Ma már teljesen hétköznapinak tűnnek, azonban több, mindennapi használatban lévő eszközünket nem másnak, mint az űrkutatásnak és az űrutazásnak, így a NASA-nak köszönhetjük. Ilyen a tápszer vagy például a síbakancs.
A legtöbb használati tárgyunk és eszközünk már meglehetősen természetes módon a mindennapjaink része, egy kényelmes matracon vagy egy sokfunkciós telefonon már senki sem esik különösen ámulatba, pedig évtizedekkel ezelőtt ezek a dolgok legalább olyan valószerűtlennek tűnhettek, mint az, hogy a NASA valaha embert küld majd a Marsra.
Pedig sokan nem is tudják, de az űrutazás és az űrkutatások temérdek olyan eszközt szolgáltattak az emberiség számára, amelyet a mai napig, szinte mindennap használunk. De vajon melyek ezek az eszközök és tárgyak?
Több mint 20 év telt el azóta, hogy az első kamerás telefont kereskedelmi forgalomba bocsátották Japánban, de sokkal messzebbre kell visszamennünk ahhoz, hogy lássuk, mi tette lehetővé a mérnökök számára ennek megvalósítását. Mindez ráadásul még azelőtt történt, hogy a Kodak 1975-ben megépítette volna az első digitális fényképezőgépet...
Az első ember ugyanis, aki ténylegesen kidolgozta a digitális fényképezőgép koncepcióját, a Jet Propulsion Laboratory mérnöke, Eugene Lally volt, aki már az 1960-as években leírta azt, hogyan lehet a mozaik fotoszenzorokat fényjelek digitalizálására és állóképek előállítására használni. Mindez azonban csak harminc évvel később, az 1990-es években az Eric Fossum vezette csapat kutatásai után vált igazán hasznossá: ők azt kutatták, hogyan lehet jelentősen miniatürizálni a bolygóközi űrhajókon lévő kamerákat úgy, hogy közben továbbra is megmarad a tudományos megfigyelésekhez szükséges képminőség.
Ekkor találta fel Fossum a CMOS aktív pixelérzékelőt (CMOS-APS), ami jobb képminőséggel rendelkezik, és olyan komplett miniatűr képalkotó rendszereket biztosít, amelyek gyorsan működnek alacsony energiaigény mellett is.
Az eszközt ugyan elsősorban űrkutatásra fejlesztették ki, de Fossumék hamar rájöttek, hogy a technológiát a földön is hasznosítani lehet, így 1995-ben kollégáival megalapították a Photobitet. Az ezredfordulóra már több mint egymillió érzékelőt adtak el, amelyet webkamerákban, fogászati radiográfiában és autóipari alkalmazásokban használtak akkor – írja a DailyMail.
Végül erre csaptak le a nagy mobilcégek is, amelyek ugyanezt a technológiát alkalmazták a telefonkamerák első szabványaihoz is.
A memóriahabos matracok története egészen az 1960-as évek végére nyúlik vissza, amikor a NASA tudósait és mérnökeit azzal bízták meg, hogy hozzanak létre egy új anyagot, amelyet az űrrepülések üléseihez használhatnak.
A mérnököknek egy olyan anyagot kellett alkotniuk, amely elnyeli azt az intenzív G-erő-nyomást, amellyel az űrhajósok a felszállás és a visszatérés során találkoztak, ugyanakkor kényelmes helyet biztosít számukra az ülésben töltött hosszú időre.
Ekkor döntött a NASA csapata egy új típusú anyag létrehozása mellett, amelyet először csak „rugós habként” emlegettek. Később ez vált memóriahab néven ismertté, a megoldás pedig teljesen kielégítette a NASA azon célját, hogy egy olyan anyagot hozzon létre, amely egyszerre rendelkezik energiaelnyelő és puha, nyomáscsökkentő tulajdonságokkal.
A nyitott cellás műanyag egyenletesen osztja el a súlyt és a nyomást a lengéscsillapítás érdekében, miközben a méretének 10 százalékára való összenyomást követően is visszanyeri eredeti alakját. Az 1970-es években ennek az egyedülálló új anyagnak a tudata elterjedt, és először rögzítőpárnák készítésére kezdték felhasználni az egészségügyben, még mielőtt a lakosság számára is elérhetővé vált volna.
