A feltételezettnél is jobban, 17 százalékkal csökkent globálisan az üvegházhatású gázok kibocsátása a járvány miatt, Magyarországon még ennél is nagyobb a visszaesés. A kényszerű zöldülés a legnagyobb a II. világháború óta, de éves szinten még ez a dráma sem elég ahhoz, hogy kezeljük a klímaváltozást.
Új módszerrel mérték a fosszilis eredetű szén-dioxid-kibocsátás alakulását egy friss, nagy nemzetközi kutatásban: a Nature-ben publikált adatokból napról-napra, országok szerint lehet nyomon követni, hogy zöld szempontból mennyit értek a járványügyi intézkedések, mit hozott a fél világot gúzsba kötő vesztegzár.
A tudományos konszenzus szerint az elsősorban a fosszilisakból származó üvegházhatású gázok civilizációs kibocsátása felelős a klímaváltozásért. 1900 óta kb. egy fokot emelkedett az átlaghőmérséklet a bolygón, és a párizsi megállapodásban foglaltak szerint mindent meg kellene tenni, hogy a célul kitűzött másfél fokon belül tudjuk tartani a felmelegedést – ennél nagyobb növekedés már rendkívül súlyos következményekkel járna az élővilágra, a tengerszint-emelkedésre és az emberi társadalomra és gazdaságra egyaránt. Erre azonban csak nagyon komplex intézkedésekkel van esély, melyekkel radikálisan és gyorsan fogjuk vissza a CO2-kibocsátásunkat.
A hivatalos célkitűzések és politikai fogadkozások ellenére azonban a szén-dioxid-kibocsátás nem hogy nem csökken a kívánatos ütemben, az elmúlt években tovább emelkedett, átlagosan évi 1 százalékkal. Ebben hozott fordulatot a koronavírus: a járvány nem kívánt, de önmagában pozitív mellékhatásaként a szén-dioxid-kibocsátás mindenhol mérséklődött.
Ebből a városi átlagember számára is jól érzékelhető a tisztább levegő: a légszennyezettség Kínától Európán át Amerikáig mindenhol csökkent, a budapesti levegő is sokat tisztult rövid idő alatt. A légszennyezettség, a káros anyagok és a szálló por koncentrációja a levegőben ugyan fontos környezeti és egészségügyi tényező (lehetséges, hogy a korlátozások miatti jobb levegő több életet ment meg, mint ahányan meghalnak koronavírusban), a klímaváltozáshoz azonban közvetlenül nem sok köze van. Míg a nitrogén-dioxid koncentráció néhány nap alatt is érdemben csökkenhet a levegőben, a klímaváltozásért elsősorban felelős szén-dioxid azonban 50-200 évig ott marad a légkörben.
Hogy azonban mennyivel csökkent a kibocsátás a járványhelyzet miatt, viták és becslések tárgya. A kibocsátásokról szóló hivatalos állami statisztikák sokszor csak évek múlva jönnek ki, és bár a légköri CO2-koncentráció alakulását szinte élőben lehet figyelni, a természetes karbonciklus (ősszel és télen nagyobb, tavasszal és nyáron a növénytakarónak köszönhetően kisebb a szén-dioxid mennyisége a légkörben), illetve az időjárás-változások miatt rövidebb időtávon belül az emberi kibocsátás alakulása elég bizonytalan.
A mostani kutatásban azonban új, az eddigieknél komplexebb módszertannal vizsgálták a kibocsátás változásait, amihez sokféle proxy adatot (a kibocsátás mértékével összefüggő, annak becslésére alkalmas közelítő információt) használtak fel. Egyebek mellett számításba vették a gazdasági tevékenység visszaesését, az energia- és az ipari termelés változását, meg a közlekedési adatokat, méghozzá egyszerre 69 országból – a vizsgálatba bevont régiók összességében a globális kibocsátás 97 százalékáért felelősek, vagyis közel teljes képet lehetett így alkotni a Föld fosszilis energiahasználatáról a járványhelyzetben.
Ami igen komolyan mérséklődött. A kutatás fő eredménye ugyanis, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása április elejére 17 százalékkal csökkent globálisan az előző év azonos időszakához képest.
Ez a legnagyobb visszaesés egészen a II. világháború óta.
