Az esetszámok növekedésével és a vírusmutációk megjelenésével egyre kevésbé vezethetők vissza a súlyos lefolyású megbetegedések az életkorra, az életmódra vagy már meglévő alapbetegségekre, ezért a tudósok figyelme mindinkább a genetikai okok felé fordul.
Áttételesen persze a Covid–19 súlyos lefolyására hajlamosító (például keringési) alapbetegségek, illetve állapotok (mint amilyen mondjuk az elhízás) genetikai hátterei is idesorolandók, de úgy tűnik, vannak sokkal közvetlenebb összefüggések is.
A koronavírus-járvánnyal kapcsolatos alaprejtély mindenki számára ismert: a fertőzöttek mintegy nyolcvan százaléka tünetmentes vagy enyhe tüneteket produkál, és a vírust túlélte már 108, 113 és 116 éves ember is. Miközben makkegészséges fiatalok pedig belehalhatnak. A korai kutatások természetszerűleg a betegség lefolyására, a vírus terjedésének módjaira és a kórokozó genetikai tulajdonságaira fókuszáltak, ám idővel kiderült: elkerülhetetlen a betegek genetikai vizsgálata is.
Rögtön a járvány elején három iráni fiútestvér majdhogynem egy időben halt meg. Egymástól elkülönülten éltek, egyiknek sem volt krónikus betegsége, miközben a helyi fertőzöttek döntő többsége még csak beteg sem lett (ahogy máshol sem). Már 2020 áprilisában úgy fogalmazott az esetet ismertető iráni tanulmány, hogy ez a vírus
különös módon szelektív,
ami a szerzők szerint valamiféle genetikai hajlamra utal.
Mivel az efféle genetikai minták begyűjtéséhez és kielemzéshez rengeteg ember és munkaóra szükséges, a világ egyetemei, kutatóintézetei és kórházai összefogtak, hogy egyesítsék erőiket. Már csak azért is fontos, hogy minden földrészről legyenek genetikai minták, nehogy általános érvényűnek tűnjék olyasmi, ami a valóságban csak valamely nagyrassz vagy etnikum sajátja.
Alapvetően kétféle együttműködési modell alakult ki.
Az egyikben konkrét kutatói előfeltevések igazolásához kerestek partnereket, hogy gyorsabban haladjon a munka. Ilyen a Covid Human Genetic Effort elnevezésű nemzetközi projekt, amely Indiától Brazíliáig, Svájctól Japánig fogja össze a témával foglalkozó szakembereket. Itt a vírusra való egyéni fogékonyság, illetve az azzal szembeni természetes ellenálló képesség genetikai alapjait próbálják meghatározni – összehangolt módszertan alapján.
A globális hálózatépítés másik módszere az idevágó humángenetikai kutatásokat rendezi egyetlen közös platformra, legyenek azok folyamatban lévők vagy már lezártak. Ilyen a tavaly márciusban indított Covid–19 Host Genetics Initiative, amely 54 országból több mint 2000 tudós munkáját fogja össze. Honlapjukon jelenleg 158 tanulmány érhető el szerte a világból.
Azt még nem tudjuk, mitől függ, hogy kin szalad át gyakorlatilag észrevétlenül a vírus, és ki kerül súlyos állapotba, esetenként az intenzív osztályra. Abban azonban minden kutató egyetért, hogy nem egyetlen gén fogja megmagyarázni mindezt, hanem több tényező összhatása. Párat már azonosítottak is ezek közül.
Egy lipcsei intézet tavaly ősszel számolt be arról, hogy körülbelül minden hatodik európai ember 3-as kromoszómáján van egy szakasz, amely megtriplázza a valószínűségét annak, hogy az illető lélegeztetőgépre kerül. A 12-es kromoszómán viszont egy olyan géncsoport található, mely közel ötödével csökkenti annak rémét, hogy valaki az intenzív osztályra kerüljön – és ez a variáns az európai emberek felében jelen van. (Mindkét említett változatot a Neander-völgyi őseinktől örököltük egyébként.)
Egy másik kutatócsoport több mint 200 intenzív osztály betegeinek DNS-ét vetette össze az egészséges populáció genomjaival, és azt találta, hogy az immunsejtek munkába lendülését szabályozó TYK2 (illetve esetenként a hasonló funkciójú DPP9 és CCR2) gén ritka változatai olyan
„dühödtté” teszik a szervezet önvédelmi rendszerét, hogy attól a tüdő maga is jelentősen károsodik már.
Aztán vannak olyan immuninterferonok, amelyek éppen hogy lomhábbak a szokásosnál. E fehérjék elmulasztják időben beindítani a szervezet immunválaszát a Covid-fertőzésre, ezért alakulnak ki gyakran a már visszafordíthatatlan állapotok. Mindezt egy tökéletlen génváltozat (IFNAR2) okozza például, amely egyes szakértők szerint közel 15 százalékban, míg mások szerint csupán 4 százalékban felelős az intenzíven ápoltak tragédiájáért – de a jelenség létét mindenki elismeri. Ahogy azt is, hogy ha valakiben jelen van a szóban forgó génvariáns, akkor az közel harmadával fogja növelni annak valószínűségét, hogy a fertőzés súlyos lefolyású lesz nála.
Egy hasonló kutatás azt találta, hogy a hatvan év alatti férfiak súlyos megbetegedéseiben egy nagyon ritka génmutációnak (TLR7) is szerepe lehet. Bár csupán az esetek kettő százalékáért okolható ez az apró immunhiba, olykor mégis képes magyarázni azt, hogy egy nyolcvanas éveiben járó férfi miért éli túl azt, amit adott esetben egy huszonéves nem képes.
Egy osztrák tanulmány pedig – az enyhe és a súlyos lefolyású esetek pácienseit összevetve – azt állapította meg, hogy akiknél a szervezet természetes ölősejtjeinek egy bizonyos receptora (NKG2C) részben vagy teljesen hiányzik, azok nagyobb valószínűséggel kerülnek lélegeztetőgépre. Az emberek közel harmadában kevesebb van ezekből, a népesség 4 százalékában pedig egyáltalán nem található meg.
A laboratóriumi vizsgálatok folyamatosak, és természetesen közel sem teljes még a kép. A kutatók mindazonáltal abban bíznak, hogy az emberi genetika egyre mélyebb megértése a koronavírus elleni gyógyszerek fejlesztésének is új lendületet adhat.
(Borítókép: L aboratóriumban dolgozó pipettával dolgozza fel a koronavírus-mintákat a Biogroup Laboratory laboratóriumában, Nyugat-Londonban, 2021. január 21-én. Fotó: JUSTIN TALLIS / AFP)