Az Index is megírta nemrég, hogy holland kutatók elsüllyedt földrészt találtak Európa alatt, Nagy-Adria Észak-Afrikáról szakadt le valamikor a földtörténeti múltban. Arról azonban nem tudtak, hogy szinte ugyanezt egy évszázaddal ezelőtt már felfedezte egy magyar kutató, a dinoszauruszfelfedezéseiről és királyi ambícióiról is ismert Báró Nopcsa Ferenc. Csaplár-Degovics Krisztián történész írása tágabb tudománytörténeti tanulságokkal.
A hetekben szenzációs tudományos eredményről számolt be a világsajtó: az Adria alatt egy Grönland méretű kontinenst fedezett fel egy holland kutatócsoport. A tengerfenék, a mediterrán térség, az olasz, illetve horvát és albán tengerpart hegységeinek tüzetes vizsgálatával a több évig tartó projekt résztvevői igazolták az Adria alatt található „elveszett kontinens” létét. Az Észak-Afrikából leszakadt tektonikai lemezdarabot néhány laikus rögtön az elveszett Atlantisz legendájával kapcsolta össze, persze az ilyen kijelentéseket az Utrechti Egyetem geológuscsapatának vezetője, Douwe van Hinsbergen határozottan elutasította.
Jómagam történész vagyok, nem geológiai szakember. A Balkán-félsziget történetével foglalkozom, azon belül elsősorban az albánok történelmével. Az albanológia tudományágának egyik alapítója pedig történetesen egy olyan magyar tudós volt, akinek a neve geológusként és kartográfusként évtizedekig azonos volt az Adria történetének a kutatásával. Ő nem volt más, mint az első hazai dinoszauruszleletek megtalálója és leírója, báró Nopcsa Ferenc (1877–1933), akinek egész élete rendkívül kalandos volt.
Aki Nopcsa életművével foglalkozik, kénytelen beleásni magát a báró tudománytörténeti munkásságába is, amit a néprajz, régészet, történelem, nyelvészet, szociológia vagy történetesen a földrajztudományok tárgykörében végzett. A báró több évtizeden keresztül járta a balkáni tájakat, hogy földtani megfigyeléseket végezzen. Közel 4 ezer kilométert tett meg gyalog vagy lóháton a félszigeten. Miután kutatásait az első világháborút követően már nem folytathatta Délkelet-Európában, vett egy motorkerékpárt, azzal utazta be az Appennin-félsziget keleti partvidékét, és precíz alapossággal vette szemügyre annak földtani szerkezetét.
A bárónak már a Balkánon feltűnt számos furcsaság: az Albán-hegyláncok – a Dinaridák és a Hellenidák közé szorulva – rendkívül bonyolult földtani felépítésűek. Számos itt fellelhető kő és paleontológiai lelet idegen, a mai helyétől távol keletkezett, és csak a jura és kréta korszak utáni hatalmas tektonikai mozgások eredményeként kerültek jelenlegi helyükre. Legalábbis erre utalt a sok törésvonal és a nyomukban fellépő rendszeres földrengés. Ha viszont az Albán-Alpok máshonnan került ide, akkor ennek nyoma kell, hogy legyen az Itáliai-félszigeten is.
Nopcsa Olaszországban megtalálta a Nyugat-Balkán minden apró földtani jellegzetességének a párját.
Az eocén és a felső kréta idejéből maradt paleontológiai leletek, a kőzettani különbözőségek pontosan megegyeztek a túlparton megfigyeltekkel. A báró ekkor papírra vetette a két félszigeten tapasztaltakat, és megpróbálta egy térképben összegezni azokat. Miután az Adria is a helyére került, összekötötte az azonos leleteket egy vonallal, és így kirajzolódott az Adria alatt húzódó földtani rétegek teljes képe. A rétegek kora, felépítése, paleontológiai és geológiai leletei tökéletesen fedték egymást. Ez annyira szabályos, szerkezetileg annyira egységes volt, hogy csak egyet jelenthetett: a nyugaton az Appenninek, keleten a Dinaridák által közrefogott Adria nem más, mint egy, az európai kontinensbe beékelődő, leszakadt és elsüllyedt kontinensdarab. Némi utánagondolással a báró rájött arra, hogy az Adria az afrikai kontinens egykori hegyes kiszögellése, amely a kréta utáni tektonikai mozgások során szakadt le és ékelődött be mai helyére. Nopcsa ezeket a kutatási eredményeit 1932-ben tette közzé német nyelven, a Német Geológiai Társaság folyóiratában.
