A Vajdaságban bizonyítottan él egy Árpád-házi leszármazott: egy ottani vizsgálati mintában ugyanis kimutatták azt a genetikai jellegzetességet, ami a magyar uralkodócsaládra vezethető vissza. Hogy pontosan ki ő, magyar-e például vagy szerb, egyelőre nem tudjuk, de a felfedezés azt valószínűsíti, hogy a teljes Kárpát-medencei népességben viszonylag sok emberben lehet „királyi vér”.

A szerbiai Árpád-házi leszármazottra abban a kutatásban találtak rá, melyben a magyar királyi család genetikai jellegzetességeiből kiindulva akarták a dinasztia történetét természettudományos módszerekkel felrajzolni, vagy éppen újraírni. A régészeti minták genetikai elemzésével foglalkozó archeogenetika nagyon sokat fejlődött az elmúlt tíz évben.

Ha a temetkezéseken feltárt csontleletek nem károsodtak túlzottan, használható génmintát lehet venni belőlük, melyek összevethetők más, korabeli vagy mai génmintákkal. Ebből elvileg akár egy népesség eredete, vándorlásai, más csoportokkal való kapcsolata is rekonstruálható, ezért a filogenetika vagy populációgenetika mára érdekes lett a korai magyar történelem kutatásában is. Az írott források, a régészet és a nyelvészet mellett mostanában egyre inkább a genetikától várják a homályokkal teli őstörténet bogozását.

Az Árpád-házi gén nem valamiféle szíriuszi csavarodást jelent, hanem egy olyan apró mutációt, ismétlődő sajátosságot, amihez hasonlóval mindenki rendelkezik, de éppen ilyennel csak az azonos leszármazásúak. A csontdarab, amiből ezt azonosították, a Mátyás-templomban lévő királysírból származik. 2013-ban egyházi engedéllyel vettek belőle mintát, a tetem a hagyomány és a legtöbb történész szerint pedig III. Béláé volt.

Azzal, hogy sikeresen szekvenálták III. Béla genetikai markerét, az Árpád-házi dinasztia DNS-e is rögtön meglett, ugyanis ez a jellegzetesség az csak férfiágon öröklődő Y-kromoszómához kapcsolódik. Ez a genetikai profil tehát apáról-fiúra száll, ugyanez a haplotípusa a vajdasági férfinak, és ugyanez volt Álmosnak, a többi fejedelemnek, valamint az ismeretlen ősöknek is.

Az Árpád-házi gén

Az Árpád-házi haplotípus elemzésének eredményeiről nem sokkal a 2018-as választások előtt Kásler Miklós számolt be. Bár maga a természettudományos genetikai módszer más kutatók szerint is megbízható volt, a későbbi emberierőforrás-miniszter a sajtóban az adatoktól kissé elrugaszkodva tálalta az eredményeket, azt állította, hogy „az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek voltak”.

Ez többszörösen is elég értelmetlen kijelentés volt, nem véletlenül nem is írtak ilyesmiről a tudományos publikációkban: a finnugor ugye egy nyelvcsalád, nem pedig génkészlet, ráadásul eurázsiai, mi is lenne más. Kásler a saját alternatív történelmi elképzeléseit vetíthette bele a mások szerint is korrekt adatokba, és a hun-szkíta leszármazás híveként keresett bennük megerősítést a „finnugor dogmákkal” szemben.

A mostani újdonság, hogy az adatokat egy nagyobb nemzetközi kutatásban, magyar részvétellel azóta továbbelemezték, és újabb nagy nemzetközi adatbázisokkal vetették össze, hogy az Árpád-ház eredetére valamilyen választ kapjanak. A tanulmány szerzői között Kásler Miklós is fel van tüntetve, és benne van két kormányzati intézet kutatója, a Magyarságkutatóból Neparáczki Endre, a László Gyulából pedig a hun szimpátiájú tankönyv szerzője, Szabados György; de a kulcsszerző az Amerikában kutató Nagy Péter lehet, és bevonták néhány külföldi nagy nevet is.

