Megengedhető-e a digitális élet minden rezdülésének regisztrálása, kiadása, ha öngyilkosság megelőzéséről van szó? A kérdés megválaszolása talán nehezebb annál is, hogy egyáltalán lehetséges-e mindezt véghezvinni. A fiatal kori öngyilkosságok olyan szintet értek el, hogy egyes kutatók egészen drasztikus lépéseket tartanak indokoltnak.
Ötven 13 és 18 év közötti fiatal él úgy New Yorkban, hogy szó szerint lépni sem tudnak úgy, hogy arról egy kutatócsoport, illetve az általuk fejlesztett szoftverek ne értesülnének. Ők (illetve szüleik) azért kértek orvosi segítséget, mert öngyilkossági gondolataik támadtak, és többségük különféle mentális zavarokkal küzd, jellemzően depresszióval.
Szinte mindannyiunkat zavarja, ha a online jelenlétünket, mobiltelefon-használatunkat (és ezáltal földrajzi helyzetünket), illetve a közösségi médián, csetüzenetben megosztott gondolatainkat harmadik fél is megfigyeli. Nos, a legtöbb embert érintő megfigyelés semmi ahhoz képest, amennyire ezt az ötven, öngyilkosság szempontjából rizikócsoportba tartozó tinédzsert monitorozzák (az ő, illetve szüleik beleegyezésével).
Regisztrálják, hogy merre járnak, milyen honlapokat látogatnak, mit írnak Facebookon, Messengeren, Twitteren, sőt a hangszínüket is figyelik hanghívásaik során, és arckifejezéseiket a szelfijeiken. Nézik, hogy milyen zenét streamelnek, mennyit mozognak, mennyi időt töltenek otthon.
Tehát minden elképzelhető információt, amit egy mobiltelefonból ki lehet nyerni. Az adatokat természetesen biztonságos(nak tartott) szerveren tárolják, senkinek sem adják ki.
Hetente egyszer (szerdán délután) kérdések jelennek meg a telefonon arról, hogy az elmúlt héten hányszor gondoltak az öngyilkosságra, szőttek-e öngyilkossági terveket, esetleg meg is próbálkoztak-e vele. Ez a MAPS-projekt, amely az öngyilkosság előrejelzése érdekében folytatott mobiltelefon-vizsgálat angol rövidítése, és számos amerikai egyetem pszichológusai, illetve mesterségesintelligencia-kutatói vesznek részt benne. A név magáért beszél: a kutatás célja meghatározni azokat a megfigyelhető viselkedési jelenségeket, amelyek alapján egy algoritmus megbízhatóan tudja jósolni az öngyilkosság veszélyét.
A mobiltelefon-használat figyelése a kutatók szerint különösen a serdülőkorú gyerekek esetében hasznos - sőt kikerülhetetlen - információforrás, hiszen ők szociális életüket már ezen az eszközön keresztül élik meg. Persze úton-útfélen megkapják, hogy a totális megfigyelés páros lábbal tiporja a személyiségi jogaikat, és nem megengedhető. Erre az ellenvetésre már kész válasszal rendelkeznek:
A gyerekek rekordmagas számban ölik meg magukat. Az, amit hagyományosan próbálunk ez ellen tenni, az egyszerűen nem működik. Újra kell hát az egészet gondolnunk
- mondta a Science-nek Randy Auerbach, a Columbia Egyetem klinikai pszichológusa, a MAPS egyik kutatója. Vagyis szerintük akkora a krízis, hogy drasztikus lépésekre van szükség. Az amerikai statisztikák alátámasztják az aggodalmaikat: az öngyilkosság gyakorisága az egész társadalomban emelkedik, de a 10-24 évesek körében különösen erősen. Míg 2007-ben 6,75-en dobták el az életet 100 ezer fiatalra vetítve, addig 2017-ben ez az érték már 10,57 volt. Ezzel
Amerikában a tinédzserek és fiatal felnőttek körében az öngyilkosság a második leggyakoribb halálok a baleset után.
