Az amerikai űrhivatalnál bevett ügymenet a küldetések technikai alapjainak tesztelése és újratesztelése. A folyamatos kísérletezés egyik fejezete során 1993-ban azt próbálták kideríteni, hogy hány használatot bírnak ki az űrsiklók kerekei.

Az űrsiklók abroncsait a nyolcvanas évek elejétől a pár évvel később a Michelin tulajdonába kerülő amerikai BF Goodrich gyártotta. Darabjuk 8000 korabeli dollárba került, az űrhajókra hat darabot szereltek belőlük, és csak egyszer használták őket. Magától értetődő, hogy ezek nem szokványos kerekek voltak. A rájuk szerelt gumik 37 rétegűek voltak, és a személyautóknál megszokott nyomás több mint tízszeresére, 25 barra (360 psi) fújták őket. Ez csak minimálisan változott a világűr vákuumában az egy bar körüli felszíni nyomás kiesésével.

A nyomásingadozások kiküszöbölése érdekében tiszta nitrogénnel töltött gumik jól bírták az űrsiklók leérkezése során keletkező erőhatásokat, a kopásteszt azonban egy teljesen más problémát jelentett. A kísérletek során azzal kellett számolni, hogy ha egy ilyen gumi megadja magát, az olyan, mintha egy fél rúd dinamit robbanna fel, és akár 15 méterre álló embernek is komoly sérülést okozhat.

Egy nagyobb durrdefekt

Mivel a NASA-nak a kilencvenes évek elejére már volt pár alig használt űrsiklókereke, ezeket felszerelték egy utasszállítóból kísérleti repülőgéppé alakított Convair 990-esre, ami leszállásokat végzett velük. Már csak egy probléma volt: kellett egy eszköz, amivel távolról megvizsgálhatják és nyomásmentesíthetik a robbanás határáig koptatott abroncsokat, ilyenjük azonban nem volt. A feladatra leginkább egy bombahatástalanító robot lett volna megfelelő. Az ilyen robotok akkoriban százezer dollárba kerültek. Az űrkutatásban ugyan máshol húzódnak a költségérzékenység határai, ezekből nem volt túl sok, és a fő problémát inkább az jelentette, hogy túl nagyok voltak ahhoz, hogy a repülőgép törzse alá erősített kerékhez hozzáférjenek.

Dr. David Carrot, a fizikus, akit a NASA a vizsgálatok elvégzésével megbízott, azt tette, amit bárki tett volna: nekilátott, hogy saját kerékvizsgáló robotot építsen. A küldetésre leginkább a Tamiya 1/16-os méretarányú, távirányítható Tigris II modellje tűnt a legalkalmasabbnak.

A Tigris II vagy Királytigris (hivatalos neve kicsit úgy hangzik, mintha lerúgnánk egy evőeszközökkel teli vödröt egy lépcsőn: Panzerkampfwagen Tiger Ausf. B) a harmadik birodalom nehézharckocsija volt a második világháborúban. A közel 70 tonnás tankot 1943-tól mintegy ötszáz példányban gyártották, és a kezdeti problémák után viszonylag megbízhatónak bizonyult. A szövetségesek a háború végéig csak oldalról és közvetlen közelről tudták leküzdeni a páncélzatát, miközben a Tigris II a fő fegyverével, a 8,8 centiméteres KwK 43 ágyúval két és fél kilométer távolságból képes volt kilőni ellenfeleit.

Carrot eltávolította a modell tornyát, és az eredeti elektromos motorokat akkumulátoros Black and Decker fúrógépek motorjaira cserélte, amik külön hajtották a lánctalpakat. Az irányítórendszert modellrepülőgépekből ültette át. A minitank hátuljára került a tájékozódáshoz szükséges videókamera, előrébb pedig egy DeWalt fúrógépet rögzítettek – ezzel fúrtak az űrsikló gumijába. A 46 centiméter hosszúságú, 20 centi széles és 30 centi magas, 9 kilogrammos eszköz harcias őseire való tekintettel az abroncstámadó jármű (Tire Attack Vehicle) nevet kapta.

A háromezer dolláros eszköz összesen 32 küldetést hajtott végre, és kilenc gumit fúrt át – bár ezek közül négy a robbanás határáig kopott, egyszer sem következett be robbanás, az egykori tank így egy darabban megmaradt.

(NASA)

(Borítókép: Durrdefektes abroncs a CV–990 kísérleti repülőgépen. Fotó: NASA)