A fő kérdés az „Árpád-házi gén” elhelyezése térben és időben. Azt keresték, hogy ez a marker hol található meg nagyobb mértékben a világban, és a mutációkból milyen útvonal rajzolódik ki. Ehhez a mai (szakszóval: recens) genetikai minták nagy nemzetközi adatbázisaiban futtatják le ilyenkor a modelleket, vagyis azt lehet ebből elsősorban megállapítani, hogy a mai népességek hol hordozzák nagyobb arányban ezt a genetikai mintázatot.

Összesen 40 különböző mai populációból 4340 genetikai mintát vetettek össze az Árpád-házival, a minták a Kaukázusból, a Volga-Urál régióból, Közép-Ázsiából és iráni-afgán vidékekről származtak. Vagyis többnyire olyan környékekről, amelyeket valamilyen módon, legalább hipotetikusan korábban kapcsolatba hozták már a magyar őstörténettel.

És mit találtak?

A több mint 4000 mai mintából 56 olyat találtak, amelyek az Árpád-házi haplotípusba tartoznak. Ezek nagy többsége, 48 a dél-orosz Baskíriából származik, vagyis

Ha Baskíria hirtelen nem lenne annyira ismerős, arról a dél-orosz tartományról van szó az Urál és a Káma folyó mellett, aminek nagy hagyománya van amúgy is a magyar őstörténet-kutatásban. Már Julianus barát is arrafelé találkozott a keleten maradt magyarokkal (Magna Hungaria nagyjából a mai Tatárföld keleti és Baskíria nyugati fele), több korabeli idegen krónikás a baskírokat és a magyarokat gyakorlatilag azonosította egymással, sőt két magyar törzsnév, a Gyarmat és a Jenő Baskíriában is megtalálható.

A vizsgált hatalmas térségekben tehát éppen a sokáig magyar őshazának tartott területen találták meg az Árpád-háziak közeli genetikai rokonait. Ők török nyelvű baskírok, akik az Urál közelében élnek. Egy, a közelmúltban megjelent, a magyar jellegű oroszországi leleteket újraértelmező nagy régészeti munka szerint a magyarok egy részének Etelközbe vándorlását éppen az indította el, hogy a 8-9. században megjelentek a térségben a baskírok – tehát közvetve emiatt került sor a honfoglalásra is.

A helyben maradó, feltehetően igen jelentős létszámú magyarokat Julianus ugyan még megtalálta, de a mongol korban ők beolvadtak az alapnépességbe. Ez alapján egy lehetséges értelmezés, hogy az Árpád-házi gének megmaradtak a keleti magyarságban is, akik aztán beolvadva a baskírok közé továbbadták a maiaknak.

A mostanában politikai támogatással újramelegített finnugor-szkíta viták (lásd az új történelemtankönyv körüli balhét, vagy a Természettudományi Múzeum vonatkozó kiállítását) szempontjából ez a baskír szál önmagában nem igazán mond semmit, hiszen éppen egy török–finnugor kontaktzónáról van szó. A baskíriai rokonság nem mond ellen sem a török, sem a finnugor kapcsolatoknak. Az eredmény tulajdonképpen papírforma, megfelel a meghatározó őstörténeti képnek, ami a magyarok származásáról szól. Nemrégiben egy másik genetikai kutatás is baskíriai (valamint hanti-manysi) kapcsolatokat talált a mai magyar népességgel. 

