Magyarországon szeretünk sajnálkozni azon, hogy a valódi kérdések (nem mintha lenne arról bármiféle konszenzus, hogy mi is a valóság, és mik az igazán égető problémák, lásd migránsok vs diktatúraépítés, zsigeri sorosozás kontra orbánozás) helyett a politika a történelemmel foglalkozik: heti szinten dobálja az emlékezeti gumicsontokat az erre éhes értelmiségnek, akik így tovább játszhatják a szimbolikus térfoglalási és sérelmi játszmáikat. Ezért innen is érdekes nézni, milyen elánnal vívják a nem ritkán több száz éves emlékezeti háborúkat Nyugaton, most ugye főleg Amerikában és Angliában.
Amikor Kolumbusz bronzalakját vízbe vetik, a néhány napja megrongált Churchill-szobornál lefújják a tervezett tüntetést, mert félnek a szoborvédő focihuligánokkal való összecsapásoktól, komplett lista készül a további eltávolítandó emlékművekről, Londonban pedig utcanévbizottságot a Közterületek Sokszínűségét Vizsgáló Bizottságot állítanak fel, hogy módszeresen áttekintsék, mi maradhat és minek kell mennie, ami a sötét múltból nem viszi át a mai idők erkölcsi mércéjét – ilyenkor azért nem tűnik olyan egyedinek a kelet-európai állapot, amiben folyamatosan bukunk „múltfeldolgozásból”.
Közvetlenül a rabszolgaságról, tágabban a ma a Black Lives Matter által keretezett, de e politikai mozgalmakon messze túlmutató faji kérdésről, még tágabban a gyarmatosítás egészéről van szó, valójában pedig magáról a nyugati önképről, a közös emlékezet széteséséről, amit a jelek szerint ma annyira sem lehet egyben tartani, mint Amerikát 150 évvel ezelőtt, a polgárháború után.
Észak és Dél különállása persze mindig is megvolt, a konföderációs zászlók, a déli tábornokok kultusza tovább élt. Még ha a történelmet a közkeletű felfogás szerint a győztesek is írják, ez többnyire kompromisszumokkal, a párhuzamos múltak valamilyen fokú megtűrésével, ellenelbeszélésekkel, a felejtés és a szobrokba is faragott emlékeztetés állandó kettősségével valósul meg. Most, a bal- és jobboldal között a kétezres években kiélesedő kulturális háború és az erősödő egyenlőtlenségek idején úgy tűnik, ez egyre kevésbé tartható, az emberek és a szobrok könnyen fejüket veszthetik.
Az amerikai nemzeti emlékezeti kánonban a baloldal szerint már nincs helye a déli tábornokoknak, így vitte el a 2017-es hasonló szobordöntési hullám New Orleansból a sokak által idealizált konföderációs hadvezér, Lee tábornok és Jefferson Davis, a Konföderáció elnökének emlékműveit.
Davis szobrát Richmondban (a Konföderáció egykori fővárosában) szerdán tüntetők döntötték le, a monumentális Monument Avenue többi emlékművét, ha addig a lábaikon maradnak, a város fogja sietve elbontani. Davisnak tíz másik konföderációs személyiséggel együtt ma még a washingtoni Capitoliumban is van szobra, a harmincas években Mississippi állam adományozta. Nancy Pelosi demokrata házelnök most ezek ellen is kiállt, mondván, a konföderációs vezetők a kegyetlenséget és a barbarizmust támogatták, és fajgyűlölő céljaik voltak.
A déli emlékművek az antirasszista álláspont szerint a fehér felsőbbrendűség kifejeződései, eleve azért is emelték őket, hogy megmutassák a feketéknek, ki az úr a háznál. Akik így gondolják, Észak és Dél háborúját az abolicionisták és a rabszolgaság hívei közötti harcra redukálják. A másik oldal szerint ez ugyan valóban meghatározó vetülete volt az 1861 és 1865 közötti polgárháborúnak, de más, alapvetően gazdasági szempontok is fontos szerepet játszottak benne. A kritikák szerint az emberi jogi szempont kizárólagos visszavetítése a múltba féloldalas, a déli kulturális örökség sok családban nem azt jelenti, hogy rasszisták lennének.