A NASA még a Space Shuttle-korszakban is használta a memóriahabos technológiát, a ma ismert matrac formájában ezt követően vált elterjedtté a lakosság körében is.
Listánkon talán ez az első olyan pont, ami reálisan elképzelhető, hogy az űrutazáshoz köthető eszköz. Hiszen gondoljunk csak bele, egy űrhajósnak, akinek nincs sok mozgástere egy űrhajóban, az utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy rengeteg kusza vezeték között próbálja megtalálni azt, amire szüksége van, miközben kommunikálni igyekszik a küldetésirányítóval.
Igen ám, de ez a fejlesztés ennek ellenére a NASA-nál kezdődött. 1961-ben ugyanis az United Airlines egy pályázatot hirdetett, amelyben arra kérte a jelentkezőket, hogy dolgozzanak ki egy továbbfejlesztett dizájnt a pilóták által használt fejhallgatókhoz.
Ezen felbuzdulva a cég egyik pilótája, Courtney Graham azonnal munkába kezdett barátjával, Keith Larkinnal, hogy egy könnyű fejhallgatót fejlesszenek ki kereskedelmi használatra. Sikerült is elkészíteniük a megálmodott fejhallgatót, amelyet aztán a NASA érdeklődésének megjelenését követően Wally Schirra űrhajós segítségével faragtak tökéletesre.
Az együttműködésnek köszönhetően végül beültették a cég MS-50 fejhallgatóját egy űrhajós sisakjába, még azelőtt, hogy a fejhallgatót és a mikrofont továbbfejlesztették volna, hogy a Gemini-, Apollo- és Skylab-küldetések során is használható legyen.
A találmány végül azután vált népszerűvé, hogy Neil Armstrong 1969-ben leszállt a Holdra, és megszólalt speciális fejhallgatóján keresztül.
Talán furcsának tűnik, de a leggyakoribb összetevő a csecsemőtápszerben egy tápláló, algaalapú növényi olaj, amelyet meglepő módon a NASA tudósai találtak fel – ráadásul véletlenül. Az 1990-es években a kutatók ugyanis olyan módszereket kerestek, amelyek segítségével algák felhasználásával oxigént hoznak létre a világűrben, ehelyett azonban véletlenül találtak egy módszert arra, hogy táplálóbbá tegyék a babák tápszerét.
Megállapították, hogy egyes algák olyan zsírsavakat tartalmaznak, amelyek az emberi anyatejben is megtalálhatók. Az olajat a Martek Biosciences Corporationnél fejlesztették és gyártották le először, amely egyben a Formulaid nevű, növényiolaj-szerű összetevőt is megalkotta. A NASA állítása szerint ma már az összes tápszer 90 százalékában ezt használják.
Egy űrhajósnak kétségkívül képesnek kell lennie a szabad mozgásra – akárcsak egy síelőnek vagy snowboardosnak. A NASA-nak ezért ki kellett fejlesztenie egy űrruhát, amely lehetővé teszi számukra ezt úgy, hogy közben az elektromos és hőmérséklet-szabályozó rendszerek is zavartalanul működjenek a ruhában. Hogy megakadályozzák ezek összegabalyodását vagy csomósodását, az amerikai űrkutatási hivatalnak emberi ízületre hajazó darabokat kellett alkotnia, amely egyben az űrhajós mozgását és a műszerek megfelelő működését is biztosítja.
Ekkor dolgozta ki Al Gross és Dixie Rinehart az első, ám tökéletesnek bizonyult koncepciót, amely magában foglalta azt az űrcsizmát is, amely minden paraméternek megfelelt, megjelenésében pedig már kísértetiesen hasonlított a ma ismert síbakancsokra. Nem véletelten, ugyanis a cég később pont ugyanezt a technológiát alkalmazta a modern síbakancsokra is, amelyek a mai napig ennek köszönhetően készülnek ilyen formában.
Végül az 1990-es évektől a bakancsok a Full Tilt Boots márka alá kerültek – azonban kétségtelen, hogy a NASA technológiája nagy szerepet játszott a modern síbakancsok kifejlesztésében is.
(Borítókép: David Scott űrhajós szalutál a Holdon 1971. július 30-án. Fotó: NASA / Liaison)