Az amerikai ÁNTSZ-nek megfelelő Betegségellenőrző és -megelőző Központ (CDC) 15 ezer gimnazista gyereket vizsgáló 2017-es felmérése szerint 7,4 százalékuk öngyilkosságot kísérelt meg az előző 12 hónapban. Ennek ellenére meglepően kevés a megfigyelésen alapuló öngyilkosság-vizsgálat a tinik körében. Egyszerűen azért, mert fennáll a veszélye annak, hogy a vizsgálat közben az alanyok valóban öngyilkosok lesznek, és így a különféle beavatkozások hatását tesztelő kutatókra is nagy felelősség hárul.
Természetesen számos olyan tényezőt ismernek a pszichiáterek és pszichológusok, amelyek növelik az öngyilkosság kockázatát. Az egyik legerősebb közülük a korábbi öngyilkossági kísérlet, de ott vannak a hangulati zavarok, például a depresszió is, illetve a krónikus betegségek és az élet kioltására alkalmas eszközökhöz való hozzáférés. Ezen kockázati tényezőket már ma is használják az ellátásban, hogy felismerjék a legveszélyeztetettebb betegeket, csak az a probléma, hogy ez nem sikerül jobban, mintha véletlenszerűen tippelnének.
Egy két évvel ezelőtti meta-analízis szerint, amely az elmúlt fél évszázadban publikált, öngyilkossági kockázati tényezőket vizsgáló kutatások eredményeit elemezte újra, éppen hogy csak a véletlen szint fölött alakul a leendő öngyilkosok felismerése, ha a feltárt kockázati tényezőket is figyelembe veszik. A felismerési hatékonyság pedig semmit sem javult az elmúlt 50 évben.
A legnagyobb hiányosságok az azonnali veszélyhelyzet felismerésében vannak. Márpedig ennek van gyakorlati jelentősége. A klasszikus kockázati tényezők lassan változnak. Így azok az értékelések, amelyeket a segítségükkel készítenek (és rutinszerűen készítenek ilyeneket, vannak standardizált kérdőívek, pontozási rendszerek), csak a hosszú távú, általános kockázatot képesek elméletbe is mérni. Ugyanakkor az öngyilkossági gondolatok impulzusszerűen törnek felszínre, így a jelenlegi módszerek segítségével - érvelnek a MAPS - kutatói nagyjából
lehetetlen megmondani, hogy melyik fiatal lesz egy órán, egy napon, egy héten belül öngyilkos.
Emellett az igazán veszélyeztetett betegek nem is hajlamosak felfedni gondolataikat az orvos előtt - már ha egyáltalán hajlandók orvoshoz járni. Viszont mobil mindig van náluk, az eszköz pedig nem is tesz fel megalázóként is érzékelhető kérdéseket, hanem csak csendben figyel.
A most folyó MAPS-projektben összesen 200 tinédzsert akarnak vizsgálni, akik némelyike már próbálkozott öngyilkossággal, mások csak gondoltak rá, és lesz kontrollcsoport is. Nagy kérdés, hogy mi adja meg a fiatalnak a végső lökést, aminek hatására a gondolatot tett követi. Sok, hagyományos módszerekkel nehezen vizsgálható kockázati tényező lehet. Egyes kutatók úgy találták például, hogy a befejezett öngyilkosságok áldozatai a megelőző héten több alvászavarral küzdöttek. A mobiltelefonok már egészen jó pontossággal regisztrálják, hogy a tulajdonosuk mikor alszik, és mikor van ébren. Mások szerint az egyik legerősebb kockázati tényező az úgynevezett psychacne, vagyis az elviselhetetlen pszichológiai fájdalom.
Auerbach és munkatársai kimutatták, hogy erős prediktív értéke van a vészesen közeli öngyilkosság szempontjából az úgynevezett interperszonális veszteségnek, vagyis a személyes kapcsolatok felbomlásának. Azok a serdülő, akiknek nem régen szakadt meg barátságuk valakivel, gyakrabban kísérletek meg öngyilkosságot, mint azok, akik hasonló mentális betegségben szenvedtek, mint ők, de interperszonális veszteség nem érte őket a közelmúltban.
Mindezt beszélgetések során ritkán fedik fel a betegek, de viselkedésük (beszédstílusuk, arckifejezésük, zenehallgatásuk) árulkodó lehet - ha az algoritmus elég hatékonnyá válik ezek felismerésében.