Közben még ma is amerikai katonai támaszpontok vannak déli tábornokokról elnevezve, Trump pedig gyorsan leszögezte, hogy nem is hajlandó ezeket átnevezni. (A szenátus illetékes bizottsága azonban az elnökkel szembemenve megszavazta az átnevezéseket.) „A jövő héten vajon George Washington jön? A következőn pedig Thomas Jefferson? El kell dönteni, hol van ennek a vége” – mondta az elnök, beizzítva a republikánus tábort, hogy az alapító atyák is veszélyben vannak. Ennek alátámasztásául a CNN-en Angela Rye, a csatorna állandó kommentátora néhány évvel ezelőtti megszólalását idézik, aki szerint más rabszolgatartókkal együtt Jefferson és Washington szobrainak sem szabad maradniuk.
Igaz, George Washington maga szabadította fel a rabszolgáit, Jefferson pedig maga fogalmazta a függetlenségi nyilatkozatnak azt a részét, mely szerint minden ember egyenlőnek született és elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik. Miközben azonban nyilvánosan erkölcsi züllöttségnek bélyegezte a rabszolgatartást, neki 600 rabszolgája volt, a feketéket megvetette, és a felszabadítandó rabszolgákat legszívesebben deportálta volna. Annette Gordon-Reed, az első Pulitzer-díjas fekete történész azt mondja, a morális kétségek ellenére az alapító atyákat nem szabad ugyanúgy kezelni, mint a polgárháború déli hőseit, ők így is Amerika nagy egyesítői.
Egyelőre tehát nem kell a dakota indiánoktól elvett Rushmore gránitszikláiból kikalapálni az alapító atyákat, ahogy Sztálin mellől retusálták ki a már nem elég jó elvtársakat a képekről, de az amerikai emlékezeti harcokkal kapcsolatban óvatosságra intőknek abban biztos igazuk van, hogy ez az egész nem fog megállni néhány tábornok idejétmúlt szobránál. Az Egyesült Államok elnökeinek személyes élettörténete is mutatja, hogy a történelmi figurák az esetek többségében sajnos már csak ilyen ellentmondásos figurák, a rajzfilmeken túl ritka az, hogy a tisztán jók és a tisztán rosszak küzdenek egymással, ráadásul
a mai morális kategóriákba csak nagy erőszakkal lehet beszorítani korábbi történelmi korszakok tetteit.
Az alapító atyáknál is az amerikai alapmítosz fenntarthatósága a tét, de ugyanezt látni Kolumbusz kapcsán is, akinek richmondi szobrát szintén ledöntötték és egy tóba dobták a tüntetők:
Kolumbusz a népirtást jelképezi
– írták az üresen maradt talapzatra.
Amerika felfedezőjének megítélése körül már egy ideje forrnak az indulatok: egy baloldali történész, Howard Zinn még negyven éve írt egy revizionista szellemű munkát Amerika népeinek történetéről, melyben a szokásos nemzeti narratívával szemben a felfedezőt egy pénzsóvár, aranyra éhes kalandornak állította be, aki tulajdonképpen a későbbi kolonizációért is felelős. Ebben a megvilágításban Kolumbusz figurájához a nagy földrajzi felfedezések (melyeket kritikusai inkább a szerencséjének, mint felkészültségének tudnak be) helyett az indiánok lemészárlását, valamint a rabszolgaság és a kapitalizmus nyugati ősbűneit kötik, és ebben a szellemben az Amerikában állami ünnepnek számító októberi Kolumbusz-nap helyett már egyre több városban bevezették az Őslakos Népek Napját.
