Szinte biztosan hallotta már, hogy a tartós egyedüllét okozta magány érzése olyan egészségügyi kockázatokkal jár, mintha az ember naponta tizenöt szál cigarettát szívna el. A volt amerikai tiszti főorvos, dr. Vivek Murthy is használta ezt a hasonlatot 2017-ben a CBS-nek adott interjújában, amelyben a zikajárvány, a drog- és alkoholfüggőség, illetve az elhízás mellett csendes gyilkosként a magányt nevezte meg mint a legnagyobb egészségügyi kockázatot, amellyel az Egyesült Államoknak szembe kell néznie.
Egy, Julianne Holt-Lunstadt vezetésével készített, metaanalízist használó tanulmány szerint az amerikai felnőttek negyven százaléka érezte magányosnak magát, a szám pedig részben a pandémia hatására azóta is nőtt. Murthy szerint hiába nem kezelik klinikai állapotként a magányt, nagyon fontos problémáról van szó, amire ugyanolyan figyelmet kell fordítani, mint más kockázatokra. De miért?
Az ember alapvetően társas lény, úgy fejlődtünk ki, hogy a túléléshez és a jól(l)éthez egyaránt szükséges a társas kapcsolat, a másokhoz való kötődés. A magány egy pszichés állapot, amely krónikus stresszhelyzetté tud válni. Ez hosszú távon depresszióhoz vezethet, növeli a magas vérnyomás és a szív- és érrendszeri betegségek lehetőségét, gyengíti az immunrendszer védekezőképességét. Ennek következménye egy 2013-as tanulmány szerint pedig az, hogy a magányban élők fele hamarabb hal meg, mint azonos körülmények között élő, de nem magányos embertársai. Holt-Lunstadt háromszázezer résztvevővel készített analízisének ezt sikerült megerősítenie.
Egy jóval frissebb, 2020-as angol kutatás szerint azoknál az 55 év felettieknél, akik magányban élnek, harminc százalékkal nagyobb eséllyel alakul ki demencia. A koronavírus okozta világjárvány miatti lezárások éppen ezért jelentettek veszélyt az idősekre, hiszen attól a társas érintkezéstől tiltották el a nyugdíjasokat, amelyek segítenek fenntartani a jó mentális állapotot.
Azt, hogy a magány képes leépíteni az agyat, egérkísérlettel korábban már bizonyították, amiből arra következtetnek, hogy az embereknél is hasonló neurális változásokat okoz a magány, mint az állatoknál: megváltozik a memóriaműködés, a hippokampusz működése, deformálódik az érzékelési küszöb és leépülnek a motoros funkciók.
Magányosnak lenni nem azt jelenti, hogy az ember fizikailag egyedül van, hanem azt, hogy eltérés áll fenn az egyén vágyott és valós társadalmi kapcsolatai között. Az ember életének általában három korszakában, a húszas évei végén, az ötvenes évei közepén és a nyolcvanas évei végén érzi magát magányosnak, a miértekről ebben a cikkben írt az Index bővebben.
Mit lehet tenni ellene? Az amerikai és az angol szakemberek egyetértenek abban, hogy a szemtől szemben történő emberi interakció a legjobb megoldás. Ez lehet például segítő csoportoktól, önkéntes tevékenységből, oktatásból, hittel kapcsolatos tevékenységből, könyvklubból, rokoni kapcsolatokból származó közösség. A lényeg, hogy az ember úgy érezze, tartozik valamilyen közeghez. Holt-Lunstad kiemeli, ebben a közösségi média és az internet is segíthet, ha az ember tudatosan használja. A szakember szerint – kiemelten a fiatal korosztályra vonatkozóan – a végtelen adatfolyamok passzív görgetése helyett az internetet és az appokat interaktív kapcsolódási csatornaként érdemes használni a digitális kommunikációra.
(Borítókép: Magányos férfi ül egy padon Granadában 2021. február 21-én. Fotó: Álex Cámara / NurPhoto / Getty Images)