Az idő és technikai fejlődés csavarossá teheti a kapcsolatfelvétel szcenárióit.
Az első találkozása egy idegen civilizáció által küldött szondával igazi fordulópont lenne az emberi civilizáció fejlődésében és történelmében. Az intenzív és tartós figyelem nagy hatással lenne a kultúrára, könyvek tömegétől a szektákig. A tudósok, miután alaposan megvizsgálták az idegen kéz alkotta tárgyat, egy jól őrzött vitrinben helyeznék el, és közben minden bizonnyal mi is konstruálnánk és küldenénk egy űreszközt az idegenekhez.
A Kaliforniai Egyetem csillagászprofesszora Graeme Smith egy ilyen forgatókönyvet vázol az International Journal of Astrobiology szaklapban, azzal a kitétellel, hogy ne lepődjünk meg, ha az ugyanonnan érkező második szonda teljesen másmilyen lesz.
Ha egy űrutazásra képes civilizáció csillagközi programba kezd, nem valószínű, hogy az első elindított eszköz éri el elsőként a célt, hanem egy későbbi, sokkal fejlettebb
– írja Graeme Smith.
Ezt arra alapozzuk, hogy egy ilyen forgatókönyvben az idegenek egyre fejlettebb szondákat küldenek egy másik csillagrendszerbe, amelyek az idő előrehaladtával egyre gyorsabbak lesznek
– teszi hozzá.
A második idegen eszköz ebből következően nem az elsőt követő, hanem egy annál korábbi küldemény lehet. Zavarba ejtő módon a válaszul küldött emberi eszköz hasonló módon maga mögött hagyná a majdnem fél évszázada indított Voyager–1-et, de a később küldött fejlettebb szonda leelőzné ezt is.
Kérdés, hogy mekkora a szakadék az első és a második szonda között. Erre Smith professzor egy gondolatkísérlettel keresi a választ. Két különböző civilizáció kapcsolatát feltételezi. Az egyik aktívan dolgozik csillagközi kutatáson. A másik passzívabban kutatja saját csillagrendszerét, hozzánk hasonlóan. Két különböző forgatókönyvet rajzol fel: az egyikben egyenes vonalú a fejlődés, a másikban exponenciálisan gyorsul.
Az első esetben, abból kiindulva, hogy a Voyager-szondák nagyjából egy évszázaddal az első folyékony üzemanyagú rakétakísérlet után érték el a Naprendszer határát, feltételezzük, hogy minden évszázadban elkészül a szondák egy újabb generációja: 2700 év után a 27. generációnál tartanánk. Első csillagközi szondánk, a Voyager–2 mintegy 80 ezer év alatt érné el a szomszédos csillagot, a 27. generációs szonda mindössze hatezer év alatt, vagyis 74 ezer évvel hamarabb.
Egy száz fényévnyire található csillag esetén mintegy 140 generációnyi szondát fejleszthetnénk, amelyek közül a legfejlettebb 28 000 év alatt érne célhoz, míg a Voyager közel kétmillió év alatt.
Az exponenciális fejlődés értelemszerűen tempósabb: 1200 évvel a program kezdete után a hatodik generáció érne el a célhoz, mindössze 200 év alatt.
Az önkényesen megállapított számok ellenére egy dolog biztos: az elsőként és másodikként megérkező szonda között több ezer év telhet el, és ezek technikai fejlettsége is több évszázados vagy évezredes eltérést mutathat. Ez nemcsak technikailag, de filozófiájában és elképzelések terén is egy teljesen más civilizáció terméke lenne. Az első érkező szonda számunkra megfejthetetlenül fejlett technikát képviselne, a második össze is zavarna minket.
Ahogy öregszem, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy nem vagyunk egyedül. Egy nap talán kapunk egy üzenetet egy bolygóról, mint a Gliese 832c, de óvakodnunk kellene attól, hogy bármit válaszoljunk
– mondta egykor Stephen Hawking.
A Gliese 832 egy 16 fényévnyire található vörös törpe, a körülötte keringő bolygó egyike a legközelebbi lakhatónak gondolt világoknak. A Smith-féle dolgozatban vázolt számok kiválóan alkalmazhatók erre a bolygóra is. A Voyager–2, ha történetesen ebben az irányban haladna, 250 ezer év alatt érkezne meg.
(Borítókép: A Voyager-aranylemez 1977 körül. Fotó: Space Frontiers / Archive Photos / Getty Images)