A földi időjárás, illetve az éghajlat hosszú távú folyamatainak regisztrálása és előrejelzése a folyamatos monitorozáson, vagyis a rendszeres és szünet nélkül gyűjtött adatok tömegén alapszik. Ehhez hatalmas infrastruktúrát kell fenntartani és működtetni. Szerte a világon sok ezerre tehető az időjárás-megfigyelő állomások száma, amelyek nagy része hiába automata, állandó karbantartás és emberi felügyelet nélkül hamar összeomlik a rendszer.
És pontosan ezzel fenyeget a koronavírus-világjárvány.
A múlt héten írtuk, hogy a járvány máris zavarokat okozott az időjárás-jelentésekben. A vírus miatt ugyanis nagyrészt leállt a légi közlekedés, márpedig az időjárás-előrejelzési modellek a repülők által begyűjtött adatokra is támaszkodnak. Európában jelentősen csökkent a repülőgépekből származó adatmennyiség, a kereskedelmi repülés leállása óta napi 50 ezerről lecsökkent 10 ezerre a Középtávú Időjárás-előrejelzések Európai Központjába (ECMWF) beérkező megfigyelések száma.
De a probléma ennél jóval kiterjedtebb. Globálisan visszaesett az időjárási adatok mennyisége, és korántsem csak a légi közlekedés akadályoztatása miatt. Az Oregoni Állami Egyetem klímakutatói például több mint száz időjárási szenzorokkal felszerelt bóját üzemeltetnek az északi Csendes-óceán Oregonhoz és Washington államhoz közel eső vizein, az Óceáni Obszervatórium Kezdeményezés (OOI) nevű 44 millió dolláros kutatóprogram részeként. A bójákat rendszeresen be kell gyűjteni, és meg kell javítani őket, különben elromlanak, és nem küldenek adatokat.
Ha ez egy szokásos év lenne, most is a tengeren lennék
– nyilatkozta a program vezetője, Ed Denver klimatológus a Nature-nek. De most a járvány miatt leállították a karbantartó hajóutakat, így Denver otthon, a számítógépén figyeli, ahogy a tengeren ringatózó obszervatóriumok egymás után hallgatnak el. A kutatás praktikus leállásának rövid távon a meteorológia látja kárát, hosszú távon azonban a klímamodellek is megbízhatatlanná válnak.
Vannak meteorológiai adatsorok, amelyek már a 19. század óta megszakítás nélkül folytatódnak, soha nem szakadt meg az adatgyűjtés, hiába zajlott két világháború is közben. Most azonban nagyon valószínű, hogy egyes adatgyűjtések egyszerűen ellehetetlenülnek az utazási és kijárási korlátozások miatt.
Hasonlóan nagy bajba került az egész Amerikán átívelő, 28 kutatóhely együttműködésével működő Hosszú Távú Ökológiai Kutatóprogram (LTER), amelyet 1980-ban a lassú klimatikus változások megfigyelésére indítottak, és amelynek Alaszkától az Antarktiszig vannak megfigyelőhelyei.
Valószínűleg most fog először előfordulni a program történetében, hogy megszakad bizonyos adatok folyamatos gyűjtése. Számos országban egyszerűen nem folytatható tovább az adatgyűjtés.
Ez nagyon fájdalmas felismerés a legtöbb részt vevő kutató számára
– ismeri el Frank Davis, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem ökológusa, a program igazgatója. De a kutatóknak talán az a legfájdalmasabb, amikor az adatgyűjtés feltételei egyébként adottak lennének, ám a járványellenes intézkedések lehetetlenné teszik a munkájukat. A tengerbiológusok, illetve a klímakutatók – főként költségcsökkentő megfontolásokból – gyakran hatalmas konténerszállító teherhajókra szállnak fel, amolyan
megtűrt potyautasként.
Ezek a hajók keresztül-kasul szelik a világ óceánjait, így ideális platformot biztosítanak a globális időjárás-megfigyelő rendszerek szenzorainak telepítésére. A konténerhajók legtöbbje ugyan nem állt le, hiszen az áruforgalmat fenn kell tartani, de az új rendelkezések a legtöbb esetben megtiltják, hogy a hajó szűk legénységéhez nem tartozó emberek is a fedélzetre lépjenek. Ez az első alkalom, hogy az egész programot le kellett állítani határozatlan időre.
Még felmérhetetlen, hogy mekkora károkat fog okozni a járvány a klímakutatásnak, de már már most is kiesett a megfigyelések 15 százaléka. Ahogy pedig a járvány, illetve az utazási korlátozások elhúzódnak majd ki tudja meddig, ez a veszteség arányaiban is nőni fog.
Az amerikai Országos Óceán- és Atmoszférakutató Hivatal (NOAA) adatai szerint március végéig az amerikai kereskedelmi repülőgépek által gyűjtött adatok mennyisége a felére csökkent egy normális év azonos időszakához viszonyítva. Noha az időjárási műholdak és a meteorológiai léggömbök egyelőre működnek, később ezek üzemeltetésében is zavarok állhatnak be.
A brit Meteorológiai Szolgálat több mint 250 meteorológiai állomást tart fenn, és jelenleg ezek megfelelően működnek. Viszont ha elromlanak, nem biztos, hogy lesz ember, aki ki tudna menni megjavítani őket. Még azok a klímakutató állomások vannak a legjobb helyzetben, amelyeket a civilizációtól távol építették, és egy-két ember dolgozik bennük hosszú, akár több hónapos váltásokkal. Ezek az állomások gyakorlatilag elszigetelten működnek a külvilágtól, az ott dolgozók tipikusan
egy lélekkel sem találkoznak az ottlétük során, így nem is tudnak megfertőződni.
Ugyanakkor még a (látszólag) teljes elszigeteltség sem jelent feltétlenül biztosítékot arra, hogy a tudományos vizsgálatokat nem érinti a koronavírus-járvány. Az északi-sarki jégbe direkt befagyott, majd a jéggel együtt sodródó Polarstern kutatóhajó működése is veszélybe került.
Egyrészt a programhoz kiegészítő vizsgálatokat végző repülők a norvég tiltás miatt nem szállhatnak fel, másrészt a legénység váltása is kérdésessé vált, hiszen minden eszközzel el kell kerülni, hogy a fertőzést behurcolják a hajóra. Márpedig a kutatócsoport egyik tagja egy korábbi németországi konferencián már elkapta a fertőzést, és több kollégájával is találkozott utána.
Ez a cikk a Covering Climate Now klímamegoldásokról szóló egyhetes sorozatában jelenik meg, melyben az 50 éves Föld napjára időzítve az egész világon több mint 400 újság foglalkozik kiemelten az éghajlatváltozással. A Covering Climate Now a klímaügy jobb bemutatását célzó globális médiaegyüttműködés.
(Borítókép: Szakértő dolgozik a NOAA (az amerikai Országos Óceán- és Atmoszférakutató Hivatal) NWS Nemzeti Hurrikánközpontban 2019. május 31-én, a Florida állambeli Miamiban. Fotó: Joe Raedle/Getty Images/AFP)