Minthogy az Egyesült Államokban rendszeresek az efféle események - és elég sokszor a feketékkel szembeni erőszak váltja ki őket - a szociológusoknak és a pszichológusoknak meglehetősen bőséges kutatási anyag áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy fel tudják rajzolni a tüntetések elfajulásának előre látható forgatókönyvét.
Felsorolni sem lehet, hányszor zajlottak le ugyanezek az eseménysorok Amerikában (de esetenként Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban is). A legemlékezetesebb lázongás 1992-ben Los Angelesben történt, miután a bírósági esküdtek felmentették azt a négy rendőrt, akik korábban brutálisan bántalmazták a fekete Rodney Kinget. Az atrocitást valaki videóra vette, és a felvétel villámgyorsan eljutott az összes amerikai tévécsatornához.
A bírósági döntést követően hat napig tartott a háborús állapot Los Angeles belvárosában. 63 embert meggyilkoltak, fosztogattak, gyújtogattak. Összesen 2383-an sérültek meg az összecsapások során, több mint 12 ezer személyt letartóztattak, az anyagi károk meghaladták az egymilliárd dollárt, ennek nagy része a koreaiak lakta városrészt érintette. A tévék sorra mutatták be azokat a koreai származású boltosokat, akik egyedül próbálták egy szál pisztollyal megvédeni magukat és értékeiket a fosztogatóktól.
A Los Angeles-i zavargások kitörölhetetlen emlékként élnek az amerikaiak tudatában, de tudományos örökségük is maradandó: innen eredeztetik a hatósági jogtalanság nyomán kialakult erőszakos zavargások viselkedésének kutatását. Pedig korábban sem volt a jelenség ismeretlen.
1968. április 5-én Bostonban is, ahogy Amerika-szerte mindenhol a zavargások második éjjelére készültek. A Nemzeti Gárda elfoglalta a stratégiai pontokat, miután Johnson elnök országos rendkívüli állapotot hirdetett. Előző nap gyilkolták meg Martin Luther King Jr-t, az ország fekete lakosai szemében pedig elképzelni sem lehetett volna nagyobb veszteséget. Boston azon az éjjelen azonban talán az országban egyetlen nagyvárosként
viszonylag nyugodt maradt.
Ebben nagy szerepe volt James Brownnak, akinek éppen aznap este volt koncertje Bostonban. A polgármester sokáig gondolkozott a koncert törlésén, végül azonban meggyőzték, hogy ez tovább dühítené a feketéket (Brown rajongótáborának nagy része feketékből állt). Sőt, kihasználták a koncertet, és gyorsan leszervezték, hogy a helyi közszolgálati (ingyen fogható) tévé is közvetítse azt. Brown még azt is elérte, hogy az önkormányzat fizesse azt a 60 ezer dollárt, amit a tévés közvetítést kizáró szerződése miatt vesztett.
Így azon az estén a zavargás helyett mindenki otthon ült Bostonban, és James Brownt nézte a tévében. Volt egy pillanat azonban, amikor a koncerten, a tévénézők millióinak szeme láttára majdnem elszabadult a pokol. A rajongók egy ponton elkezdtek felkapaszkodni a színpadra, és fehér rendőrök szorították vissza őket. Brown látva a bajt, elküldte a rendőröket, és lenyugtatta a rajongóit:
Várjatok egy pillanatot, várjatok! Húzódjatok vissza, legyetek úriemberek. Megkértem a rendőröket, hogy ők is húzódjanak vissza. Úgy gondolom, hogy számíthatok némi tiszteletre a saját népemtől.
Aznap este Bostonban kevesebb bűncselekmény történt, mint egy átlagos áprilisi éjszakán. A történések arra világítottak rá, hogy
milyen apró, jó vagy rossz irányba ható faktorok képesek döntően befolyásolni a tömeges felháborodás erőszakossá válását.
Az események mindig egyedileg alakulnak, így tökéletes bizonyossággal nem lehet előre látni őket. A körülmények pontos feltérképezésével azonban jó eséllyel azonosítani lehet, hogy mely tüntetésekben van meg a komoly potenciál a véres eszkalációra.
A Floyd megöléséhez hasonló incidensek azért szolgálhatnak gyújtószikraként az egész (fekete) közösség számára, mert rengeteg ember közös tapasztalatát jelenítik meg. Az összecsapások pedig csak még valószínűbbé teszi, ha az emberek a rendszer szerves részeként érzékelik az egyenlőtlenséget - nyilatkozta a BBC-nek Clifford Scott, a Keele-i Egyetem rendfenntartással és a tömeg viselkedésével foglalkozó kutatója.
