A lisszaboni Web Summiton egy jellemző adat van, ami az egy négyzetméterre eső világmegváltó gondolatok számánál is magasabb: az egy négyzetméterre eső, befektetői pénzre ácsingózó startupok mennyisége. Több mint 2000 startup jött el az eseményre, amelyeknek csak a töredéke jutott el addig, hogy valamelyik színpadon tíz percben előadja az ötleteit, a többség egy ministanddal és egy-két laptoppal felfegyverkezve igyekezett magához vonzani az érdeklődőket, különös tekintettel a kék, „investor” feliratú névtáblát viselő figurákra.
Ahogy a magyar Rollet standjánál megtudtam, ugyan rengeteg a civil, kíváncsi érdeklődő, a Web Summit lényege, hogy befektetőkkel és hasonló műfajban játszó startupokkal építsenek kapcsolatokat. A Rollet egyébként a fizetős parkolás automatizálásában utazik, és a rendszerük már tesztüzemben működik pár budapesti parkolóházban, illetve a debreceni reptéren. Ezzel máris gigászi lépéselőnyben vannak a Web Summiton kiállító kollégák többségével szemben, akik jellemzően valami nagyon korai prototípussal, sőt néha csak egy puszta ötlettel vonulnak ki meghódítani a világot.
Ez elsőre nem hangzik kimondottan működőképes modellnek, de simán lehet az: beszélgettem egy direkt kelet-európai startupokra vadászó befektetőcég fejvadászával, és megmutatta a naptárát, amiben aznapra 30 minitárgyalás volt beírva. És megesküdött rá, hogy mind a harmincnál benne van az esély, hogy utánuk hajítson pár tízmilliót.
Ez az igazi startupdzsungel, ahol másodperceid vannak felkelteni valakinek az érdeklődését, aztán legfeljebb perceid, hogy meggyőzd, elég jó vagy egy 20 perces tárgyalásra is. Ott meg ugye már bármi megtörténhet. Ahogy a valódi dzsungelben, úgy itt is kíméletlenül hatékonyra optimalizálta az evolúció a túlélési stratégiákat, és pár óra alatt össze is állt bennem, mi 2019-ben a nyerő út egy startup megszületésétől az első milliós befektetői csekkig:
A kiállító startupok meglepően nagy része alkalmazta ezt a formulát, és már-már úgy tűnt, megoldottam a legyőzhetetlen sikerreceptet, és egyből indíthatok egy sikerkonzultációs coaching startupot (gépi tanulással megtámogatva, nyilván, és persze a privacyt szem előtt tartva), de a Web Summit egyik csúcseseményének számító PITCH startupverseny élesen rám cáfolt. Sőt az volt a tanulsága, hogy a siker titka valójában az, hogy ezeket a sablonokat elkerülje az ember. A PITCH-en pár percben előadják magukat a startupok, aztán a befektetőkből álló zsűri és a közönség szavaz róluk, a döntőbe jutottak meg olyan hírverést kapnak, hogy onnan már egyenes az út a milliókhoz.
A versenyt és az azzal járó végtelen dicsőséget (meg persze a konkrét dollárokra váltható reflektorfényt) a Nutrix nevű svájci startup nyerte, ami a lehető legmesszebb áll a csodareceptemtől, és hi-tech egészségügyben utazik. Egy olyan szenzort fejlesztettek ki, amit a fogra lehet rögzíteni, ahol a nyál glükóztartalmát méri, és ha tudjuk, hogy ez az adat erős korrelációt mutat a vércukorszinttel, máris felkaphatja a fejét úgy 400 millió cukorbeteg szerte a világon. Nekik ugyanis a létfontosságú vércukorméréshez ma vérre van szükségük. Ezt válthatja fel egy egyszerű, gyors, valós idejű mérési módszer, ami egyből küldi az okostelefonra az adatokat, és akár az orvost is riasztja, ha azt látja, hogy nagy gáz lesz hamarosan (kérdés persze, hogy mennyire pontos a mérés, mennyi a fals negatív vagy pozitív eredmények aránya). És ez csak az első lépés, ha sikerül kikísérletezni olyan nanorészecskéket, amik más anyagok – mondjuk az alkohol – koncentrációjának méréséhez jók, végtelen lehetőségek nyílnak meg a technológia előtt.
A közönség legnagyobb kedvence és szavazásának nyertese a Banjo Robinson volt, egy rajzolt macska, aki a világban utazgat, és közben gyerekekkel levelezik. Ez elég nagy hülyeségnek tűnik, de ha onnan nézzük, hogy egy írás-olvasást tanító és népszerűsítő (nem angol anyanyelvűek esetén nyelvtanulást ösztönző) app kerettörténete, mindjárt más a helyzet. A londoni startupnak már több ezer előfizetője van, és a 3-5 éves gyerekek imádják a macskától kapott leveleket – papíron, cuki rajzokkal, személyre szabva, apró ajándékokkal, ahogy kell. A fejlesztők meg legalább ennyire imádják azt az 1,16 millió eurót, amit a Web Summit alatt zsebeltek be befektetői tőkeként.