A kutatási program négy éve alatt, a résztvevők számát figyelembe véve úgy számolnak, hogy 22 “súlyos öngyilkossági incidens” történhet a megfigyeltekkel (értsd: öngyilkossági kísérlet és befejezett öngyilkosság). Ez súlyos etikai dilemmát jelent. Hogyan bizonyítsák azt, hogy bizonyos kockázati tényezők együttállása (a mobilhasználatban bekövetkező jellegzetes változás) valóban előre jelzi az öngyilkosságot, miközben nem hagyhatják meghalni az alanyokat. Azt ígérik, hogy ha valakinél azt gyanítják, hogy azonnali veszélyben van,
egy pillanatig sem fognak törődni, a bizonyítással, illetve a kutatás érdekeivel, és beavatkoznak.
Ha az alanyok nem reagálnak a szerdánként nekik kiküldött kérdésekre, azonnal felhívják őket és szüleiket, mert a válaszok elmaradását súlyos kockázati tényezőként értékelik. Eddig volt néhány telefonhívás, de valós öngyilkossági kísérlet nem.
Ez a megközelítés vagy segít majd prediktálni az öngyilkosságokat, vagy nem. Viszont a kiberbiztonsági kockázat és a személyes adatok kezelése okozta kétségek már most is valósak. Nehezen feloldható dilemma, hogy bármilyen nemes cél ellenére is megengedhető-e, hogy egy szervezet a legbelső titkainkba is beférkőzhessen, elolvassa leveleinket, és adott esetben többet tudjon rólunk, mint mi magunk. Nem mindenki van meggyőződve arról, hogy bármilyen cél is igazolhatná ezt a fajta megfigyelést.
Nem köztudott, hogy a Facebook algoritmusai is monitorozzák a posztokat, és lehetséges szuicid késztetésekre utaló jeleket keresnek bennük. Amikor ilyet talál, a bejegyzést megjelöli egy moderátor számára. a közösségi oldal illetékesei szerint eddig már több ezer alkalommal riasztották a mentőket-rendőröket, ha veszélyben lévő felhasználót azonosítottak. A Facebook szerint ezt kívánja tőlük az etika. Mások ugyanakkor ezzel nem értenek egyet. Szerintük egy semmilyen külső fél által nem ismert működésű algoritmus döntései alapján
nem szabadna beavatkozniuk emberek életébe.
Előfordul, hogy még a dedikáltan öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó jótékonysági szervezetek is személyiségi jogi össztűz céltábláivá válnak, amikor algoritmizálni próbálják a kommunikációban rejlő, közelgő öngyilkosságra figyelmeztető jelek felismerését. A brit Samaritans (Irgalmas Szamaritánusok) nevű szervezet 2014-ben beindított egy Twitter plugint, amelyre regisztrálhattak azok, akik ismerőseikért aggódtak. Az algoritmus elemezte a megadott feed üzeneteit (a író felhasználó tudta-engedélye nélkül), és ha problémát észlelt, értesítette a regisztráló (elvileg) ismerősét. A kritikák miatt kilenc nappal az indulás után felfüggesztették, egy évvel később pedig végleg leállították a kiterjesztést.
Hasonló kritikák érik a MAPS-projektet is, ezért talán maguk a részt vevő kutatók sem hiszik azt, hogy végül valamiféle tömegeket megfigyelő programmá fejlődhet. Mások amiatt aggódnak, hogy az efféle, gépi tanuláson alapuló algoritmusok feketedoboz-jellege miatt (még ha hatékony predikciókat is dobnak eredményként, senki sem tudja, hogy mi alapján jutottak arra az eredményre) hátrányt szenved az öngyilkossághoz vezető agyi folyamatok megértése. Nicholas Allen, az Oregoni Egyetem klinikai pszichológusa, a MAPS-projekt résztvevője elismeri, hogy egy kutató számára az érthetetlen működésű algoritmusok “extrém módon frusztrálók lehetnek”. Ugyanakkor így folytatta:
Ha klinikusként azt kérdezik tőlem, hogy használnék-e egy pontos becslésre képes, de érthetetlen működésű gépi tanulásos modellt, akkor azt felelném, hogy “Hát persze, hogy használnék!”
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.