Kolumbusz nagy New York-i emlékművét évek óta fegyveresek őrzik. A meghatározó olasz közösséggel rendelkező városban (a szobrot eredetileg ők emelték, és a Kolumbusz elleni támadásokat ma is hajlamosak magukra venni) lebontani azért még nem akarják, ezt most a demokrata párti kormányzó, Andrew Cuomo is leszögezte, de azért elítélte a felfedező csúnyábbik oldalát. Kérdés persze, hogy egy fél évezreddel ezelőtt élt ember vitatott személyiségjegyei mennyire relevánsak abból a szempontból, hogy az elmúlt 500 év Amerikájának legikonikusabb alakjáról van szó, aki nélkül az Újvilág per definitionem nem lenne az, ami.
A szobordöntőknek persze éppen ezzel a narratívával van alapvető bajuk, ami szerintük a kolonizációtól a neokolonizációig, a rabszolgatartástól a piacgazdaságig, a nyílt megkülönböztetéstől annak a kevésbé nyílt formáiig az örökös faji elnyomásról szól. A George Floyd minneapolisi halála után a Black Lives Matter – a felirat valamilyen formában ott van minden megtámadott emlékműnél – számára a rendőri erőszak és köztéri emlékezet egyaránt a rendszerszintű, intézményesített rasszizmusról szól. (Mellesleg a város Kolumbusz-szobra sem úszta meg az emlékműrombolást.) Erre a népszerű válasz a közhatalom és a szimbolikus elnyomás elleni lázadás, vagyis a rendőrség feloszlatása és a nem kívánt szobrok ledöntése.
Ugyanez jobboldalról a múlt kiradírozása, a politikai korrektség jegyében elkövetett purifikáció, a progresszívek kultúrharcos háborúja a nemzeti kulturális örökség ellen, ami ugyan Amerikából indult el, de globális léptékű. A Black Lives Matter az emlékezetpolitikában már hasonlóan fontos Nagy-Britanniában, mint az Egyesült Államokban. Az ottani konzervatívok szívesen hasonlítják a mostani történéseket a tálibok háborújához a buddhista emlékek ellen vagy az Iszlám Állam pusztításaihoz Palmürában. Ők a történelem eltörlésével vádolják a baloldalt, akik viszont arról beszélnek, hogy éppen most írnak történelmet; az unalmas szobrok mellett korábban észrevétlenül elmentek az emberek, most pedig végre felhívják a figyelmet a gyarmati elnyomás bűneire, melyeket a nemzeti kánon nagyobbrészt elhallgatott.
Az antikolonialista kommentátorok eksztatikus pillanatnak láttatják azt, hogy a tüntetők Bristolban a vízbe hajították Edward Colston, a 17. századi tory kereskedő szobrát, aki a Royal African Company vezetőjeként 84 ezer afrikait hurcolt rabszolgaként Amerikába. A szimbolika mindenképpen erős: Colston szobra most abban a kikötőben került a folyóba, ahová hajdan befutottak a várost gazdaggá tevő brit rabszolgaszállító hajók, melyekről a nem elég erőseket útközben a cápáknak dobták eledelül. A szobor-Colston nyakára egy tüntető úgy térdelt rá, mint az amerikai rendőr Floydéra a fekete férfi halála előtt –
rituális emlékmű-gyilkosság utcai kivitelben, karneváli hangulatban, élő adásban.
A szobrok ledöntését a jobboldal kulturális barbarizmusként ítéli el. A közvélemény megosztott, az instant közvélemény-kutatás szerint az angolok 40 százaléka elviekben helyesli Colston szobrának eltávolítását, a lincselésszerű kivitelezést azonban a nagy többség ellenzi. Az ikonoklasztáziának, képrombolásnak azonban a vallás- és politikatörténetben is nagy hagyománya van. Hogy a megítélése mennyire személy-, helyzet- és politikafüggő, ahhoz elég a Sztálin-szobor 1956-os ledöntésére és a többi kommunista emlékmű eltávolítására gondolni.
