A modern világot az írás tartja össze. Az információ korában élünk, mindent elborítanak a feliratok, neonok, értesítések és vastagon lerakódó apró betűs részek. Az olvasás nehézségét jelentő diszlexiát hosszú ideje idegrendszeri rendellenességnek, kapcsolási problémának és tanulási zavarnak tekintik. A Cambridge Egyetem pszichológusai, Helen Taylor és Martin David Vestergaard azonban úgy gondolják, itt az idő, hogy felülemelkedjünk a történelmileg kialakult nézeten, ami csak kizárólag hátrányként látja a diszlexiát.

Az emberiség 5–20 százalékát érintő, olvasási nehézséggel járó idegi beállítottság az uniformizált oktatás és erre épülő társadalom korában komoly csapás az önbizalomra, és egész életre kiható teher. Az olvasás egy vizuális, nyelvi és figyelmi képességek hálózatából szerveződő, nagyon bonyolult művelet. Ezen alrendszerek működésének minősége és ezek összehangolása 80 százalékban öröklött tulajdonságokon alapul.

Az emberi törzsfejlődéshez és történelemhez viszonyítva az írás és olvasás kora egy nagyon rövid ideje tartó szakasz. A pszichológia számára évtizedek óta ismert, hogy a diszlexiások jobbnak mutatkoznak a globális elvonatkoztatásban, a térbeli tájékozódásban, újításban, és következmények felmérésében.

Úgy véljük, hogy a diszlexiások által tapasztalt nehézség egy kognitív mellékhatás, amely a felfedező és már meglévő ismereteket felhasználó gondolkodás ellentétéből fakad. Akik a felfedezés felé hajlanak, bizonyos területeken jobb képességekkel rendelkeznek, mint a felderítés, újítás és kreativitás

– magyarázza Taylor.

Másképp fogalmazva egy történelem előtti világban a diszlexia nem úgy jelent meg, mint hiányosság, ami miatt valaki nem tud krikszkrakszokat hangokká alakítani a fejében, inkább egy olyan képesség volt, amivel valaki nehéz helyzetben a közösség számára élet-halál kérdésben jó döntést tudott hozni.

Az egyensúly, amely új lehetőségek felkutatása vagy az adott helyzet előnyeinek kiaknázásán alapul, a túlélés és alkalmazkodás alapkérdése, amivel mindennapi életünkben is gyakran találkozunk

– mutat rá Taylor.

A kutatók szerint az az agy, ami nehéznek találja jelsorok dekódolását, valószínűleg könnyebben tekint át egy ismeretlen és összetett környezetet, hogy megtalálja azt pár információt, amire jó döntést alapozhat.

A kutatók ezért azt javasolják, hogy egy új értelmezési keretben tekintsünk a diszlexiára. Ez az új értelmezési keret egy új trendbe illeszkedik, ami eddig rendellenesnek tekintett tulajdonságokat idegrendszeri sokszínűségként és a modern világ igényei alapján értelmezi. A megközelítés lényege nem is az, hogy amit kórosnak gondoltunk, valójában szupererő, hanem az, hogy ezen tulajdonságok megismerése, megértése és az oktatás átalakítása az a „gyógymód”, amit eddig kerestünk.

(Science Alert)