A tömegben jelenlévő, erőszakra hajlamos személyek mobilizálódásának az adja meg az utolsó lökést, amikor érzékelik, hogy a rendőrség kezd túlterhelődni, és már nem képes normális hatékonysággal fellépni az egyes rendbontók ellen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló a korábbi zavargások tapasztalataiból, hogy a rendőrség nem csupán tehetetlen követője az eseményeknek. A hatóság viselkedése nagyban befolyásolhatja azt, hogy az események milyen irányt vesznek - vagyis
megmaradnak-e a törvényes tüntetés keretei között vagy zavargássá fajulnak.
Alapvető hiba szokott lenni, hogy a rendőrök a tömeg egyes tagjainak törvénytelen magatartását a teljes tömeg viselkedéseként kezelik. A tüntetések erőszakossá válása gyakorlatilag mindig azzal kezdődik, hogy néhány személy bűncselekményeket kezd elkövetni. A demonstrálók nagy része jellemzően nem is tud kezdetben ezekről, vagy ha tud, helyteleníti azokat.
A gyakorlatlan vagy szervezetlen, és ezért kétségbeesett rendőrök ahelyett, hogy szakszerűen kiemelnék a tömegből a rendbontókat, miközben a békés tiltakozókat békében hagyják, az összes résztvevő ellen egységesen, és általában brutálisan lépnek fel.
Ezzel aztán sikeresen maguk ellen hangolják a teljes tömeget. Ez a legtöbb tiltakozó szemszögéből jogos reakciónak tűnhet, hiszen azt érzékelte, hogy ő személyesen semmit nem csinált, ami másra, akár a társadalomra nézve veszélyes lett volna, a rendőrség mégis erőszakosan lép fel vele szemben. Így azt érik el, hogy a tömeg villámgyorsan egységbe forr.
Ezen a ponton olyan emberek kezdenek egy közösség tagjaiként tekinteni egymásra, akiknek a normális életben eszük ágában sem lenne akár csak szóba állni egymással. Az egy csoporttá rendeződött tömeg számára azonnal közös ellenségként jelennek meg a rendőrök. A rendfenntartók bármilyen fellépését a csoport akármelyik tagja ellen úgy fogja értelmezni a legtöbb tüntető, hogy őt személyesen érte az inzultus, és eszerint fog reagálni rá.
Az erőszakot pedig az adott körülmények között igazolható és megengedhető ellenlépésnek fogják tekinteni.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy ettől fogva a tömeg minden egyes tagja ugyanúgy, egy raj egymástól megkülönböztethetetlen tagjaként fog viselkedni. Viszont magatartásuk és motivációik bizonyos mértékben összehangolódnak, és a csoport hatására a reakcióik a szélsőségesség irányába tolódnak el. Ez a csoportpolarizáció.
Rengeteg pszichológiai kísérlet bizonyította már, hogy a hiedelmekkel ellentétben a csoportos döntéshozatal nem a mérsékelt, középutas vélemények irányába tolja el a közhangulatot. Épp ellenkezőleg: a csoportokban kialakuló vélemények általában szélsőségesek, a tagok egymást lökik az egyre távolabbi extremitások irányába.
A kutatások szerint a rendőrség egyre erőszakosabb fellépése egyre erőszakosabbá teszi a tiltakozókat. Erre válaszul a rendőrség még keményebb eszközökhöz nyúl, és az ördögi kör szinte megállíthatatlanul vezet a véres összecsapásokhoz. Így hamar elérkezhet a pont, amitől kezdve a tiltakozások kezdeti kiváltó oka már semmiféle kapcsolatban nem áll az eluralkodó csoportos garázdasággal és pusztítással.
Természetesen ez csak egy cikket olvasva tűnik ilyen egyszerűnek, hiszen az esetek többségében a rendőrség kész helyzettel szembesül. A békés tiltakozók közé szinte mindig vegyülnek olyan figurák, akik csak a balhét keresik, vagy számítanak a káoszra, és már eleve fosztogatási szándékkal csatlakoznak a tömeghez. Miattuk nem feltétlenül lehet reálisan arra számítani, hogy a rendőrség békés kezdeti hozzáállása megakadályozhatja az események erőszakos eszkalálódását.
De erre is van példa. A New Jersey-i Camdenben például a rendőröknek úgy sikerült lecsillapítaniuk az egyre dühösebbé váló tömeget, hogy beálltak közéjük tüntetni a rasszizmus ellen.
A tüntetők erőszakossá válásában nemcsak a körülöttük lévők viselkedése játszik szerepet, hanem az ember saját erkölcsi gondolkodása is. Az erkölcs - bár ez nem feltétlenül nyilvánvaló első látásra - minden mentálisan ép ember gondolkodására hat. Sőt, a moralitás játssza a fő szerepet abban, ahogy az ember a saját magatartását megítéli. Olyannyira fontos ez a szempont, hogy felülír mindenféle racionális megfontolást. Ha az ember úgy érzékeli, hogy a körülötte lévő világ működése összeegyeztethetetlen a saját erkölcsi törvényeivel, ez arra fogja sarkallni, hogy mindent megtegyen, amiről úgy érzékeli, hogy ezen a helyzeten változtathat.