A most megjelent tanulmány ugyanakkor két ponton a bevett tudományos nézetbe nem igazán illeszkedő képet rajzol fel:

1. A génszekvenciák összevetéséből, az eltérések becsült idejéből úgy becsüli, hogy az Árpád-házi dinasztiában is megtalálható haplotípus kb. 2000 évvel ezelőtt vált el a mai baskírtól. Hogy miért, arra pusztán a genetikai adatokból nincs válasz. A tanulmány szerzői mindenesetre azt valószínűsítik, hogy azért, mert a magyar népesség (egy része) már akkor elvándorolt. Eszerint a Kárpát-medencébe vezető út már nagyjából az Újszövetség idején elindult volna. Ez azért lenne nagyon meglepő, mert egyébként a régészeti leletekből és történelmi forrásokból is úgy tűnik, hogy a magyarok ennél sokkal később, csak a 9-10. században hagyták el a térséget, az Etelközben nem sok időt töltöttek, és az újabb régészeti kutatásokat összefogó Türk Attila szerint egy-két emberöltőn belül már meg is érkezhettek a Kárpát-medencébe. Az ennek ellentmondó genetikai időszámíts egyelőre elég bizonytalan, főleg, hogy ha stimmelne, akkor ennek a (jóval pontosabban datálható) régészeti nyomait is látni kellene.
2. A baskír ügyek mellett a kutatók azonosítottak egy másik, még régebbi magterületet is, ahonnan véleményük szerint az Árpád-házi haplotípus eredetileg származhat. Ez a géncentrum meglepő helyen van: a mai Afganisztánban, a többek között Nagy Sándor hódításaiból ismerhető Baktriában. Közép-Ázsiának ez a nagyon távoli vidéke nem része a tudományosan értelmezhető magyar etnogenezisnek, most azonban azt állítják, hogy az Árpád-háziak (vagy az ő őseik) eredetileg onnan származhatnak.

A kutatás eredményeivel pénteken kiálló Kásler Miklós valamiért éppen ezt a legtávolabbi és emiatt legbizonytalanabb, történelmileg nem igazán értelmezhető afgán szálat hangsúlyozta a nyilvánosság előtt: 

A dinasztia az ókori Baktria, a mai Afganisztán északi területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt

– jelentette ki. 4500 év valójában akkora távolság, hogy arról sok mindent genetikai alapokon nem lehet kijelenteni. Főleg, hogy itt végig egyetlen család egyetlen leszármazási vonaláról van szó: egyik Árpád-házi királyunk apai ük-ük-ük-ükapjának a génjeiről. A férfiági öröklés dinasztikus jelentősége mellett sem lehet arról beszélni, hogy a család éppen ott alakult volna ki, ahová a több millió felmenő közül egynek a génállománya mutat.

Az Árpád-házi gének kutatása mindenképpen izgalmas, és az uralkodóház eredettörténetével kapcsolatban jelentős is lehet, főleg, ha a régészeti és egyéb adatokkal is sikerül majd összepasszintani.

A megállapítások „döntő mértékben” befolyásolják a magyarság eredetének kérdését

– mondta Kásler Miklós a sajtótájékoztatón. Egy népesség azonban nem egyenlő egy dinasztiával. Hogy a nép eredete mennyire nem fejthető fel egy család (akár uralkodócsalád) egyik eredetszálából, arra elég mondjuk Oroszországra gondolni, ahol a skandináv eredetű Rurik-dinasztia uralkodott, vagy Nagy-Britanniára, ahol csak a propaganda miatt nevezték át az I. világháború alatt a német eredetű dinasztiát. Az európai uralkodóházak között talán nincs egy sem, amelyik ne máshonnan jött volna. Hogy az Árpád-háziak honnan jöttek, izgalmas kérdés, de nem ugyanaz, mint hogy mi mindenből lettek összegyúrva az évszázadok alatt a magyarok.

Javítás: A cikk korábbi verziójában tévesen írtuk, hogy a tanulmány a Nature-ben jelent meg. Valójában a Nature kiadóvállalathoz tartozó másik, kisebb impaktfaktorú tudományos lapban, a European Journal of Human Genetics folyóiratban.

(Borítókép: A magyarok felkeresésére indult Julianus és Gerhardus barát - magyar Domonkos-rendi szerzetesek - szobra a Budai Várban a Hotel Hilton Dominikánus udvarában. A szoborkompozíció Antal Károly szobrászművész 1937-ben készült alkotása. Fotó: Jászai Csaba / MTI)