Az ötvenes évek első felében gyorsan rátalált a természetfilmek műfajára. Specialitása az lett, hogy legtöbb korabeli kollégájával ellentétben nem tévéstúdiókban vagy állatkertekben mutogatta a nagyérdeműnek az élővilág csodáit, hanem természetes élőhelyükön, a szabadban. Ehhez persze be kellett utaznia a fél világot, több mint negyven országban forgatott.

Ismeretterjesztő filmjeinek összetéveszthetetlen szériatartozéka lágyan levegős hangja, mely a higgadt tónus ellenére is a drámai fordulatok örökös ígéretét hordozza. Saját bevallása szerint egyébként ő maga nem állatimádó, csupán lenyűgözik az állatok. Na jó, a patkányokat leszámítva, mert azoktól retteg.

• Ha nincs Attenborough, talán sosem tesszük fel magunknak a kérdést: a lajhár vajon miért mászik le heti egyszer a fáról a nagydolgát elvégezni, ráadásul mindig pontosan ugyanoda? Ha egyszer annyira lusta, simán pottyanthatna a magasból is. (A választ senki sem tudja ma még.)
• Ha nincs Attenborough, vélhetően sosem láttunk volna kleptomán pingvint, aki sunyi módon követ lop egy társától, hogy a saját fészke mutatósabb legyen, és így hamarabb elnyerje a pingvinhölgyek szimpátiáját. (Az igazságérzetünk megnyugodhat: a visszaeső elkövető lebukott, erélyesen ráripakodtak.)
• Ha nincs Attenborough, el sem hinnénk, hogy létezik olyan száz méter magas kupac denevérguanóból, amelyet vaskos csótányszőnyeg borít. Azt meg pláne, hogy valaki önszántából még oda is megy, hogy megszemlélje. (Nem a legfelemelőbb illatélmény, erről hősünk utóbb feltáró vallomásban számolt be az érdeklődőknek.)

Ikonikus természetfilmes pillanatainak egyike a vízen szaladó gyík (egészen pontosan: sisakos baziliszkusz), amelyet őelőtte még senki sem kapott lencsevégre.

Állatmesék – illúziók nélkül

Persze-persze, az tényleg muris volt, amikor egyszer kisebb szóváltásba keveredett egy pletykás paradicsommadárral, ám az élővilág korántsem csupa móka és kacagás.

Mert David Attenborough-nak köszönhetjük azt is, hogy először láttunk pitont, amint egészben lenyel egy kifejlett őzet. Vagy két hím zsiráf halálos párharcát: a csordavezért egy fiatal trónkövetelő támadja be, de elszámolja magát, mert a rangidős hím – egy hosszú és véresen brutális küzdelem végén – egy jól irányzott gyomrossal kivégzi őt.

Ahogyan azt is Attenborough által értettük meg, hogy csimpánz bizony csimpánznak farkasa. Egyik hírhedt jelenete bemutatja, ahogyan az egyik csimpánzcsapat lopakodva bekeríti a szomszédos kolóniát, mert szemet vetett a területére. Majd lesből lecsap, és aki az agresszív támadást nem élte túl, mert nem sikerült elmenekülnie, annak a friss tetemét kedélyesen elfalatozzák, mint akik jól végezték dolgukat.

David Attenborough számtalanszor tette nyilvánvalóvá interjúiban, hogy

Hogy milyen szép, hogy juj, de színes, hogy hú, de pici, hogy jesszus, ez mekkora. Az élővilág ugyanis a valóságban zord és kegyetlen, ahol a túlélés törvényszerű velejárója: mások halála. Amit pedig elegánsan táplálékláncnak hívunk, az valójában a gyilkolás, a pusztítás kényszere, s örök körforgása. 

Ne feledjük: az a cuki kis baziliszkusz is éppen az életéért rohan ott a vízen. Mert a hús-vér állatmesék, még ha gyakran szórakoztatóak is, mindig felnőttmesék is egyben. Sőt, elsősorban azok. David Attenborough pedig a legnagyobb kortárs mesélők egyike. 

(Borítókép: John Stillwell / PA Images / Getty Images Hungary)