Csakhogy a legtöbb átlagember nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek alapvető változást tudnának okozni a rendszer működésében,
ezért frusztráció alakul ki benne, és az emiatt gyúló agresszió olyan áldozatok ellen irányul, amelyek az ő értékelése szerint kapcsolatban állnak a gyűlölt rendszerrel, de kevéssé védettek, így eséllyel veheti fel ellenük a harcot. Minél inkább immorálisnak tartják az ellenségként érzékelt rendszert (vagy annak egy elemét), annál radikálisabb fellépést is megengedhetőnek tartanak vele szemben. Így működik a terrorizmus, de a zavargás is.
Korábban az egyre radikalizálódó nézeteket csak azok a közösségek erősíthették fel a résztvevők gondolkodásában, akikkel a mindennapi élete során találkozott. Így a legtöbb felháborodásból fakadó rendbontás lokális maradt (a legsúlyosabb, nagy nyilvánosságot kapó eseteket, mint például Martin Luther King megölését leszámítva).
Ma a közösségi média is betölti ezt a funkciót, így a viszonylag kis súlyú atrocitások nyomán kialakult felháborodás is pillanatok alatt erőszakba fordulhat egy egész ország megannyi városában. Mindez pedig sokszorosan igaz akkor, amikor egy ember életét oltják ki másodpercről másodpercre dokumentált, különösen brutális és megalázó módon.
Ilyen körülmények között azonnal elszabadul a káosz - mondhatnánk, de a szociálpszichológusok szerint ez is tévedés. A zavargások ugyanis általában csak a külső szemlélő számára tűnnek kaotikusnak, az abban résztvevők a saját és társaik cselekedeteit indokoltnak, összehangoltnak, és legfőképpen célirányosnak látják. A céljuk pedig legtöbbször a hatalom kinyilvánítása. Azért küzdenek, hogy ott és akkor hatalmasabbnak érezhessék magukat, mint a rendőrök, illetve a rendőrökön keresztül maga az állam.
A fosztogatást is ezáltal indokolják a legtöbben saját maguk számára. Bár a végletesen elfajult helyzetekben (például az 1992-es Los Angeles-i zavargások idején) már minden üzlet célponttá válik, a fosztogatás kezdetén legfőképpen a nagynak és gazdagnak tartott cégek üzleteit fosztják ki. A jelenlegi Los Angeles-i zavargások közben is az Apple-boltok estek el először. 1992-ben sok bevándorló boltos próbálkozott azzal, hogy festékszóróval ráfújta az üzletére, hogy
kisebbségi tulajdon,
arra számítva, hogy ez jobb belátásra téríti a fosztogatókat. A stratégia nem működött. Ennek részben az az oka, hogy a fosztogatók motivációi sem azonosak. Vannak közöttük forradalmár típusú fosztogatók, akiket a haszonszerzés helyett (vagy azon túl) a bosszú, a bűnösnek tekintett rendszer haszonélvezővel szembeni károkozás motivál. Mások egyszerű bűnözők - sőt, szervezett bűnözők -, akik csak a zavargás adta lehetőségeket használják ki a rablásra.
A tüntetések kezdeti motívumainak is van szerepük abban, hogy milyen széles körben történnek fosztogatások a tiltakozás későbbi fázisaiban. A tavalyi évet meghatározó hongkongi tüntetések folyamán alig észleltek fosztogatást. Ez egyrészt az ázsiai és a nyugati értékrendszer különbözőségeinek tudható be, másrészt annak, hogy a hongkongi tüntetőknek egyszerűen nincs bajuk a kapitalizmussal, és a saját szociális helyzetükkel sem annyira. Ők kifejezetten a politikai szabadságjogok kínai csorbítása miatt tiltakoznak, és a rendőrséggel szembeni dühüket is az motiválja, hogy a hatóságokat az elnyomás eszközeinek látják. Lawrence Ho, a Hongkongi Egyetem kutatója szerint a tüntetők ott még akkor sem fosztják ki az üzleteket, ha azok kirakatait a rendőrökkel vívott harcok során betörték. Azokat az üzleteket rongálták meg gyakrabban, amelyek a szárazföldi Kínához kötődnek, vagyis a pusztítás célzott volt, és az is maradt.
(Borítókép: Minneapolis-ban a tüntetők könnygázt hajítanak el 2020. május 30-án. Fotó: Lucas Jackson / Reuters)