A kelet-európai rendszerváltások során elvitt szobrok több helyen, Moszkvában és Budapesten is, szoborparkba kerültek. Ezt a gyakorlatot most pozitív példaként idézik Nagy-Britanniában is, ahol könnyen lehet, hogy a ledöntött, megcsúfolt emlékműveket végül szintén múzeumba viszik, hogy új magyarázó szövegek igyekezzenek majd elmondani, mit is kell gondolni a megformált alakokról egy remélt új konszenzus szerint.
Ez Bristolban, Londonban újszerűnek hangzik, ott idáig nem nagyon volt szokás lebontani emlékműveket, nekünk meg az a fura, hogy most kivételesen felénk mutogatnak pozitív példaként. Az elmúlt években újra és újra kirobbanó kis magyar szoborháborúk láttán persze
tanácsos szkeptikusnak lenni bármiféle emlékezeti konszenzus lehetőségével kapcsolatban.
Amikor néhány éve arról kérdeztem néhány magyar történészt, hogy ők kiknek állítanának esetleg szobrot, egy dologban lehetett konszenzusról beszélni: mindenkinek elege van az egész műfajból. Leginkább még Vukot, Grabovszkyt, a Rubik-kockát és a C-vitamint említették, mint aminek, ha nagyon akarunk valamit, emlékműve lehetne, bezöldülő, madárpiszkos politikusokat senki nem szeretett volna. Mint egyikük írta:
Úgy használják a politikusok a történelmi személyiségeket, mint a gyerekek az autós kártyákat. Én olyan országban szeretnék élni, ahol a pártok nem stilizált múltbéli ikonok felmutatásával határozzák meg önmagukat, hanem a jövőre irányuló programjukkal. Történészként én alapvetően megcsömörlöttem az elmúlt években az emlékezetpolitikai adok-kapok játszmáktól, ezek álságosságaitól és az érvek alacsony színvonalától. Fárasztó időpazarlás és egymás hergelése csupán. Egy jó történész amúgy sem láthatja fekete-fehérben a múltat, márpedig az emlékezetpolitika a hős-áruló fogalmaknál bonyolultabbakkal nem szeret dolgozni. Nyilván azért, mert ez az, amit a legtöbben még megértenek.
A kérdés, hogy a nyugati világban merre fut ki az emlékezeti háború egy hasonlóan széttöredezett, kultúrharcos korban. Ott nem volt hozzá rendszerváltás, ami nálunk mederbe terelte ezt az egész folyamatot. Igaz, az antirasszista képrombolás éppen egy szimbolikus rendszerváltásért harcol, a gyarmati örökséggel való teljes leszámolásért.
Különbözőképpen, de az amerikai és a brit társadalmak azonban maguk is a gyarmati örökség termékei. Kolonializmus nélkül a most küzdő felek – sem a valóban a faji elnyomásból is működtetett rendszerek, sem az azok ellen küzdő baloldali emancipatorikus mozgalmak – nem léteznének. Emiatt a szobordöntés egész dinamikája is könnyen parttalanná válhat. Most a társadalmi frusztrációt az identitáspolitikai küzdelmekbe csatornázzák be, az elmúlt néhány évtizednek azonban nem igazán az a tapasztalatuk, hogy ez a fajta szimbolikus politika érdemben tudna segíteni az aktuális problémák kezelésében.
Ami a szobrokat illeti, még ha le is szednék valamelyik igazi nagyvadat, Churchill vagy Washington emlékművét (ami minden bizonnyal nem fog megtörténni), akkor is ott maradna az antikolonialista világkép szerint meghatározó intézményesített rasszizmus megannyi mentális és külső jegye a posztkoloniális pszichétől az egyenlőtlenségek fizikai tereiig, a leromlott belvárosoktól az etnikai negyedekig. Azokat pedig nem lehet olyan könnyen a tengerbe hajítani.
(Borítókép: A New York-i Rendőrkapitányság (NYPD) tisztjei Christopher Columbus szobra közelében 2017. október 9-én. Fotó: Jewel SAMAD / AFP)