A történelmi lépték jól érzékelhető erről a diagramról, melyen 2020-nál egészen drámai és precedens nélküli zuhanást lehet látni. A visszaesés sokkal nagyobb, mint amit akár a 2008-as gazdasági recesszió, akár a korábbi válságok hoztak.
Mivel napi szintű adatokat használtak, a kibocsátáscsökkenés időbeli trendjei is jól láthatók. Már február közepén is volt egy nagy, világszinten nyolc százalékos csökkenés. Ez döntően a szigorú kínai korlátozásoknak volt köszönhető, és bár ezután megkezdődtek a fokozatos ázsiai feloldások, a járvány igazán globálissá válásával március végén és áprilisban egy ennél is jelentősebb csökkenés következett be.
Nem elhanyagolható eltérések vannak ugyanakkor az egyes országok és nagy régiók kibocsátás-csökkenésében. A korlátozások csúcsán Kína 24, az Európai Unió 27, az Egyesült Államok szén-dioxid-kibocsátása pedig közel 32 százalékkal esett vissza. A kutatásban vizsgálták a magyar adatokat is: a számítások szerint a magyar kibocsátáscsökkenés nagyjából megfelelt az EU-s átlagnak, a világátlagnál ugyanakkor jóval nagyobb.
A kibocsátáscsökkenés legfőbb oka a felszíni közlekedés nagyon komoly visszaesése, ez felel a csökkenés 43 százalékáért. Nagyjából ugyanekkora rész jön együttesen az ipari- és energiatermelés csökkenéséből. Azzal, hogy egyes régiókban, például Európában a repülés majdhogynem teljesen leállt, saját magához képest a légi közlekedés zöldült kényszerűen a legtöbbet a járvány alatt: globálisan 60 százalékkal kevesebb szén-dioxidot bocsátottak ki, mint tavaly ilyenkor. Összességében ez adja a mostani emissziócsökkenés 10 százalékát. Hogy nem többet, az azzal magyarázható, hogy a légi közlekedés a teljes globális kibocsátásnak egyelőre csak a három százalékáért felel – igaz, ennek aránya gyorsan nő, ezért is kerülhetett többek között a repülés a zöld mozgalmak céltáblájára.
A járvány egy sor olyan területen hozott kényszerű kibocsátáscsökkenést, ahol békeidőkben ezt magunktól nem nagyon tettük meg. A kutatók szerint 2020 nagy valószínűséggel a legnagyobb visszaesés éve lesz az üvegházhatású gázokat illetően. Hogy éves szinten ez mit jelent majd, arra különböző modellszámításokat végeztek. Ha a korlátozások részlegesen fennmaradnak az év végéig, akkor a kalkulációk szerint a tavalyi évhez képest 7 százalékkal kevesebb fosszilist éget el az emberiség. Ha június közepéig ezeket fel lehet oldani, már csak négy százalékos a csökkenés.
Bár a visszaesés történelmi, ez önmagában édeskevés. Mint a Nature-ben megjelent tanulmány vezető szerzője, Corinne Le Quéré nyilatkozta a Guardiannek, nem így, a járvány hozta kényszerrel szeretnénk kezelni a klímaváltozást, de a nagy visszaesés ellenére az üvegházhatású gázok emberi kibocsátása még így is az eddigi csúcsérték 83 százaléka maradt. Ennek minimális, és könnyen lehet, hogy csak átmeneti hatása lesz a földi éghajlatra – az ipari forradalmak óta a légkörben folyamatosan gyülemlő szén-dioxidhoz most valamivel kevesebbet tettünk hozzá, de a mennyiség ettől még tovább nő. Ráadásul a korábbi recessziók tapasztalata, hogy a rövid visszaesések után az emisszió újra gyorsan nőtt, hogy helyreállt az addigi életrend.
Ahhoz, hogy a Föld éghajlata a nagyjából kezelhető szintet jelző határértéken, a másfél fokon belüli hőmérséklet-emelkedésen belül maradjon, a számítások szerint évente közel nyolc százalékkal kellene csökkenteni a kibocsátásunkat. Minden évben, többel, mint amennyivel a válságos 2020-ban valószínűleg ezt akaratunk ellenére sikerül megtenni.
(Borítókép: Kerékpárút a Neuilly hídon 2020. május 16-án, Párizsban. Fotó: Daniel Pier / NurPhoto, a Getty Images)