A harmadik PITCH-döntős szintén brit, és szintén fut már a szolgáltatása: a Be Right Back előfizetéses alapú nyaralásokat kínál. Leteszünk havi 50 (páros előfizetésnél 90) fontot, és ezért cserébe kapunk évi három, 3-5 napos utazást Európa valamelyik nagyvárosába, repülőjeggyel-szállással. Hogy hová és mikor, az meglepetés, persze elég jól személyre szabhatjuk és kalibrálhatjuk az ajánlatokat, de akkor is. 140 ezer forintért egy hosszú hétvége két főre egyébként egészen vállalhatónak hangzik, angol pénztárcával meg pláne. Saját bevallásuk szerint 97 százalék az elégedett ügyfeleik aránya, és csak 3 százalék mondja vissza az előfizetést az első utazás után.
De a nagy színpadon tízezres közönség előtt előadó és instant sztárrá váló startupok mellett is elképesztő mennyiségben igyekeztek felüllicitálni egymást a kiállítók vadabbnál vadabb ötletekkel. Mutatom, kik voltak, akik így vagy úgy, de a legjobban megfogtak.
A Depop kicsit kilóg a websummitor startupsorból, az olasz–angol közösségi piactér már eléggé befutott, 140 alkalmazottuk van, 15 millió felhasználójuk és 68 millió dollárnyi befektetésük. De ennél még fontosabb, hogy elképesztően trendik, főleg a tizen- és huszonéves angol csajok között. Az app gyakorlatilag egy bolhapiacba oltott Instagram, amin bárki saját divatmárkát és webshopot kreálhat, vagy csak elpasszolhatja a használt ruháit, és máris kitermelte a saját sztárjait, akik hat számjegyű összegeket keresnek a Depop-boltjaikon. Nem forintban. Ha valaki gyorsan kapcsol, még megcsinálhatja a magyar verziót, mielőtt nálunk is divatba jön.
A Mooon egy észt startup, és a Tinderrel felpörgetett onlinerandi-bizniszt gondolja tovább még egy lépéssel. Nem, nem egyből a szexnél nyit, hanem előtte, a piálásnál. Az app felhasználói látják egymást egy térképen, tudnak csetelni, és – most jön a lényeg! – italkuponokat küldözgetni. Online, egy appon keresztül meghívni valakit egy italra, hogy biztosan elmúljanak a gátlások, mire személyesen is meg kell szólítani – hát ez annyira 2019, hogy még mesterséges intelligencia se kell hozzá.
Alfred, a Dexai nevű amerikai startup robotséfje a nagyon kevés hardveres újdonság egyike volt a Web Summiton. Persze nem egy C3PO-ba oltott Gordon Ramsay-re kell gondolni, aki hatmillió nyelven képes üvölteni, hogy kiszáradt a steak, hanem egy szenzorokkal felszerelt, programozható robotkarra, ami például salátákat vagy fagyikelyhet tud teljesen magától összerakni. Ha ehhez hozzáadjuk a Los Angelesben már munkába is állt burgersütő robotot, levonhatjuk a tanulságot: zord idők fognak járni a pályakezdő szabadbölcsész-filozófusokra és a gyorséttermek HR-eseire.
De ha már a kajánál tartunk: a cseh AAHI az élelmiszer-pazarlás ellen küzd, és egyben olcsó vacsorát ajánl szemfüles mindenevőknek. Éttermek, cukrászdák, boltok dobhatják fel benne záráskor az eladatlan ételt féláron, mi meg megvehetjük, és mindenki jól jár. Az appon keresztül fizetünk, és egy QR-kódot kapunk, amivel felvehetjük a becsomagolt vacsorát (nyilván csak elvitellel működik a rendszer), és végül mindenki jól jár, az étterem is, mi is meg a környezet is. Egyelőre csak Prágában működik, ha valaki arra jár, próbálja ki bátran.
Végül jöjjön legnagyobb személyes kedvencem, a Shleep, ami egy céges környezetre optimalizált alváscoaching program a nagyobb munkahatékonyságért, és ezt most olvassák el még egyszer, és higgyék el, hogy nem vicc. Jó, elképzelhető, hogy láttam már én is indexes kollégát a notebookjára borulva horkolni ebéd után, és készséggel elhiszem, hogy egy top multicégnél átlagosan évi 80 millió dollár veszteséget okoznak a kialvatlan munkatársak hibái és általános lassúságuk. Na de hogy ezen pont egy 8 hetes tréning segítene, amin szakértők tanítják meg a dolgozókat aludni, hát nem tudom. Még ha gépi tanulás lenne benne vagy blokklánc.