Amikor az interneten megtaláltam Hinsbergen professzorék vonatkozó publikációját a Gondwana Research megfelelő lapszámában, két dolog szúrt szemet: egyrészt a cikk vonatkozó szakaszait nagyon hasonlóan fogalmazták meg Nopcsa 1932-ben publikált írásához. Másrészt a tanulmányban sehol nem fordult elő Nopcsa Ferenc neve (hogy az Adriát szintén kutató id. Lóczy Lajosról ne is beszéljünk).
Magam is kutató vagyok, ezért pontosan tudom, hogy a legjobb szándék mellett is előfordul, hogy az ember észrevétlenül elsiklik olyan szakmunkák felett, amelyek amúgy alapvető fontosságúak a kutatott téma szempontjából. A fentiek szellemében írtam egy udvarias levelet Hinsbergen professzornak, amelyben nem kritikaként, hanem észrevételként hívtam fel a figyelmét Nopcsa vonatkozó kutatására. A holland geológus kedvesen és köszönettel fogadta a levelemet: bevallotta, hogy valóban nem ismerte Nopcsa említett publikációját. Miután átfutotta az 1932-es tanulmányt, úgy fogalmazott, hogy a magyar tudós is azok közé az óriások közé tartozik, akiknek a vállára épült a mai modern geológiakutatás, és akinek a nevével eddig sajnálatos módon nem találkozott. Hinsbergen professzor ígéretet tett arra, hogy Nopcsa kutatási eredményeit a jövőben csapata feldolgozza és használni fogja.
A fenti esetnek számomra több tanulsága van. Egyrészt a holland kutatóprofesszor személyében egy tudományágával szemben szerényen és alázattal viselkedő tudóst ismertem meg, aki nem csinált presztízskérdést abból, hogy utólag szerzett tudomást Nopcsa Ferenc életművéről. Sőt: örült, hogy kutatási területével kapcsolatban újabb eredmények kerültek elő a múltból, amelyeket a jövőben felhasználhat.
Másrészt az eset rávilágított arra, hogy a tudománytörténet, a tudástörténet miért is fontos része a kutatói munkának és a kutatókat finanszírozó pénzügyi alapoknak. A holland NWO és az Európai Unió ERC projektjeként tevékenykedő utrechti kutatócsoport, Nopcsa csaknem 90 évvel ezelőtti eredményeire építve, máshogy is felépíthette volna kutatási tervét és máshogy is felhasználhatta volna bőséges anyagi erőforrásait. Mindamellett, hogy a század első harmadához képest összehasonlíthatatlanul gazdagabb, pontosabb és részletesebb képet lehet rekonstruálni az Adria földtani felépítéséről, azaz a most elvégzett kutatások értelmét és értékét senki nem vonhatja kétségbe, a valóban szenzációnak számító felfedezések egyikét mégiscsak publikálták már 1932-ben.
És ez a tény felhívja a figyelmet egy harmadik tanulságra, amelyet a hazai kutatások tudományos és politikai felelőseinek is érdemes megfontolni. Pontosan a fenti eset bizonyítja, hogy még a természettudományok művelői sem mondhatnak le arról, hogy „poros könyvtárakban”, akár százéves cikkeket is elolvassanak – igaz, a Német Geológiai Társaság említett folyóirata például az interneten is hozzáférhető.
Cikkünk szerzője Csaplár-Degovics Krisztián, az MTA BTK Történettudományi Intézet főmunkatársa.