei tudtak kidomborodni, a váz néhány speciális képessége mellett.
A két esemény tehát merőben eltérő profilú volt, a viszonylag szűk körű, beltéri, statikus számítógépes kiállítás és a szabad ég alatt tartott, vadászgépekkel, helikopterekkel színesített tömegrendezvény ég és föld (avagy föld és ég) egymáshoz viszonyítva. Azt kell mondjam, hogy az objektívek mindkét esetben jól muzsikáltak, viszont a vázról ugyanez már nem mondható el. A fülei sportcsarnok félhomályos belső terében föltolt ISO értékek mellett fényképeztem, és nem igazán ez volt a közeg, amiben az α6400 lubickolt volna, sokkal inkább fürdött a saját verejtékében (ha megbocsájtható, hogy ennyire antropomorfizálok egy munkaeszközt).
Az autofókusz kissé lassan dolgozott, érzésre nem volt mindig pontos, és én személy szerint az elkészült képekkel sem voltam tökéletesen elégedett, hiába ketyeg a kamerában a legújabb generációs BIONZ X képfeldolgozó processzor: lapos, már-már élettelen színek, küzdelmes kontrasztvilág, össze-vissza csúszkáló fehéregyensúly volt jellemző a képekre. Utómunkában alaposan meg kellett dolgoznom a nyers fájlokat, hogy publikálható állapotba kerüljenek (nota bene: a teszt két hete alatt végig JPEG-ben fotóztam, hagytam parlagon heverni a finomhangolásra jóval alkalmasabb RAW-módot – ahogy ezt más tesztek alkalmával is tenni szoktam).
Az, hogy a gyér fényben mennyire nem volt meggyőző az α6400 teljesítménye, különösen a fölső kategóriás Sony MILC-ekkel összehasonlítva volt kissé mellbevágó: a 2018-as Sony Alpha 7 III és a 2017-es Sony Alpha 9 is igazán elemében van fotonszegény közegben is, míg ez a középkategóriás új tesóról nem mondható el igazán. De persze nem is teljesen illendő számon kérni a harmad-negyedannyiba kerülő vázon a profi kvalitásokat, úgyhogy nem is lovagolok ezen tovább. Különösen azért nem, mert a második riporthelyzetben, a budaörsi reptéren, szabad ég alatt igazán meggyőzően mutatta meg az α6400, hogy mire képes.
A Sony szerint a vázban a világ leggyorsabb, két század másodperc alatt reagáló autofókusza működik, 425 fókuszsík-, fázis- és kontrasztérzékelős AF-ponttal, amelyek a teljes képterület csaknem 85 százalékát lefedik. A honvédelmi napon, ahol többek között a magyar légierő Gripen vadászgépei és Mi-24 harci helikopterei tartottak bemutatót, igazán jó hasznát vettem ennek a precizitásnak és gyorsaságnak: az új fejlesztésű, valós idejű témakövető autófókusz (Real-time Tracking) tette a dolgát, mint a kisangyal, a 100-400-as objektívvel pedig egész szép képeket tudtam készíteni a levegőben gyorsan mozgó haditechnikai eszközökről (persze jól jött mindehhez a nagy sebességű, másodpercenkénti 11 képkockás sorozatfelvételi mód is).
Érdemes még pár szót ejteni a váz ergonómiájáról, a kezelőszervek kialakításáról. Azt szem előtt kell tartani, hogy a kamera viszonylag kis méretű, ezért nem mindenkinek lehet kényelmes a fogása, ami pedig amúgy kellemes és kézreálló, a markolat kialakítása kellően stabil fogást nyújt. A kis méretből adódan kevesebb gomb és tárcsa található rajta mint egy profi gépen, mert egyszerűen nem fér rá minden. Ezt kompenzálandó a kezelőszervek egy része testreszabható, illetve többes funkcióval lett ellátva. Ennek akad viszont némi hátulütője: a hátoldali tárcsa négy nyomásra reagáló funkciógombot is rejt magában (kijelző, ISO, expókompenzáció, időzítő, sorozatfelvétel), miközben maga a tárcsa tekerésével például a zársebességet tudjuk szabályozni. Más kamerákban is találkozni ezzel a megoldásban, de itt valahogy túl érzékenyek a tárcsába épített nyomógombok, zársebesség tekerése közben minduntalan lenyomódott az ISO-gomb vagy a sorozatfelvételi gomb, így elég sokat kellett bajlódnom a záridő helyes beállításával (pláne, hogy a tárcsa nem emelkedik ki nagyon a váz síkjából, így nem is tekerhető olyan könnyen, mint a váz tetején lévő módválasztó és rekeszállító tárcsák).
Összességében az α6400 nem úszott rosszul a mélyvízben, amibe dobtam, ez pedig azt jelenti, hogy a műkedvelő, hobbifotós, kirándulós közegben bőven elegendőek lehetnek az általa nyújtott szolgáltatások. Aki videózni szeret, megtalálja a számítását a 4K Ultra HD videófelvételi módban, a 180 fokos, teljesen elforgatható, LCD érintőkijelző pedig vloggereknek és szelfibajnokoknak lehet vonzó. A mesterséges intelligencia alapú tárgyfelismerő algoritmus szemkövető okossága pedig igazán jól jön, ha embereket fényképezünk: mivel a fotóalany szemei is kiválaszthatók önálló fókuszpontnak, az élesség mindig a szem síkjában lesz. Sőt, amit még nem is tesztelhettem: a nyáron várható rendszerfrissítés telepítését követően a képérzékelő képes lesz megkülönböztetni az emberi és az állati szemeket, így természetfotósok is hasznát vehetik ennek az AF-funkciónak.
A kamera fő paraméterei: